Eckhart Tolle - A most hatalma szavakban és képekben

Eckhart Tolle, író és tanító művei mind nagyobb publicitást kapnak - hazánkban is*. Ezen a blogon már szenteltem neki egy bejegyzést, de mivel a "jó anyagot lehetetlen elkoptatni" - így Tolle újra a célkeresztbe került. Nemrég kezembe akadt Tom Butler - Bowdon Szellemek a palackban; 50 mű a spiritualitásról című könyve, amelynek lapjain számos Tolléhoz hasonló minőségű szerzőt, írót mutatnak be. A könyvet ajánlom minden olvasó figyelmébe, rendkívül összetett és igényes enciklopédiája a "spirituális irodalomnak". A 43. fejezet, főként a Most hatalmára támaszkodik, de nagyszerűen összefoglalja Tolle szerepét és azt a "forradalmi munka módszert" amivel minden egyes videóban, könyvben megörvendeztet minket (a szerencséseket az élő előadásain-beszélgetésein is).

Ezzel elérkeztünk a második okhoz is, amiért billentyűzetet ragadtam, a youtubeon hála az égieknek és az igyekvő sorstársaknak már számos több órás Echkart Tolle előadás megtekinthető.Ezekből és a Bowden idézett soraiból elevenítsük akkor hát fel ismét miért is érdemes figyelni Tolléra!

Tom Butler - Bowdon

Szellemek a palackban; 50 mű a spiritualitásról:

            1999 A most hatalma

„Ne keress semmilyen más állapotot, mint amiben most vagy, máskülönben belső konfliktust és tudattalan ellenállást hozol létre! Bocsásd meg magadnak, hogy nem érted még el a tartós lelki béke állapotát! Abban a pillanatban, ahogy teljesen elfogadod a békétlenségedet, az békévé változik át! Minden, amit tökéletesen elfogadsz, az odajuttat: a lelki béke állapotába visz. Ez a megadás csodája!”

          „Ha nem állsz ellen az életnek, akkor a kegyelem az ellazultság és a könnyűség állapotában vagy. Ez az állapot már nem függvénye annak, hogy miként mennek a dolgok, jól vagy rosszul Szinte paradoxon, mégis az tapasztalható, hogy ha megszűnik a formától való belső függésed, akkor életed általános feltételei – a külső formák – hajlamosak óriási mértékben javulni!”

43. fejezet

Eckhart Tolle

"A modern spirituális irodalom egyik gyöngyszeme, A most hatalma: útmutató a megvilágosodáshoz (The Power of Now: A Guide to Spiritual Enlightenment) című könyv először Kanadában jelent meg. Az igazi áttörést azonban az jelentette, amikor az Egyesült Államokban is a könyvesboltok polcaira került, ahol egy csapásra bestseller lett, Eckhart Tolléból, pedig keresett előadó. Míg a spirituális művek és a New Age szellemisége által inspirált írások többsége földtől elrugaszkodott fogalmakkal próbálja megragadni a transzcendens lényeget, A most hatalma kizárólag azokra a problémákra összpontosít, amelyeket az adott pillanatban megélünk és arra személyre, akik e pillanatban vagyunk. A „segíts magadon”, a „hogyan légy sikeres” típusú munkák közül is kiemelkedik, nemcsak a spirituális könyvek közül, mert szembeszáll azzal az elterjedt meggyőződéssel, hogy akkor is fényes jövő vár ránk, ha nem foglalkozunk a jelennel. Ez a mű egyben mesteri szintézise a buddhista, keresztény, a taoista és más hagyományok tanainak, de kielégíti azt a XXI. századi igényt is, hogy a konvencionális vallások keretein kívül gondolkozzunk, felismerve, hogy valahol minden vallás ugyanazt mondja.

            Tolle az után mélyedt el a spirituális szövegekben, hogy 29 éves korában a megvilágosodás egy pillanatában felismerte az igazságot, amit ezek az írások közvetítenek. A kérdés-felelet formában írt mű első oldalain Tolle elmeséli hogyan történt ez. Hirtelen váltását az öngyűlöletről a tartós békére hitelesíti mindaz, amit leír.

Több vagy, mint az elméd!

