2020. július 8., szerda

Ősi rovásjelek az erdélyi aranylemezeken - Perlaki Zsuzsanna Éva könyve

Megjelent Perlaki Zsuzsanna Éva új könyve Ősi rovásjelek az erdélyi aranylemezeken címmel. A 2018-as "A Jel"-ben a szerző az alapoktól kezdve bemutatta Izsáky László nevéhez köthető 1974-ben történt csillagközi találkozót és annak következményeit. 
Az első könyvből kiderült, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki egy több évtizedes rejtély után nyomoz. Kutatásának Erdélyben, egy komolyabb hangvételt is adott, társaival terepen igyekeztek reprodukálni az Izsáky által létrehozott jelet.
Az Ősi rovásjelekben, ezúttal az 1974 óta porondon - vagy inkább színpadi függönyök - mögött rejtőző aranylemezek üzenete kerül rivaldafénybe.
"Perlaki Zsuzsanna Éva ebben a könyvében az erdélyi aranylemezeket veszi górcső alá, melyeket 1974-ben adtak át földönkívüliek Izsáky Lászlónak és társainak. Bemutatja a lemezeken szereplő idegen írásjelek és az ősi földi ábécé hasonlóságait és különbségeit. Rámutat arra, hogy Izsáky László helytelenül fejtette meg a lemezeket, hibás ábécét állított össze, ezáltal a köztudatban elterjedt „versikék” helyett teljesen más értelmet rejthetnek a jelek. Hónapokon át elemezte az aranylemezekre rótt betűket, számtalan összehasonlító táblázatot készített, sokféleképpen próbálta dekódolni a szövegeket. Elrugaszkodott a berögzült földi szokásoktól, és univerzális gondolkodásra törekedett. Véleménye szerint a kozmikus Biblia néhány darabja kerülhetett az emberiség kezébe, amely a teremtés hajnalát meséli el.” /Részlet a könyv előszavából

Perlaki Zsuzsanna egy izgalmas időutazásra hívja az olvasót. Az eleve adott Izsáky-hagyaték elérhető része a könyv kiindulópontja, de végkövetkeztetései és az írónő által feltárt összefüggések túlmutatnak azon.
A Jel-el foglalkozó bejegyzésemben sem írtam spoilereket. Azaz a végkifejletet és végpontokat nem írtam le. Most is hasonlóképpen próbálok eljárni. Tisztában vagyok, hogy lehetetlen összefoglalni száz oldalakat egy átlag blogbejegyzésben. Ezért azt javaslom, hogy aki nem olvasta a Jelet és igazán érdeklődik az Izsáky-eset iránt, az kezdje azzal, és utána fogjon a 2020-as könyvbe. Természetesen a két könyv külön is megállja a helyét, lehet rögtön az Ősi rovásjelek az erdélyi aranylemezekkel kezdeni az olvasást.
A könyvek megrendelhetőek a meridiancsoport@gmail.com címen, további információ a Vándortűz blogon elérhető.*

Izsáky elméletei és az aranylemezek jelentősége

Azt hiszem annyit már el lehet árulni a Jelben leírtakról (hiszen a Jel alcímében is utalnak rá), hogy sikerült a Meridián-csapatnak az ufólehívás. Sőt a kísérlet olyan erőteljes volt, hogy 2016 június 7-e estélye számos váratlan természetfeletti és megmagyarázhatatlan eseményt zúdított Perlaki Zsuzsannáék nyakába. Beszámolóik tovább növelték a Kakastaréj körüli rejtélyeket. Útjaik és kutatásaik újabb érdekes kérdéseket vetettek föl az Izsáky-hagyatékkal kapcsolatban.
Ugyanakkor úgy vélem értékes információkkal is gazdagodtunk utánajárásuknak köszönhetően.
Számomra legérdekesebb dolog, amire rávilágított Izsáky, majd később Perlaki Zsuzsanna, hogy kezdeményezhető emberi-földi oldalról is kozmikus kapcsolatfelvétel. Szólhatunk távoli bolygók** értelmes lényeihez, ők pedig válaszolhatnak. Ez a kijelentés az anyagelvű emberek számára felfoghatatlan, a lelki-szellemi/misztikus tanokat ismerőknek viszont bizonyos tudatszinten tényvalóság. 

