Álmok és álarcok

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében...” – ahogy Shakespeare mondja az Ahogy tetszik-ben. A színházban és az operában bevett szokás a maszkok, álarcok és jelmezek használata azért, hogy a színészek mind hitelesebben, felismerhetőbben játszhassák a karakterük.

Photo: assets.lovetheatre.com

Életünk során rengeteg szerep közül választhatunk, amelyet eljátszhatunk: gyermek, szülő, házastárs, lovag, gonosz mostoha, jótevő, szerető, bohóc és satöbbi a teljesség igénye nélkül. A választásaink pedig bizonyos mértékben mindig is keretek közzé lesznek szorítva, de csak épp annyira amennyire a színház tetejének zártnak kell lennie, hogy télen is eljátszhassák Rómeó és Júlia erkélyjelenetét. Néha fölmerül a kérdés bennünk vajon mégis mennyi beleszólásunk van abba a több felvonásos színdarabba, amelyben szereplők vagyunk? Vannak –e eszközeink és hogyan használjuk őket?

Sergio Magaña Ocelecoyotl, az álmodás mestere

Sergio Magaña A Tolték titok című könyvében felszólítja az olvasót, hogy: „Fogj egy tükröt, és a tükörképedet nézve gondold végig, mit tudsz magadról. Ez a valóság? Vagy csupán egy elképzelés? A legtöbb ember önmaga tükörképévé vált és elfelejtette, kit tükröz vissza… Életünket az álmaink teremtik, nem az ébrenléti állapotunkban gondolt gondolataink. Álmaink önmagunk legtisztább kifejeződései, és ha meg tudjuk változtatni őket, akkor gyökeresen átalakíthatjuk legbelsőbb lényünket – azt a részünket, amelyik a gondolkodásunkat irányítja.”

A tudatos és tudattalan színjátszás eszköze: a maszk. Sergio Don Juan és Carlos Castaneda nyomdokain haladva, Castanedát mindenképp lekörözve jutott az ő felismerésére, mely szerint a megszokott köznapi éber tudatban maszkokat hordunk. Magasabb tudatállapot elérésével azonban nagymértékben növelhetjük megértésünk és javíthatunk életminőségeinken.

Photo: mindingthebedside.com

„Természetesen álmunkban ugyanazok vagyunk, mint akik ébrenléti állapotunkban. Ugyanazt az identitást használva pedig kétségkívül újra és újra ismételjük önmagunkat, álmainkban és az életünkben egyaránt. Ezért az első dolog, amit a Tol leszármazási ágban teszünk, hogy a tükörbe nézve, maszkok (navatl nyelven xayaca) segítségével elválasztjuk egymástól az arcunkat és a múltunkat (…) Ez lehetővé teszi számunkra, hogy változtassunk alvási szokásunkon, következésképpen életünkön is.”

„A mexikák és a toltékok egyetértettek abban, hogy az a tény, hogy azonosítjuk magunkat az arcunkkal és a történetünkkel, rettentően megváltoztatja, ahogy általában álmodunk. A másik probléma, hogy nem jelenünk meg az álmainkban. Ha mindig csak nézők vagyunk, vagy álmunkban aktuális önmagunkat látjuk, akkor különböző forgatókönyvek szerint ugyan, de pontosan ugyanazokat a mintákat fogjuk megteremteni, a végtelenségig ugyanazokat a dolgokat ismételve, ahogyan azt éber állapotunkban is tesszük. Ahogy Mexikóban mondani szoktunk, „ugyanaz a pokol más ördögökkel”, ami jelen esetben azt jelenti, hogy ugyanaz az álom más-más karakterekkel és forgatókönyvekkel. További részletezés helyett felhívom a figyelmet, hogy a könyv elérhető a boltokban, tisztelettel ajánlom mindenki figyelmébe. Nagyszerű olvasmány, amely jól elfér dr. Paul Tholey Alkotó álma és Wictor Charon emlékezés előző életekre könyve között. A téma megkíván egy közös értekezést, a későbbiekben, ha az égiek is úgy akarják a blog írója meg fogja álmodni… :-)

Epilógus helyett: Maszkabál 

További erőltetett gondolatok helyett Terry Pratchett Maszkabáljából ide vágó idézet következik. Ugyanis fantázia, illetve játékosság nélkül túl sivár és élhetetlen volna minden. Ehhez a szemlélethez, pedig szükséges egyfajta rugalmasság. Sztanyiszlavszkij szerint: „Nincs kis szerep, csak kis színész. Ma Hamlet, holnap statiszta, de mindenkor művész.