Civilizációnk az elme vívmányaira épül, írja Tolle, és sok közülük valóban igen figyelemreméltó. Hajlamosak is vagyunk szüntelenül gondolkodó elménket önmagunkkal azonosítani. Az elme mögött azonban a létezés másfajta állapota húzódik meg, ez valódi énünk. Ha ráhangolódunk és általa tudjuk irányítani gondolatainkat, új szemszögből vehetjük szemügyre érzelmeinket.

            Amíg nem sikerült irányításunk alá vonni elménket, addig az irányít bennünket. Az elme folyamatos párbeszédet tart fenn önmagával, amelyet nehéz elhallgattatni. Szüntelenül véleményt alkot, s ezt mindig a múlt történéseire alapozza. Ebből kifolyólag nem igazán tudjuk a dolgokat azon frissében, a jelenben megtapasztalni. A ma így soha nem lehet olyan jó, mint az eljövendő szép napok vagy azok, amelyek már elmúltak.

            Az ember hajlamos azt gondolni, hogy ez a szüntelenül gondolkodó hang „ő maga”, de valójában csak egy része annak, akik vagyunk. A gondolkodás szenvedélybetegei vagyunk, jegyzi meg Tolle, lévén az egó azáltal biztosítja számunkra identitásunk érzetét, hogy folyamatos gondolkodásra sarkall bennünket. Azonban ez az örökös gondolkodás lehetetlenné teszi, hogy egyszerűen csak élvezzük a pillanatot.

            Hogyan szabadulhatunk meg a kényszeres gondolkodástól? Először is, távolabbról kell szemlélnünk elménket, megfigyelve, mit mond. Így szemtanúi lehetünk az érzelmek és gondolatok háborgó tengerének, ami nap mint nap elsodor bennünket. Azonban ez az örökös gondolkodás lehetetlenné teszi, hogy egyszerűen csak élvezzük a pillanatot.

            Hogyan szabadaulhatunk meg a kényszeres gondolkodástól? Először is, távolabbról kell szemlélnünk elménket, megfigyelve, mit mond. Így szemtanúi lehetünk az érzelmek és gondolatok háborgó tengerének, ami nap mint nap elsodor bennünket. Természetesen a problémák megoldása és a túlélés érdekében továbbra is használjuk gondolkodó elménket, de ha képesek vagyunk tárgyilagosan szemlélni és megragadni a mögötte rejlő valódi énünket, Tolle szerint már meg is tettük a legfontosabb lépést a megvilágosodás felé. Amikor lecsendesedünk, ha csak egy pillanatra is elhallgattatjuk gondolkodó elménket, nem valami álomszerű vagy kábult állapotba kerülünk, hanem pontosan az ellenkezője történik: egyszer csak jobban kezdjük érzékelni a jelent és a bennünket körülvevő dolgokat. Összeszedettebbnek fogjuk érezni magunk.

Új élet a jelenben

Tekintetbe véve elménk működését a „jelenre figyelés” állapotának elérése nehéznek tűnhet. Azonban már létezésének felismerése is hozzásegít bennünket ahhoz, hogy növeljük a percek számát, amikor belső értelemben teljesen „éberek” vagyunk. Például beismerhetjük magunk előtt, hogy az elmúlt órában különböző érzelmek, aggodalmak söpörtek végig rajtunk. Beismerhetjük, hogy ezeket nem voltunk képesek kikapcsolni. Minden alkalommal, amikor felismerjük, hogy nem a jelenben éltünk, nő annak az esélye, hogy a jövőben nem így lesz.

            Tolle azt mondja, hogy a mindennapos megszokott tevékenységek által könnyebben beléphetünk a „jelenbe”: ha kezet mosunk, beülünk az autónkba, lépcsőt mászunk, lélegzünk – és tudatában vagyunk ezeknek a cselekvéseknek. Ha mechanikusak és automatikusak, nem éljük meg a jelent annak teljességében.

            Tolle alaptörvénye az, hogy minél inkább ellenállunk annak a helyzetnek, amelyben vagyunk, annál nagyobb fájdalmat fog okozni. Nyilvánvaló, hogy ha azt gondoljuk, „ez nem történhet meg”, az a tény, hogy mégis megtörténik, elviselhetetlenné teszi.