Az információ áramlás az idegenek távoztával azonban zsákutcába jutott. Az idegenek látszólag egy puzzle-t nyújtottak át 1974-ben. Ugyanis az ismert jelek egyetlen mai nyelven sem olvashatóak el. De mégis mi értelme van olyan nyelven írni egy levelet, amit a címzett képtelen elolvasni? Ez abszurd volna. Főleg esetünkben, ahol ténylegesen egy fizikailag kézzel fogható, láthatóan munkaigényes csomagot kézbesítettek. Amennyiben megtörtént az eset, és nem egy kozmikus április elsejei tréfáról van szó, abban az esetben egy igazán komoly adatmennyiség átnyújtásáról beszélhetünk. Izsáky László kéziratai szerint az idegenek 86 darab, 11x15 cm. méretű aranylemezt nyújtottak át.
Az Izsáky-hagyaték jelei rendkívül hasonlítanak más, a Földön föllelhető ősi írás jelkészletére. Izsáky legjobb tudása szerint igyekezett lefordítani a lemezek tartalmát. Azonban az eredmény sok szempontból is kérdéses. Például mit jelentsen az alábbi fordítás?
"HÁROMNAP SZÜLETÉL
KÉTNAP ÉLTÉL
EGYNAP ELVESZNÉL
DEKÉTNAP LÉTEZNÉL" /Izsáky László jegyzete

Ha már itt tartunk ajánlok egy harmadik könyvet is. Két körmendi kutató, Eőry Szabó Ferenc és Eőri Szabó Ferenc rendszerezték és 2016-ban kiadták Izsáky László bőröndben kallódó hagyatékát.

A Más lakott világok-ban megtalálhatóak az Izsáky által lemásolt aranylemezek, saját jegyzetek, gondolatok és a szimbólumok (Izsáky szerinti) értelmezése is.
A könyv megrendelhető a Körmendi Kulturális Műhely facebook oldalára küldött privát üzenetben.

Fontos kihangsúlyozni, hogy az összes aranylemez másolata nem áll rendelkezésünkre. Ráadásul számos lemez csak geometrikus formákat, rajzjeleket tartalmaz. Így tehát a kutatók csak három erdélyi lemezből dolgozhatnak igazán.
Létezik egy másik lemez, ami még segítségünkre lehet, a bizonyos Onyega-tavi lelet. Izsáky állításai szerint ez a lemez a Bayan-Kara-Ula hegységből származik. Az eredeti példányt 1935-ben kínai archeológusok találták. Az ásatások dokumentációja, illetve Izsáky-n kívül más forrás amely említi az ásatást jelenleg nem ismert.
Az aranylemezek vizsgálatakor rengeteg kérdés merül föl, ha csak a jéghegy csúcsát is piszkáljuk: Izsáky elméletei helytállóak? Izsáky mi alapján fordította le a lemezeket? A fordítás helyes? Honnan került elő az Onyega-lelet? Mi ez az amma-nyelv, teljes betűkészlete hol található hitelt érdemlően? 

Milyen jelentősége van az aranylemezeknek, ősi írásoknak?
Az utókorra - avagy ufókorra? - milyen kihívások várnak?

Első kihívás az ego. Az enyém-tiéd világa. Ha nem volna ilyen számban lebutított ember, akkor az igaz kutatóknak is könnyebb dolguk lenne. Amíg a jelenkor emberisége saját magát képzeli a teremtés csúcsának, (miközben megelégszik állatias ösztöneinek kielégítésével) önmagát vágja el egy rendkívül tágas és gazdag világtól.
    Perlaki Zsuzsanna immáron második könyvében ösztökél minket olvasókat arra, hogy foglalkozzunk a kozmikus állampolgárság témakörével. Úgy vélem az emberiségben rengeteg potenciál lakozik. Sajnálatos mód azonban jellemző fajunkra a "Hej, ráérünk arra még!" Pató Pál uras halogatás. Olyan mértékű információkat söpör le az emberiség az asztalról, amiknek nem tudása végtelenül sutává teszi.
Én, mint magányos blog író arra bíztatok mindenkit, hogy meglévő hiedelmeinket gondoljuk újra. Mind kívül és belül igyekezzünk szélesebb látókőrt kialakítani! A világban dolgozó ellenerők ugyanis napi kedvtelésből is dolgoznak az elnémításunkon. Nekik jól jön, ha állandóan félre nézünk a nagy horderejű dolgokról és egymás között marakodunk.
     Úgy vélem, mint duplán értelmes lényeknek (homo sapiens sapiens), vannak kötelességeink magunk és civilizációnk felé.
Kíváncsian várom, hogy a jövőben milyen más merész kutatók fogják az írásokat, töredékeket hasonló elszántsággal feltárni és elolvasni.

