Az észak-pandzsábi származású Szundar Szing (1889. szeptember 3. – 1929) eredetileg szikh vallású misztikus gondolkodó, akinek egy látomásában megjelent Jézus Krisztus, s keresztény lett. Miután családja kitagadta, vándorprédikátornak állt. Utolsó otthoni vacsoráját nagybátyja megmérgezte de ő túlélte a mérgezést. Az indiai szent emberek, a szádhuk sáfrányszín palástját viselte, beutazta Indiát és környékét. Az evangélium üzenetét hirdette hazáján kívül Tibetben, Ceylonon, Burmában, Japánban, Kínában és Nepálban. Járt Palesztinában és két alkalommal Európában is. Ebben az időben az indiából érkező keresztyén hittérítőket Tibetben, szisztematikus módon kivégezték. Az, hogy onnan rendszeresen haza tudott térni, önmagában csoda volt.
Európában
Azt mondta, hogy úgy tűnik neki, mintha a vallásnak arra a részére, mely a lelki békességre vezet, nagyon kevés hangsúlyt helyeznek. „Szellemi dolgokat nyugalom és elmélyedés nélkül nem észlelhet az ember.” Azt írta egyik levelében „...Úgy érzem, hogy ugyanúgy, ahogyan a nap, a köd és a pára miatt (itt Angliában) csak ritkán látható, úgy az igazság napja is majdnem mindig rejtve marad a materializmus köde és párafelhője mögött.”
Zürichben egy kommunista, mikor hallotta előadását, azt mondotta: „Ha minden ember olyan volna, mint ez a Sadhu, nem volna szükségünk kommunizmusra.” Svájci tartózkodása alatt több szűk körű előadást és eszmecserét tartott lelkészekkel és teológiai hallgatókkal. Ezeken Sundar Singh nagyon határozottan megmondta, hogy miben találta meg a nyugati keresztyénség külsőségességének, szegénységének és erőtlenségének okát: a nagyon hiányos, nagyon beteg imádságos életben. Mindig visszatért erre. „Ti európaiak állandó sietségben vagytok, nincs időtök arra, hogy imádkozzatok és éljetek.” Ezen a ponton kíméletlen és kemény tudott lenni. A szívünkre ütnek szavai, mikor azt mondja: „A keresztyén ember imádság nélkül csak holttest.” „Azok az emberek, akik nem élnek imádságos közösségben Istennel, nem érdemlik meg, hogy embernek nevezzék őket, nem egyebek, betanított állatoknál.” Lauterburg svájci lelkész írja, hogy mikor egy néhány svájci lelkész megkérdezte tőle, hogy mit kell tenniük, hogy munkásságuk eredményesebb legyen, két szóval adta meg a választ: „More prayer!” (Imádkozzatok többet!).
Tibet
"A keresztyénség előtt bezárt Tibet különösen vonzotta a Sadhut. Talán éppen azért, mert olyan nagy volt benne a sötétség. Indiáról tudta, hogy ott van alkalom az evangélium megismerésére. Minnél többet szenvedett Tibetért, annál jobban megszerette azt.
Tudta, hogy milyen gyűlölet várja a buddhista szerzetesek, és lámák részéről. S nem is múlt el sok idő addig, hogy ez a gyűlölet tetté vált. Rasar városában elfogták s a főpap előtt bevádolták, hogy jogtalanul lépett be az országba, s az evangéliumot is prédikálta. Mindkettőért halálbüntetést érdemel. Bűnösnek mondták, s egy dühöngő néptömeg kíséretében a vesztőhelyre vezették. Két szokásos halálbüntetést ismertek. Az egyik az, hogy az elítéltet egy frissen vágott jak bőrébe varrják, s kiteszik a nap perzselő sugarainak, addig míg meg nem hal. A másik, hogy a bűnöst egy üres kútba dobják, s ott sorsára hagyják. Az utóbbit választották Sundar számára. Mikor odaérkeztek, levetkőztették s bedobták a mély kútba, melyben nem volt víz. Jobb karját előzőleg eltörték. Nem egy ember végezte már ebben a kútban életét, s így Sundar egy halom rothadó emberi testre esett. Bárhová nyújtotta a kezét, mindenütt oszlás és rothadás. Fojtó mérges szag töltötte be a helyet. Minden más halálnem megváltás volt ezzel szemben. Odafenn ezalatt ráfordították a kútra a vasajtót, s a kulcsot elvitték.