            Ha például azt a napot várjuk, amikor boldogok és gazdagok leszünk, a jelennel szembeni ellenállásunk csak még jobban kiéleződik. Az a gondolat, hogy máshol is, mással is lehetnénk, mást is csinálhatnánk, pokollá változtathatja az életünket. De vajon van-e kiút? A szerző paradox megoldást kínál: meg kell bocsátanunk a helyzeteknek, és el kell fogadnunk létjogosultságukat. Még akkor is, ha gyűlöljük az adott helyzetet, fogadjuk el gyűlöletünket és tekintsük a pillanat részének, ne mondogassuk magunknak, hogy „ez nem történhet meg, ez lehetetlen”!

            Tolle arról az egzisztenciális idegenkedésről is beszél, amit az emberek a jelennel szemben éreznek. A gondolkodó elme alapállapota „csaknem állandó, alacsony intenzitású rosszkedvvel, elégedetlenség-, unalom- és nyugtalanságérzéssel – egyfajta kellemetlen alaphangulattal jár.” Folyamatosan igyekszünk, hogy megszabaduljunk a jelen nyerseségétől, letompítjuk, esetleg alkohol vagy drogok használatával izgalmasabbá tesszük, nagyratörő álmokat szövünk, vagy épp nosztalgiázunk. A bánat és a vágyakozás akkor jelentkezik, amikor nem vagyunk képesek méltányolni a jelent, amely viszont az egyetlen valós idő, amelyben részünk lehet. De ha megadjuk magunkat annak, ami van, módot találunk arra, hogy kezeljük a jelen történéseit. Látni fogjuk, hogy létünk lényege nem azonos egy adott élethelyzettel.

            A jelen pillanat, veti fel kihívóan Tolle, valójában problémamentes. A problémáknak időre van szükségük, tehát minél inkább a jelenben élünk, annál jobban csökkentjük életterüket. Tolle javaslata az, hogy tartózkodjunk a helyzetek megítélésétől, így ahelyett, hogy egy eseményt jónak vagy rossznak ítélnénk, fogadjuk el, hogy egyszerűen csak van. Ha egy másodpercig visszatartjuk a félelmünket és az utálatunkat, azt fogjuk látni, hogy megjelenik a megoldás.

            Ha a létezés mély átérzésével cselekszünk ahelyett, hogy nyughatatlanul arra törekednénk, hogy legyünk valamik, megszabadulunk a félelemtől. Paradox módon ez a nyugodt állapot megkönnyíti az élethelyzetek sikeres megoldását. Tolle szerint, ha bölcsen akarunk cselekedni, fogadjuk el a dolgokat úgy, ahogy jönnek, és alkalmazkodjunk ahhoz, ami van, ahelyett, hogy összeomlanánk, amikor valami nem úgy sül el, ahogy terveztük.

A jelen kapcsolatai

A megvilágosodott kapcsolatoknak szentelt fejezetében Tolle megjegyzi, hogy a „legtöbb >>szerelmi kapcsolat<< viszonylag gyorsan >>szeretet-gyűlölet kapcsolattá<< válik”. Normális jelenségnek tekinthető, hogy a szeretet és a vonzódás időnként hirtelen vad ellenségeskedésbe csap át, és azután ismét visszavált ragaszkodásba. Ahogy a mondás tartja: se vele, se nélküle. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha el tudnánk kerülni a negatív állapotokat, minden rendben lenne, de Tolle felfogásában ez soha nem fog megtörténni. A szeretet és a gyűlölet szélsőségei egyaránt egymásra vannak utalva, és „valójában mindkettő ugyanannak a működési zavarnak a két arculata”.

            Amikor szerelmesek vagyunk, úgy érezzük, hogy a másik ember kiteljesít bennünket, ennek hátulütője viszont az, hogy egyre jobban ragaszkodunk ehhez az emberhez és rettegünk, hogy elveszíthetjük. Az egó igényli a teljességet, ez azonban nem a romantikus kapcsolatokban keresendő, mivel ezekben énünk kiteljesedése rajtunk kívül álló valaki függvénye lesz. Mindannyiunkban lakik egyfajta fájdalom, ami megszűnni látszik, amikor szerelmesek leszünk, de valójában ott marad és újra felszínre tör, amikor a mézesheteknek vége.