https://vandortuz.blog.hu/2020/02/24/izsaky_laszlo_az_aranykoporso_titka
https://vandortuz.blog.hu/2020/06/15/osi_rovasjelek_az_erdelyi_aranylemezeken
http://gondolatokazegboltalol.blogspot.com/2016/12/izsaky-laszlo-mas-lakott-vilagok.html
http://gondolatokazegboltalol.blogspot.com/2016/12/karacsonyra-megnyiltak-az-erdelyi.html

Utólagos megjegyzés:
*Az említett könyveket olvastam és saját pénzem vettem, nem kaptam. Sem ezen, sem a blogon szereplő egyetlen más írás, könyv/film/hanganyag megemlítéséért pénzbéli juttatást nem kaptam.
**És olyan közeli, általunk számításba sem vett lényekhez is

2020. július 2., csütörtök

A félelem mágiája

"Tudsz róla, és te idézted elő az adott helyzetet önmagadnak. Szvámi Ráma Tírtha ezt úgy magyarázta, hogy a félelem vonzza a veszélyt, és ha bármilyen baleset történt veled, te idézted elő, te hívtad meg. Nem akarsz balesetet szenvedni, mégis tartasz tőle. Ez a félelem teremti meg és erősíti meg a balesetet okozó helyzetet.
    Hadd mondjak el valamit! Gyerekkoromban kobrákkal, medvebocsokkal, tigrisekkel játszottam, de amikor kapcsolatba kerültem az angolul beszélő gyerekekkel az iskolában, így vagy úgy, de kialakult bennem egy fóbia. Valahogy létrehoztam a kígyóktól való félelmet a pszichémben, egészen odáig, hogy bárhová mentem, ellenőriztem a szobát, a párnahuzatot, még a zsebeimet is, hogy nincsenek-e ott kígyók. Egy fóbia a félelemtől erősödik. Sohasem vizsgáltam meg ezt a félelmet, képzelt félelem volt, amelyet másoktól vettem át. Valójában sohasem létezik semmiféle félelem belül, mind kívülről származik. Elfogadjuk, nem vizsgáljuk meg, és a félelem ekképpen megerősödik. 
Tehát egy napon a Gangesz partján ültem, egész közel az ásramomhoz. Akkoriban még nem volt duzzasztógát a folyón, látni lehetett, hogyan áramlik a Gangesz. Szóval ott ültem, nem sejtve, hogy egy kobra fekszik alattam feltekeredve. Kétszer vagy háromszor felálltam, majd visszaültem és a kobra is felemelkedett, majd összehúzta magát megint. Teljesen természetesen zajlott mindez.
    De lássuk mi történt! Egy szvámí meglátta ezt, és odakiáltott nekem: "Vigyázz, egy kobra van alattad feltekeredve!" Azt kérte, hogy vigyázzak, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha egy szülő azt mondja, hogy vigyázz, az nem jelent okot a riadalomra. De én megijedtem, és futni kezdtem. És ahogy futni kezdtem, a kobra üldözni kezdett! A kobra általában senkit sem üldöz, miért is tenné? Nem vagy táplálék számára. Az elmém negativitása volt az, ami maga után húzta a kobrát. Túl későn jöttem rá, hogy a félelmem vonzotta magához. (...)"
/Szvámi Ráma - Óm, az örök tanú 92. old.

Wass Albert - Hagyaték (részlet)