” – Segítened kell! – sziszegte vissza Ágnes. (…) – Miben!? – kérdezte Christine.
– Vedd le az emberek álarcát! Christine homloka bájos ráncokba szaladt.
– Annak nem lenne szabad megtörténnie az opera végéig, nem?!
– Ööö… változott a műsor! – válaszolta Ágnes sürgetően. Egy zebraálarcos nemesemberhez fordult, és elkeseredetten lerántotta róla a maszkot. Az alatta lévő énekes csúnyán nézett rá.
– Bocsánat! – suttogta Ágnes. – Azt hittem, maga valaki más!
– Nem szabad levennünk az előadás végéig!
– Változott a műsor! – Tényleg? Nekem senki nem szólt! Egy rövid nyakú zsiráf, aki mellette állt, félrebillentette a fejét. – Mi az? – A nagy álarclevevős jelenetet előrehozták, úgy tűnik! – Nekem senki nem szólt! – Igen, de szólnak ezek nekünk valaha is bármiről? Mi csak egyszerű kórustagok vagyunk…

Tetszik vagy sem, a boszorkányok vonzódnak a dolgok pereméhez, ahol két birodalom ütközik. Nem tudnak ellenállni az ajtók, a körívek, a határok, a kapuk, a tükrök, a maszkok… …és a színpadok hívásának.

– Megmondom, mi legyen, Salzella úr – szólalt meg higgadt hangon. – Ezt Jakabnak kell befejeznie, nem? Ő az, akinek elszámolnivalója van magával, persze azokon kívül, akiket meggyilkolt. Amiket nem kellett volna. De álarcot viselt közben, igaz? Az álarcoknak is van egyfajta mágiájuk. Az egyik arcot eltakarják, a másikat viszont felfedik. Azt, amelyik sötétben bújik elő. Gondolom, azt tehette, amit csak akart az álarc mögött…?

Gipsz Jakab felé fordította a fejét. – Tedd fel az álarcot, Jakab! Mindenki a színpadon szétszórt kartondarabokra nézett.
– De már nincs álarcom Mállotviksz kisasszony! Néne követte a pillantását. – Nocsak, nocsak – mondta. – Nos, úgy látom, hogy ez ügyben bizony tennünk kell valamit. Nézz rám, Jakab! A fiú engedelmeskedett. Néne szeme félig lecsukódott.
– Te… megbízol Perditában, igaz, Jakab?
– Igen Mállotviksz kisasszony!
– Az jó, mert nála van egy másik álarc számodra. Egy mágikus álarc. Tudod, éppen olyan, mint a régi, de a bőröd alatt kell viselned, és nem kell levenned, és rajtad kívül senki nem fogja tudni, hogy ott van. (…) – Vedd el tőle, Jakab! – folytatta Néne, még mindig markolva a kardot. – Igenis Mállotviksz kisasszony… A fiú kinyújtotta a kezét Ágnes felé. Eközben a lány biztos volt benne, hogy ha csak egy pillanatra is, de enyhe nyomást érzett az ujjain.
– Mire vársz? Vedd fel! Jakab bizonytalannak tűnt. – Elhiszed, hogy ott van egy álarc, ugye? – dörögte Néne. – Perdita okos lány, aki felismer egy láthatatlan álarcot, ha a szeme elé kerül. Jakab lassan bólintott, majd az arcához emelte a kezeit. Ágnes pedig egyértelműen azt látta, hogy valahogy élesebbé válnak a fiú körvonalai. Szinte biztosan nem történt semmi, amit bármilyen műszerrel meg lehetett volna mérni, akárha egy ötlet súlyát vagy a szerencse hosszát. De Jakab, száján halvány mosollyal, felállt.

– Azt mondtad, hogy tegnap végignézted az egészet!
– Akkor is hazugság. Mint az álarcok hazugsága.
– Milyen hazugsága?
– Ahogy azt tartják róluk, hogy elrejtik az ember igazi arcát.
– De tényleg elrejtik az ember arcát.
– Csak azt, ami kívül van.

 – Jóságos ég, Salzella, maga egy művelt ember! Hogy ülhet ott ilyen nyugodtan, és fogadhatja el az ilyen őrültségeket? Valami álarcos szörnyeteg irányítja itt a dolgokat, szerzi meg a legjobb páholyt magának, öldösi az embereket, és maga csak ül, és olyanokat mond, hogy baj lesz?
– Mondtam már: az előadásnak folytatódnia kell. 
– Miért? Mi soha nem mondtunk olyanokat, hogy „a sajtnak folytatódnia kell”. Mi olyan különleges az előadás folytatásában? A zenei igazgató elmosolyodott.
– Már amennyiben jól értelmezem – válaszolta –, az… előadás mögött álló erő, az előadás lelke, minden erőfeszítés, amit belefektetnek, vagy hívja, ahogy akarja… az kifolyik, és szétárad mindenütt. Ezért mondogatják folyamatosan, hogy „az előadásnak folytatódnia kell”. Folytatódnia kell. De a társulat legnagyobb része nem is értené, hogy jut bárkinek eszébe ilyet kérdezni.

– A hölgynek rendkívül szép bőre van – jegyezte meg a kozmetikuslány. – Tudom – ismerte el Néne. – Nem lehet vele mit tenni. (…) – Púder és festék – gondolkozott el Néne. – Huhh. Ez is egyfajta álarc. Hát jó – vetett egy félelmetes mosolyt a fodrászra. – Mennyivel tartozunk? – kérdezte.

Forrás: - Sergio Magana: The toltec secret, A Tolték titok
- dr. Paul Tholey: Alkotó álom
- Wictor Charon: Emlékezés előző életekre
- Terry Pratchett Meskerade, Maszkabál