Az éjszaka és a következő nap óriási kínok között telt el. Alig vette észre az idő múlását, éhség és szomjúság gyötörte, s mikor a harmadik éjszaka kezdődött, Sundar érezte, hogy már nem bírja sokáig. Imádságban töltötte el minden idejét. Ez volt egyetlen erőforrása és menedéke. S ekkor egyszerre zörgést hallott a feje fölött. A kulcs elfordult a zárban. Valaki felemelte börtönének vasajtaját, s egy hang kiáltott le hozzá, hogy fogja meg a kötelet, melyet megmentésére le fognak ereszteni hozzá. Utolsó erejével belekapaszkodott, s a kötélen valaki biztos kézzel felhúzta. Mialatt fenn boldogan szívta be magába a friss levegőt, a kutat megint bezárták s mikor körülnézett, hogy kicsoda mentette meg, már nem talált senkit sem. Sundar sohasem tudta meg, hogy ki volt megmentője. Csak Istennek tudott hálát adni csodálatos szabadulásáért.
Tántorogva visszament a városba, s szállásán maradt addig, míg egészsége annyira helyreállt, hogy megint prédikálhatott, újra megjelenése nagy izgalmat okozott. A biztos halálból támadt fel valaki s ismét prédikál, mintha semmi sem történt volna. Újból elfogták s a főpap elé vitték. Ennek kérdésére megismételte szabadulásának történetét. A láma dühöngött s kijelentette, hogy bizonyára ellopta valaki a kulcsot s kiszabadította vele. Mégis, amikor keresni kezdték, a láma övében a saját kulcscsomóján találták meg azt. A főpap szólni sem tudott a csodálkozástól és félelemtől. Bizonytalanul érezte magát, ráparancsolt Sundarra, hogy hagyja el a várost, s menjen lehetőleg messzire onnét, hogy az az erős Isten rá, s népére valahogy valami példátlan szerencsétlenséget ne hozzon. Így állott a bátor igehirdető mellett az ő Ura, s így mentette meg minden veszedelemtől. Más védelme nem is volt ott abban a sötét országban."
Ez a történet így ebben a formában a Müller Vilmos "SUNDAR SINGH A ZARÁNDOK Sundar Singh élettörténete" c. munkában olvasható. A magyar Wikipédia oldalon ennek egy rövidebb, torzított verziója van. Ahol már egyenesen a gonosz Dalai Láma övén vannak a kulcsok. Mivel a Buddhizmus is beszél jócskán az együttérzésről, a józan ész szerint nem zárható ki, hogy egy egyszerű falusi megsajnálta a szerencsétlen prédikátort és kiszabadította az éj leple alatt.
Látomások a Szellemvilágról
A Látomások a Szellemvilágról rövid, 25 oldalas terjedelmével könnyen fogyasztható. Ajánlom azoknak, akiknek pl. olvasták és kedvelték A kapcsolat Isten szellemvilágával c. könyvet. És fordítva is akiknek tetszett Szundar kis könyve annak ajánlható Greber részletesebb munkája.
A Látomások a Szellemvilágról kis könyvben egy keresztény misztikus mesél arról, hogy milyen tanításokat, látomásokat kapott. Angyalok, bukott és fényben élő szent szellemek mutatják meg neki, hogy az egyes lelkek/szellemek hogyan élnek a túlvilágon. "Ezt mondtam: "Azt tudjuk, mi történik velünk a gyerekkor és öregkor között, de arról nem tudunk semmit, hogy mi történik a halál idején, vagy a halál kapui mögött. Korrekt információt csak a halálon túliak adhatnak, miután beléptek a szellemvilágba. Tudtok", kérdeztem, "bármiféle információt adni nekünk erről?" Erre az egyik szent válaszolt, "A halál olyan, mint az alvás. Nincs fájdalom az átmenetben, csak néhány testi és mentális betegség esetén. Ahogy egy kimerült emberen mély alvás vesz erőt, úgy jön az emberhez az elhúnyás. Sokakhoz olyan hirtelen jön a halál, hogy csak nagyon nehezen jönnek rá, hogy elhagyták a materiális világot, és a szellemek világában vannak. Megdöbbenve a sok szép és új dolog láttán, azt képzelik, hogy a fizikai világban vannak egy olyan másik országban vagy városban, amit még nem láttak. Miután további részletesebb útmutatásban részesülnek, és felismerik, hogy a szellemi testük különbözik az előző materiális testüktől, csak akkor engednek annak, hogy valóban átvitettek a materiális világból a szellemek világába."