            A valódi, hosszú távú  kapcsolatok célja azonban Tolle szerint nem az, hogy boldoggá tegyenek bennünket, vagy hogy segítségükkel kiteljesedjünk. Sokkal inkább arra szolgálnak, hogy kihozzák belőlünk ezt a fájdalmat, amelyet így átalakíthatunk valami mássá. Ez a kín azért létezik, hogy tudatosabbá tegyen bennünket, és ha ezt képesek vagyunk belátni, magasabb szintre léphetünk, a kapcsolat pedig – irreális elvárásainktól megszabadulva – természetes módon sikeres lesz.

            Ha jelenlegi kapcsolatunk „esztelen színdarabnak” tűnik, ne próbáljunk elmenekülni belőle, hanem hatoljunk benne mélyebbre és fogadjuk el a tényeket! Tolle kijelenti, hogy a szoros kapcsolatok sohasem voltak bonyolultabbak, mint korunkban, másfelől viszont éppen ekként kínálnak kiváló lehetőséget a spirituális fejlődésre.

Záró megjegyzések

Ahelyett, hogy a siker nagyratörő terveit tárná elénk, A most hatalma arra kér bennünket, hogy legyünk jelen a mindennapi élet apróságaiban, hogy derítsük ki, képesek vagyunk-e minden egyes pillanatnak jelentést adni. Miből ered a megbánás, ha nem abból, hogy nem voltunk eléggé jelen egy helyzetben, ahol baj vagy épp csupa jó történt,vagy egy kapcsolatban, amelyet azóta elvesztettünk?

            Bizonyos pszichés betegségek velejárója, hogy a beteg képtelen elhallgattatni a fejében zajló belső beszélgetéseket. Ezzel szemben az a személy, aki teljes mentális egészségnek örvend, el tudja csendesíteni elméjét, és ebből a nyugalomból eléri a lét valódi állapotát, amely tökéletes megoldásokat kínál problémáinkra.

            Bár a klasszikus spirituális művekre jellemző személyes megvilágosodás stílusában íródott, A most hatalma újnak tűnik, sőt forradalminak, és az élet megváltoztatásának kivitelezhető módszereit kínáló művek közül a leggyakorlatiasabbak közé tartozik.

            Akit érdekel a mű, mindenképpen többször olvassa el. Tolle stílusa letisztult és világos, így azt gondolhatjuk, hogy elsőre is megértettük a könyv mondanivalóját, de valójában csak akkor foghatjuk fel a maga teljességében, ha a tanításokat a gyakorlatban is hasznosítjuk.

Eckhart Tolle

Tolle Németországban született. Tanulmányait Angliába a Londoni és a Cambridge-i Egyetemen végezte, ahol később kutatóként és felügyelőtanárként is dolgozott.

            Az elmúlt évtizedben spirituális tanítóként működött, csoportos és egyéni foglalkozásokat tartott Európában és Észak-Amerikában.

            Brit-Kolumbiában, Vancouverben él. A most hatalmát eddig 17 nyelvre fordították le."

*További videók, más oldalakról, cikkek az íróról, sőt hazai Tolle - klubokról az Új Föld.hu oldalon találhatók. 

Továbbá: A most hatalma könyv online olvasásra - itt található (scribd).

Thorwald Dethlefsen - Az újjászületés élménye

„Nem különlegesebb dolog kétszer megszületni, mint egyszer.
A természetben minden feltámadás.” Voltaire