(...) – Nézd, Dani, mert most nézheted: itt megy egy magyar, ki nagy tettekre alkalmas, mert nagy benne a szeretet, mindössze hogy oldalra billent benne a lélek. S amilyen sok szeretet van az egyik oldalon, éppen olyan sok gyűlölet húzza alá a másik oldalt. Így aztán semmit sem ér. Reménykedtem, hogy meg tudom értetni vele rendre a szeretet titkát, mert érdemes ember lakozik szegényben. De vakká tette a keserűség és süketté a gyűlölet. Nagy kár érette.
– Menjek utána és hozzam vissza? – vállalkozott a gyerek.
– Tanultam már magától annyit, hogy ezt megtehetem könnyen... De az öreg megrázta a fejét.
Maga szándékából kell visszatérnie – mondta halkan –, de ez csak akkor lehetséges, ha előbb megtanítja a tapasztalat, hogy amikor a szeretet cselekszik bennünk, akkor elindul valami láthatatlan erő, ami előbb-utóbb szeretet formájában tér vissza hozzánk. A gyűlölet pedig egyebet se terem, csak gyűlöletet. Gyere, menjünk. Nem tehetünk érte semmit, amíg ezt meg nem tanulja a maga bőrén.
     Alig érték el a sziklákat megint, s már magosan járt fölöttük a nap. Ragyogott az égbolt zöldeskéken és szellővé csöndesült a szél is. A borókás alatti lejtőn nagy borzas kanmedve legelt a veres áfonyán, bundáját szárítva a napon. Mordult egyet, amikor meglátta kettőjüket az ösvényen jönni, majd fújt egy nagyot, s eliramodott lefelé a fenyőbozót felé.
– Állítsam meg? – kérdezte súgva a gyerek.
– Ha tudod – mosolyodott el az öreg szakállas arca, s megállt egy borókabokor mögött. A gyerek föllépett egy lapos tetejű kőre, ahonnan jól láthatta az otrombán loholó medvét. Szemöldökei ráncba szöktek az elnyűtt fekete báránybőr kucsma alatt, s nézése megmerevedett. Fogait is egymásra harapta, mint aki erősen ráncba szedi a gondolatait. Csak állt ott, s a szemei fogták a nagy sötét állatot. A medve futása rendre meglassult. Megállt, visszanézett. Lépett néhányat, s újra visszanézett. Megfordult, állt ott egy darabig tanácstalanul, ide-oda himbálva otromba nagy fejét. Szeme megakadt egy folt áfonyán. Lassan odacammogott és enni kezdett, mintha semmi se történt volna. A gyerek rávigyorgott az öregre.
Megmondtam neki, hogy nincs mitől félnie – suttogta –, az Isten jó és szereti a medvéket is. Az öreg újra belemosolygott a szakállába és bólintott is.
– Hát megtanultad, ugye? – suttogta vissza.
– Mozogjunk hát óvatosan, hogy meg ne riasszuk újra. Éhes a szerencsétlen, de megtanulta, hogy féljen az embertől...

2020. július 1., szerda

Chad Foreman: Az öt kerülendő meditációs egócsapda

Chad Foreman-től származó öt csapdát változatlan állapotban, kommentár nélkül osztom meg.*   Még régebben mentettem le. Most sajnos az eredeti Facebook oldal, ahonnan a fordítás származik nem elérhető. A fordító munkáját ezúton is köszönöm, ha valaki magára ismer, kérem jelezze, nevét föl fogom tüntetni. 

Az öt kerülendő meditációs egócsapda
The five ego traps to avoid in meditation by Chad Foreman

Most, hogy számtalan ember csatlakozik a meditáció forradalmához, melyek azok az csapdák, amelyeket érdemes elkerülnünk? Hozzávetőlegesen fogalmazva, a meditációt arra szánták, hogy segítségével felszámoljuk az egó-, ill. énközpontú attitűdöt, amely mindig többet és többet akar, és egy derűs és elégedett – uram bocsá’ – megvilágosodott létmóddal helyettesítsük. De lehetséges az, hogy éppen a meditáció növeli az egót, hozzájárulva érzelmi és pszichológiai értelemben vett szenvedésünkhöz? Csögyam Trungpa, a tibeti buddhizmus egyik meditációs mestere szerint, éppen ez lehet a helyzet, felhívva figyelmünket arra, hogy a meditáció egy egó-csapda, amit szellemi materializmusnak nevez. Az alábbiakban következik az öt egó-csapda, mely kerülendő a meditációs praxis során.