Egy másik jelenlevő szent ezt a további választ adta kérdésemre, "Általában", mondta, "a halál idején a test fokozatosan elveszíti az érzés erejét. Nem érez fájdalmat, hanem egyszerűen eluralja egy fajta álmosság. Néha, hatalmas kimerültség esetén, vagy baleset után, a szellem már eltávozik, miközben a test még nincs tudatánál. Ekkor azoknak a szelleme, akik nem gondoltak rá, vagy nem készültek fel a szellemvilágba való belépésre, de hirtelen átkerültek a szellemvilágba, borzasztóan megdöbbennek és nagy gyötrelem fogja el őket a sorsuk miatt, úgyhogy egy bizonyos ideig lenn kell maradniuk a közbeeső állapot alsóbb s sötétebb síkjain."
A VILÁGOSSÁG FIAI
Amikor az emberek lelkei megérkeznek a szellemek világába, a jó azonnal elkülönül a gonosztól. A világban minden vegyesen van, de a szellemvilágban nincs úgy. Sokszor láttam, hogy amikor a jók szelleme – a Világosság Fiai – belépnek a szellemvilágba, először mindegyik megfürdik egy tapinthatatlan, légszerű, kristálytiszta óceán vizében, és ebben nagyon intenzív és üdítő felfrissülést találnak. Ezekben a csodatevő vizekben úgy mozognak mintha a nyílt levegőben, és ha alámerülnek, akkor sem fulladnak meg, se nem lesznek vizesek tőle, hanem csodálatosan megmosottak, üdék, és teljesen megtisztultak, és így lépnek be a dicsőség és fény világába, ahol örökre az ő drága Uruk jelenlétében maradnak, és megszámlálhatatlan szentek és angyalok közösségében.
A SÖTÉTSÉG FIAI
Mennyire különbözik ezektől azoknak a lelke, akiknek gonosz volt az életük. Feszengenek a Világosság Fiainak társaságában, és kínlódnak a Dicsőség mindent felfedő fényében, küzdve próbálnak elrejtőzni olyan helyekre, ahol a tisztátlan, bűntől foltos természetük nem látszik. A szellemvilág legalsóbb és legsötétebb részéből fekete és nagyon büdös füst jön fel, és a fény elöli menekülésükben ezek a Sötétség Fiai odarohannak és fejjel lefelé belevetik magukat, és onnan már csak a bűntudatos keserű jajgatásuk és kínlódásuk hallatszik folyton feljönni. De a Menny úgy van rendezve, hogy a Mennybeli szellemek nem látják a füstöt és nem hallják a gyötrelmek kiáltásait, hacsak valamelyik valami különleges okból látni nem kívánják a sötétségben lévő lelkek gonosz állapotát.
EGY GONOSZ EMBERT BEENGEDTEK A MENNYBE
Egyszer, amikor én is jelen voltam, belépett a szellemvilágba egy gonosz életű ember. Amikor az angyalok és szentek segíteni akartak neki, ő azonnal elkezdte átkozni és szidni őket, és azt mondta: "az Isten teljesen igazságtalan. Az ilyen hízelgő rabszolgáknak, mint ti, készítette a Mennyet, a maradék emberiséget pedig a Pokolba dobja. Ti meg Szeretetnek hívjátok!" Az angyalok válaszoltak, "Szeretet is az Isten. Azért teremtette az embert, hogy boldog barátságban éljenek vele, de az emberek önfejűségük és a szabad akaratuk rosszra használása által elfordították az arcukat Tőle, és poklot csináltak maguknak. Isten nem dob senkit a Pokolba, nem is fog olyat tenni, hanem az ember maga bűnbe keveredésével poklot csinál magának. Az Isten sosem készített semmilyen poklot." Abban a pillanatban egy, a magasságban lévő angyal édes hangja hallatszott felülről, mondva,"Isten engedélyt ad rá, hogy ez az ember behozasson a Mennybe." Az ember buzgón lépett előre két angyal kíséretében, de amint a menny ajtajához értek, és látták a szent és fénybe borult helyet, és a dicsőséges és áldott ott lakókat, feszengeni kezdett. Az angyalok szóltak hozzá, "Nézd milyen gyönyörű világ ez! Menj kicsit előrébb és nézd meg a drága Urat a trónján ülni." Az ajtóból benézett, és akkor ahogy az Igazságosság Napjának fénye rávilágított bűn-mocskolta életének tisztátlanságára, elkezdett hátrálni önmagától undorodva, és elrohant, olyan hirtelen, hogy meg sem állt a szellemvilág köztes állomásánál, hanem, mint egy kő, átröpült azon, és fejjel lefelé belevetette magát a feneketlen gödörbe. Ekkor az Úr édes és elragadó hangja hallatszott, mondva:: "Látjátok, drága gyermekeim, senkinek sincs megtiltva, hogy idejöjjön, és senki sem tiltotta el ezt az embert, nem is kérte, hogy menjen el. A saját tisztátalan élete kényszerítette őt, hogy elmeneküljön erről a szent helyről, mert "Hacsak az ember újra nem születik, nem láthatja az Isten országát" (János 3:3).