Egy évvel ezelőtt, már írtam egy rövid bejegyzést Thorwald Dethlefsenről, az Élet az élet után c. könyve kapcsán, majd később bővebben az Oidipuszról is. Ezúttal főként Az újjászülés élménye - gyógyítás reinkarnációval lesz terítéken, ahol a szerző a hipnózis terápia alkalmazásával, a traumákkal küszködő kísérleti alanyaival közös utazásba indul azok előző életeinek útvesztőiben. Vagy, ahogy a fülszöveg nagyon szépen írja:
          „Thorwald Dethlefsen… az emberi élet egyik izgalmas kérdésével szembesíti az olvasóit, bevezetvén őket a reinkarnáció, az újra testet öltés rejtelmeibe: az élet nem ér véget a halállal, hanem egy, a miénktől különböző, testetlen létformán keresztül újra visszatér az anyagba . A nagy vallások, különösképpen a keletiek, mindig is hirdették a halál utáni létezést. Dethlefsen kísérletekkel támasztja alá az életen túli realitást. A szerző hiteles jegyzőkönyvekkel mutatja be regressziós hipnoterápiáját, amelynek során pácienseit előző életeibe vezeti vissza. Az eljárás elméleti megalapozásából kiderül, hogy Dethlefsen nem csupán az újjászületés bizonyítékait véli megtalálni, hanem egyúttal meg is gyógyítja pácienseit.”
Úgy vélem, hogy a reinkarnáció valósága egy rendkívül elhallgatott és alul értékelt téma a 21. század jelen pontján. Nietzsche nagyon jól megfogalmazta: „Az újjászületés tana fordulat az emberiség történetében.” Azonban ahhoz, hogy ez az említett fordulat igazán kiteljesedjen és a jövőben nagyobb hangsúlyt kaphasson még nagyon sok munka vár a világnépességére. Jelenleg csak keveseknek van fogalma, mélyebb belelátása a szellemvilág és az újjászületés mikéntjébe, Dethlefsen kísérleteibe bepillantást nyújtva kalauzol minket a túlvilág és e világ szövedékei közt.
A könyvből, ahogy megpróbálom kiragadni a magvát és ezúttal néhány Müller Péter idézettel kiegészítve, kommentálom az érintett tartalmakat. Müller Péter egyébként maga is ajánlja könyveiben Dethlefsent olvasásra.

Kísérleti személyek és a hipnózis:

Dethlefsen 1968 júniusától kezdve finomította ülésről ülésre a hipnózis technikáját. Tehát egy több éves praxissal, kifinomult módszerekkel találkozhatunk már a könyvben, ahol az olvasható üléseket eredetileg egy hangfelvevő eszköz rögzítette. Így mi tényleg a lejátszódott beszélgetést kapjuk meg, természetesen annak élettel telisége nélkül.
Az üléseket úgy kell elképzelni, hogy a múltjáról beszélő kísérleti személy a kísérlet során többnyire egy, a célnak megfelelő díványom fekszik, a hipnotizőr mellette ül, míg a kontrollszemély és a nézők félkörben állnak.

„Minden kísérlethez szinte kizárólag olyan kísérleti személyeket válogattunk, akik nem ismerték a kísérlet célját s milyenségét, tehát „vakon” vettek részt a kísérletben. E célból egy közömbös személlyel újsághirdetést adattunk fel a következő: „Mit gondol, Ön hipnotizálható? Érdekli a tudatalattija? Kísérletsorozathoz fiatalokat keresünk (18-27 év között) magasabb iskolai végzettséggel.”

Ezekre a hirdetésekre átlagban harminc-ötven érdeklődő jelentkezett, akiket mind meghívtunk egy csoportülésre.
Ezeken a csoportüléseken választottam ki a hipnózisra legalkalmasabb személyeket egyszerű szuggesztiós kísérletekkel (ingateszttel, éber szuggesztióval). Utóbbiakat azután újra meghívtuk egy csoportülésre, amelyen az egész csoportot (tíz-húsz személyt) hipnotizáltam, majd egyre bonyolultabb szuggesztiós eljárásokkal ismét kiválasztottam azokat, akik a legérzékenyebben reagáltak. Az ülések mindegyikét kívülálló tanúk figyelték és ellenőrizték, részben filmezték is az eseményeket. Azokat, akik a kettős „válogatás” után megmaradtak, egyenként fogadtam, s véghezvittem velük a regressziós hipnózist. Ellenőrzésképpen mindig jelen voltak tanúk, hangfelvételt készítettünk, gyakran filmezték is az összejövetelt. Az első két-három ülés során poszthipnotikusan töröltem az ülés tartalmára való visszaemlékezést, hogy ellenőrizhessem, vajon az ismétléseknél, különböző időközökkel, ugyanazokat az információkat szolgáltatja –e a páciens az „előző életéből”, vagy a kijelentések csupán a kísérleti személy spontán reakcióit tükrözik. Csak jó néhány összejövetel után tudatosítottam az ülés tartalmát olya mértékben, hogy azt a páciens a kísérlet után éber állapotban is minden egyes részletében fel tudta idézni. Egészen idáig egyetlen szó sem esett a kísérlet céljáról: még csak meg sem említettünk olyasmit, hogy reinkarnáció, vagy előző élet és erre való visszaemlékezés. Azért tettük ez, hogy kikapcsoljuk a médium elvárásait, amelyekkel az ülés során elhangzottakat értelmezhetnék. Az eljárás e módja azt a lehetséges felvetést is megcáfolja, mely szerint csak „az okkultizmushoz vonzódó” személyeket használok fel kísérleteimhez, akik amúgy is hisznek a reinkarnációban, ezért éppen efféle vágyakat, ideákat, fantáziákat hoznak magukkal az ülésre. Mivel mind a kísérleti személyek kiválasztása, mind az ülések több kívülálló tanú jelenlétében zajlottak, a kísérleti személyekkel való előzetes egyeztetés vagy befolyásolás részemről szintén kizárható.