1. Az azonosulás csapdája
Valószínűleg ez a legnyilvánvalóbb csapda, vagy legalábbis mindenki más számára nyilvánvaló lesz, amikor világgá kürtöljük, hogy megvilágosodottak vagyunk. Ugyanakkor egyúttal ez a legkifinomultabb fajta, melyet igen nehéz megérteni. Egészen pontosan az egó műve az a hitünk, hogy van valamiféle állandó és elkülönült személy, aki megvilágosodott. Az egó az, aki az időben fennmaradó egyfajta változatlan önazonosságban hisz, figyelmen kívül hagyva a folyton változó kapcsolatokat és folyamatokat, melyek az életet valódi alkotóelemei. „Ami a megvilágosodást illeti, az pont olyan embereknek való, akik képtelenek szembenézni azzal, ami van.” (Brad Warner) Ez a csapda magában foglalja a más – megvilágosodott - személyekben, mint gurukban, mesterekben való hitet is. Pontosan így működik az egó: megszilárdítás és összehasonlítás révén tökéletes lényeknek látjuk őket, miközben saját magunkat valamiféle alacsonyabb-rendű vagy csökkent értékű lényekként. A mások tökéletes identitásában való hit valójában az, amit az egó projektál kívülre. Természetesen az azonosulás és az azt követő összehasonlítás miatt gondoljuk azt, hogy jobbak vagyunk, mint mások, mert mi „meditálók” vagyunk. Ez egy nyilvánvaló csapda, amit el kell kerülni. Próbálj meg rendszeresen meditálni, anélkül, hogy a ’meditáló’ vagy a ’spirituális’ címkét vagy akármi mást aggatnál magadra. Élj történet nélkül, egyszerűen frissen, éberen minden pillanatban, anélkül azonosulnál valakivel. A meditáció során nem engedjük meg az elmének, hogy bármihez is hozzátapadjon, nem azonosulunk semmivel, szabadok maradunk. Ne mélyedj bele semmibe, ami felbukkan, egyetlen gondolatba se, csak maradj nyitott és éber. E csapda kapcsán az alapvető tévedés az az elképzelésünk, hogy a relatív megnyilvánulások tökéletesíthetők vagy valamiféleképpen teljessé tehetők. A relatív megnyilvánulások szüntelenül változnak, a születés, az átmeneti fennmaradás és a halál állapotain keresztül. Ezek a természetes ciklusok önmagukban tökéletesek, azonban sosem fejeződnek be és nem is válnak teljessé, és természetesen sosem állnak le. A tökéletes [lét]mód az élettel való együtt áramlás, viszont az az állandó identitás, aki ezt megtehetné, nem létezik. A meditáció központi felismerése az, hogy nincs én. A villany ég ugyan, de senki sincs otthon, nincs egy változatlan egó, aki cselekszik. Ez nem egy filozófia, ez olyasmi, ami meditatív befelé tekintés révén felfedezhető. Keresd meg most, ott belül azt a valamit, amit „én”-nek hívsz, és nézd meg, mit találsz. Létezik egy spontán éberség, amely fogékony az adott pillanatra, azonban senki sincs ott, aki mindezt megtenné vagy valamiféle jutalmat nyerne el. Pontosan ezért gyakorolják a buddhisták a cselekedeteik eredményéhez való nem ragaszkodást. A racionális elme számára mindezt nehéz elfogadni, mivel kihívást intéz a szabad akaratról és a függetlenségről szőtt elképzeléseink irányába, azonban vannak egyéb konceptuális alternatíváink arra az elgondolásra vonatkozóan, hogy létezik megvilágosodott személy, és arra is, hogy nem létezik. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a zen mester, Suzuki mondja: „nincs semmi olyasmi, mint megvilágosodott személy, sem pedig olyasmi, mint megvilágosodott tevékenység”; vagy ahogyan a non-duális tanító, Nisargadatta fogalmaz: „A szeretet azt mondja: »én vagyok minden«. A bölcsesség azt mondja: »semmi nem vagyok«. A kettő között áramlik az életem.”