Művei:
Szundar Szing nyolc könyvet írt urdu nyelven. Ezeket később angol és sok más nyelvre fordították. Jelenleg tudomáson szerint csak egy hozzáférhető magyarul.
At the Master's Feet (London: Fleming H. Revell, 1922).
With and Without Christ (London: Cassell; New York: Harper & Brothers, 1929).
The Real Life (published posthumously; Madras: CLS, 1965).
The Real Pearl (published posthumously; Madras: CLS, 1966).
Reality and Religion: Meditations on God, Man and Nature (London: Macmillan, 1924).
The Search after Reality: Thoughts on Hinduism, Buddhism, Muhammadanism and Christianity (London: Macmillan, 1925).
Meditations on Various Aspects of the Spiritual Life (London: Macmillan, 1926).
Visions of the Spiritual World (London: Macmillan, 1926)
/Látomások a Szellemvilágról magyarul.
Az Eldőlt a szívemben kezdetű népszerű énekét világszerte éneklik a keresztények.
Egy további könyv amely magyarul is olvasható az Müller Vilmos Sundar Singh A zarándok c. munkája.
ZÁRSZÓ
Alexandra Neél könyveit olvasom és nála akadtam Sundar Singh nevére. Noha kevés írását olvastam úgy vélem Sundar Singh tagadhatatlanul erős, határozott jellemmel és biztos megélések tudatában élte életét.
Megemlítendő még, hogy prédikációjának ideje Tibet egy már kifejezetten békétlen időszakában játszódik. Az, hogy megpróbálták megölni többször is az akkori feszült hangulatnak rendkívül köszönhető. Tibetet keletről a kínaiak ostromolták, nyugatról és délről pedig az angolok. Titkos ügynökökkel(korábban ugye angol pénzen tanulta a tibetit még a mi, magyar Kőrösi Csoma Sándorunk is), kémekkel és rablókkal volt tele a Buddhista ország. Ilyen, együttérzést nélkülöző közegben mindenképpen elismerést érdemel egy olyan ember, aki a szeretetről beszél.
A korábbi hittérítők munkájáról munkájáról kisebb adatot közöl a Aledanra Neél is mikor idézi a The Unveiling of Lhasa c. művet (Edmund Candler).:
"Nem szabad elfelejteni, hogy Tibet az idegenek előtt nem volt mindig elzárva... A 18. század végéig csupán természeti akadályok álltak a városbalépés útjába. Jezsuiták és kapucinusok egész Lhászáig hatoltak, sokáig ott is tartózkodtak és a tibeti kormányzat támogatását élvezték. Grüber és d' Orville atyák voltak a város első látogatói. Útjukról hiteles tudósításunk van. Ez az út Kínából kiindulva 1661-ben a Szining-úton Tibeten át Lhászáig vezetett, ahol két hónapig tartózkodtak. Oderich Portone testvér 1325-ben szintén járhatott arra, de beszámolójának hitelességében kételkednek. 1715-ben Desideri és Freyre jezsuiták elérték Lhászát; Desideri tizenhárom évig ott is maradt. 1721-ben Horace de la Penna és a kapucinus misszió jött Lhászába, kápolnát és szállót építettek; sikerült egyeseket megtéríteniök és csak 1740-ben utasították ki őket. 1720-ban Van der Putte volt az első világi ember, aki a fővárosig jutott és több évet is töltött ott. Ezután csak 1811-ben hallunk ismét egy utazóról, Thomas Manningról. Úgy látszik, előtte egyetlen angol sem került Lhászába. Manning egy kínai tábornok kíséretében utazott. Pharé Zorgban jöttek össze és a tábornokot orvosi segítségével lekötelezte. Így tölthetett négy hónapot a városban. 1846-ban a Szent Lázár misszionáriusai, Huc és Gabet, Lhászába értek." (Alexandra David Neél - Utam Lhaszába 14. oldal)
Ami Szundar-t illeti, remélem még ebben az évszázadban olvasható és beszerezhetőek lesznek magyarul a többi írásai is.
Részemről köszönöm a figyelmet, további jó olvasást kívánok mindenkinek!
Balogh Tamás
2023 04 10.