2. Az állandóság csapdája
„Aha! Megvan, végre megérkeztem!” – mondja az egó – „Végül csak megtaláltam azt a tökéletes filozófiát, a jó választ, az élet értelmét.” Ez az állandóság csapdája. Mihelyt azt gondolod, hogy megvan, máris eltévedtél, elvétetted az állandótlanság értelmét, megragadtál valamit, ami konceptuálisan biztos számodra, amibe kapaszkodhatsz ebben a folyton változó világban. Az egó az állandóságot nagyon gyakran intellektuális módon ragadja meg. Azt gondolod, hogy megszerezted… a választ a problémáidra, a végső konklúziót. Ez egy csapda. Tompítja a jelen pillanat iránti fogékonyságot, arrogánssá tesz és végső soron hatalmas csalódáshoz vezet. Ahogyan azt a zen mester, Suzuki megfogalmazta: „…bölcsesség [amikor] az elme mindenre készen áll”. És egy figyelmeztetéssel folytatja: „A kezdők elméjében még sok lehetőség van. A profik elméjében már csak kevés.” Bölcsen tesszük, ha mindig emlékeztetjük magunkat a Tao Te King első sorára, amikor azt képzeljük, már megtaláltuk a helyes választ: „Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való.” [Az igazság, mely megnevezhető, nem a valódi igazság.] 
A gondolatok és a fogalmak bírnak egyfajta állandósággal, hiszen nem változnak úgy, ahogyan az anyagi dolgok. Nagyon könnyen helyettesíthetőek, de ha egyszer elhatároztuk magunkat egy vélemény vagy egy következtetés mellett, akkor az a gondolat állandó marad, és éppen ebben áll a problémánk. A valóság állandóan változik, és nincs olyan általános érvényű hit, amely lefedne minden eseményt és szituációt. Ezt Alan Watts fogalmazza meg legtalálóbban: 
„Van valami ellentmondás abban, hogy tökéletes biztonságban akarjuk magunkat érezni egy olyan univerzumban, melynek az igazi természete a pillanatnyiság és a változékonyság. Az ellentmondás azonban egy kicsit mélyebben fekszik, mint a biztonság utáni vágy és a változás ténye között feszülő konfliktus. Ha biztonságban akarok lenni, azaz, védelemre vágyom az élet áradata elől, akkor el akarom határolni magam az élettől. És az elhatárolódásnak pontosan ebben a valódi jelentésében tűnik el a biztonságérzetem. Biztonságban lenni annyit tesz, mint elszigetelni és megerősíteni az „én”-t, és éppen ennek az elszigetelt „én”-nek az érzete rémít meg és tesz engem magányossá.”


3. A központosítás csapdája
Örülök, hogy erről az egócsapdáról is beszélhetek, ugyanis ez az egyik legfőbb hiba, amit az éberségmeditáció gyakorlói elkövetnek. Ezek az emberek gyakran a megfigyelés vagy tanúság egyfajta középpontjába vonulnak vissza, ami olyan érzés, mintha létezne egy olyasfajta elszigetelt és elkülönült valami, ami minden mást figyel. A gond az, hogy a meditáció tanítói közül rengetegen így tanítják a meditációt. (engem is beleértve) Azt tanítják, hogy legyél elfogulatlan, legyél a csendes tanú, hagyd a dolgokat jönni és menni, anélkül, hogy kibillennél a nem ítélkező tudatosságból. Azonban ez csupán az igazság felé vezető aprócska lépcsőfok. 
A következő lépés annak a megértése, hogy a tanú-tudatosság nem különül el attól, amit megfigyel. A szamádhi a meditáció egyik legkorábbi formája, amit az ősi Indiában a legkülönfélébb vallási szekták tagjai gyakoroltak, és ez volt az, amit maga a Buddha is gyakorolt, amikor felfedezte a dolgok mély igazságát. A szamádhi valójában azt jelenti, hogy eggyé válsz azzal, amit megfigyelsz. Nem arról van szó, hogy továbbra is elkülönült és zárt maradsz, hanem arról, hogy teljességgel egyesülsz megfigyelésed tárgyával, úgy, hogy nincs különbség köztetek. Teljes elmélyedés a pillanatban, amikor tulajdonképpen elveszel abban, amit csinálsz. Nem érsz el, illetve nem adsz hozzá egy újabb megfigyelő ént. A belülre történő központosítás helyett, a meditáció eszméje az, hogy kívülre középponttalanítasz, szétoszlatod magad mindenbe. A mindenség a pillanatban – te vagy. Ezt jelenti a buddhista Szív szútra egyik népszerű sora, ami kijelenti, hogy a forma üresség, az üresség forma. Üres tudatosságunk semmitől sem különül el, valójában mindennel azonos. Az éberség pontosan ezen a módon teszi lehetővé az erkölcsöt, a bölcsességet és az együttérzést. Olyan mértékben válsz eggyé a dolgokkal, amilyen mértékben megérted őket, amilyen mértékben [maguk] a dolgok leszel. Ez a legmélyebb empátia és az érzékenység legkifinomultabb formája. A Buddha azt tanította, hogy hallgass oda, és minden, amit hallasz az csupán hang, illetve figyeld a dolgokat, és minden, ami megjelenik, csupán jelenség. Nincs elkülönült személy, aki nézi a látványt és hallja a hangot, csak hang van, csak látvány van. Megismétlem: ez nem filozófia, hanem a meditációban fellelhető megtapasztalás. Tegyél próbát most rögtön: bármi is történjék, te csak hallgass, és nézd meg, találsz-e valamiféle határvonalat közted és a hang között. Ez a bölcsesség elveszett a (str)éberség* modern gyakorlatában, ahogyan az korunk sok tanítójánál látható. [*McMindfulness: Lefordíthatatlan szójáték, amely a meditációs praxis felhígult, gyorséttermi jellegére utal. A magyar változatban azt szerettem volna érzékeltetni, hogy miközben az éberség spontaneitásában nincs semmiféle törekvés, sem célra irányultság, a stréberség megfelelni akarásában annál inkább van.]

4. A felhalmozás csapdája
Erre a csapdára a Buddha és később a zen mester, Dógen hívta fel a figyelmet Amikor a meditáció révén próbálunk valamihez hozzájutni, máris eltévedtünk, különösképpen akkor, ha a megvilágosodást igyekszünk elérni. Nincs semmi, amit hozzáadhatnánk és nincs semmi, amit el kellene vennünk belőle. A megszerzés és elutasítás éppen azzal a ragaszkodással és viszolygással azonos, melyek a Buddha figyelmeztetése szerint minden érzelmi szenvedés okát képezik, és amelyeket Dógen a meditációs praxis legfőbb hibájaként említett. 
   Amikor azzal próbálkozunk, hogy érdemeket vagy tudást halmozzunk fel, ahogyan azt a buddhizmus vallási irányzatai tanítják, egy szupererős egót fejlesztünk ki. Bármely bölcsesség vagy erény, melyet felhalmoznak, a halál és pusztulás természeti törvényének hatálya alá esik, [ezért] nem megbízható menedék. Minden, ami megszületett, el is fog pusztulni. Csakis az önkéntelenül jelenlévő, nyitott elme tökéletes bölcsessége az, ahol a megvilágosodott tevékenység meg tud jelenni. Légy jelen a pillanatban és ne hagyj nyomot. Az ego modus operandus-a [működésmódja], hogy nyereséghez, előnyhöz próbál jutni, és kisajtolni valamit minden egyes pillanatból. Ebben a megközelítésben sosincs béke és egy szemernyi megelégedettség sem. 
   Szögyál Rinpocse, a tibeti buddhista mester egyszer úgy fogalmazott, hogy a meditáció egyszerűen a megelégedettség gyakorlata. Túlságosan is egyszerűnek hangzik így, azonban rendkívül mély és sokkalta nehezebb annál, mint amilyennek képzeljük. Ez a kelepce magába foglalja önmagunk fejlesztésének egócsapdáját. Az önfejlesztésnek egy idővonalra van szüksége, múltra és jövőre, és pontosan ez az a tudatállapot, melynek meghaladására kísérletet teszünk a meditáció során, azáltal, hogy az örök mostban tartózkodunk
Felejtsd el a jobbá válás elképzelését! Legyél teljességgel önmagad ma és holnap is! Minden egyes nap teljes, minden egyes pillanat teljes. Ne hasonlítsd össze a pillanatokat! Múltbeli önmagad és jelenlegi önmagad különbözőeknek tűnhetnek, azonban csak akkor, ha megszilárdítod és összehasonlítod őket. Önmagunk fogalmának megszilárdítása, összehasonlítás, tökéletesítés – mind, mind egócsapdák, melyek kerülendőek a meditáció során. A legnagyszerűbb instrukciók, melyekre húszéves tanulmányaim során ráakadtam, azok, melyek azt mondják: ne próbálj megváltoztatni semmit sem, ne manipuláld önmagad, ne kíséreld meg elérni a megvilágosodást, egyszerűen csak engedd meg a pillanatnak, hogy az legyen, ami. Az egyik népszerű tibeti közmondás úgy szól, hogy „ez a pillanat, ahogyan van, a megvilágosodás”.

5. A boldogság csapdája
Csögyam Trungpa szerint „A megvilágosodás az egó végső kiábrándulása.” [„Az ego szempontjából a megvilágosodás a végső halált jelenti, az én halálát, az én-enyém halálát és a figyelő halálát. A megvilágosodás a végső, végérvényes kiábrándulás.”] Vajon mi mondatta ezt vele? Hosszú ideig úgy tűnt számomra, hogy a megvilágosodás azt jelenti, hogy örökké boldog leszek, közömbösen fogadva, bármi történjék is. És a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt a minden fáradságot megérő célt üldözzem. Mekkorát tévedtem! Van egy csodálatos könyv, A boldogság-csapda, amely vázolja az éberségmeditáció személyiségterápiaként történő használatát, és nagyon világosan elmagyarázza, hogy a legsúlyosabb csapda, amivel szembe kell néznünk, az, ha örökké boldogok akarunk lenni, ami teljességgel szembe megy a tényekkel. A változás, a csalódás, a próbálkozás és hibázás valóságával. Az egó leghatalmasabb győzelme az, ha meggyőz minket arról, hogy mindeme gondoktól képes megóvni minket. [Ezzel szemben] az egyetlen reális hozzáállás az elfogadás. „Minél inkább próbáljuk elkerülni azt az alapvető realitást, mely szerint minden emberi élet fájdalommal jár, annál valószínűbb, hogy küzdeni fogunk a fájdalom ellen, ahányszor csak felbukkan, és pontosan ezáltal hozunk létre még több szenvedést.” (Russ Harris: A boldogság-csapda)
Eckhart Tolle azt visszhangozza, amire számos nagy spirituális tanító rámutatott már előtte: a jelen helyzettel szembeni ellenállás minden szenvedés gyökere. Sajnálatos, hogy mindez magába foglalja a boldogtalansággal, a fájdalommal és a depresszióval való szembeszegülést is. Ahogyan azt a régi mondás tartja „aminek ellenállsz, azt fenntartod”. Azzal, hogy teret adunk e dolgok létének és mozgásának, valójában megengedjük, hogy továbbhaladjanak, ami nem azt jelenti, hogy nem térhetnek vissza – [hiszen] az élet telve van szenvedéssel –, hanem azt a jó hírt, hogy semmi sem állandó. Semmi szükségünk kedves kis történetekre, sem pedig cukormázas valóságra. Ahogyan azt       Brad Warner megfogalmazta: „A valódi bölcsesség ama képességünk, hogy megértsük, milyen elképesztő mértékben süketelünk magunknak minden nap minden egyes pillanatában.” 
Ha megpróbálsz örökké boldog lenni, úgy végzed, mint a Simpsons karakter, Ned [Lópikula Piperkőc] Flanders, aki mindig boldog és pozitív próbál lenni, ami pont úgy jön le, mintha egy kicsit ijedős és neurotikus lenne. Hasonlóan egy boldogság-narkóshoz, aki arra van rákattanva, hogy minden helyzetnek csak a jó oldalát lássa. Mindezzel szemben, teljesen rendben van, ha szomorúak vagyunk, ha szeretteink elvesztése mély bánattal tölt el minket, ha nem tökéletesek vagyunk, hanem csupán tökéletesen emberiek.
A meditáció nem arról szól, hogy megpróbálunk elmenekülni vagy transzcendálni valamiféle másvilágba, [hanem éppenséggel arról, hogy] bensőséges viszonyba kerülünk a valósággal, úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok vannak, nem pedig úgy, ahogyan szeretnénk, hogy legyenek. Az elfogadásnak e tere az, ahonnan hathatós változások tudnak lezajlani, mert tökéletesen tudatában vagyunk helyzetünknek.

Írta: Chad Foreman Chad Foreman 2003 óta tanít meditációt, és elkötelezett aziránt, hogy autentikus meditációs gyakorlatokat hozzon be milliók életébe. Chad korábban buddhista szerzetesként 6 évet töltött elvonulásban, minden idejét a meditáció tanulmányozásának és a gyakorlásnak szentelve. Jelenleg a legmagasabb szinten kvalifikált meditációs tanító az Ausztráliai Meditációs Intézetnél, ahol egy egyedülálló 21 napos meditációs kihívást dolgozott ki annak érdekében, hogy az éberség és relaxáció alapjaitól a tudatosság mélyebb szintjeire kalauzolja a gyakorlókat. 

Magyar fordítás eredete (a bejegyzés publikálásakor nem elérhető): 
https://www.facebook.com/yoeliel.delipipiter/posts/2057241621214908

https://insighttimer.com/buddhachad

* Az írással nem minden ponton értek egyet, de szükségét éreztem, hogy elérhető legyen.