A kísérlet lényegében három részre osztható:
1. A hipnotikus álom előidézése;
2. a kísérleti személy fokozatos visszavezetése az időben – a születés átélése – az embrionális állapot átélése – további visszavezetés mindaddig, amíg újabb benyomások nem merülnek fel – az „előző életek” felgöngyölítése interjú formájában;
3. visszavezetés a jelenbe, ébresztés a hipnotikus álomból.”

Az egész természetesen mit se érne, ha Dethlefsen nem tudatosítaná többszörösen a kísérleti alannyal az átélt tartalmakat. Miután ezt megtette, mint egy élénk álomra, a médium képes visszaemlékezni éber állapotban is.
Itt meg kell még említeni, hogy a hipnózist sokan úgy képzelik el, hogy az egy öntudatlan állapot, holott épp fordítva van:

„Feltétlenül tisztáznunk kell, hogy a hipnózisnak semmi köze az öntudatlansághoz, ellenkezőleg, fokozott tudatosságot jelent. A hipnózis jelenségét többnyire egy elemlámpa példájával világítom meg. Ha a fény egy szórólencsén át esik, relatíve ugyan sokat látunk, ám ugyancsak relatíve homályosan. Ha viszont gyűjtőlencsén át bocsátom a fényt, egyetlen pontot fogok látni, de azt világosan, élesen. Ugyanez történik a hipnózisban is. Mindennapi tudatunk tehát a szórólencsének felel meg, míg a hipnózis a tudatot erősen beszűkíti, és különösen kiélesíti a megvilágosított tudatszeletet.
A terápia további menete szempontjából majdnem lényegtelen, milyen mély hipnózisba esik a páciens. Mélyhipnózis esetén a regresszió gyorsan és könnyebben érhető el. De elegendő az ellazulás is, amelyben a páciens világosan észleli az elnehezülést, a melegséget. Ezt pedig néhány ülés után mindenkinél el tudom érni.”

Tesztek és hipnózisra való felkészülés:

Azt is fontos leszögezni, hogy több ülésnek is el kell telnie, míg a kísérleti személy belekezdhetne előző életeinek a feltárásba. Semmi sem varázsütésre történik.
Dethlefsen is először, mint ahogy a nagy könyvben van megírva a diagnózist megállapítja. Későbbiek során alkalmazott horoszkópot is éppúgy, mint komolyabb mélypszichológiai teszteket, mint pl. a Lüscher-féle színtetszet, Roscharch, Szondy, Tu-Anima teszteket. Később ez folytatódott az inga-teszttel, melynek során ha szükségesnek ítélte meg a pácienst összekötötte egy bőrellenállásmérő elektródával. Miközben feltett neki néhány célzott kérdést, a pszichogalvanikus bőrreflex (PGR) útján hamarosan megtudta, hol vannak azok a többnyire tudatalatti gátak, amelyek akadályozzák a kezelést.
          „Miközben felteszek néhány célzott kérdést, a pszichogalvanikus bőrreflex (PGR) útján hamarosan megtudom, hol vannak azok a többnyire tudatalatti gátak, amelyek akadályozzák a kezelést. Ezeket tudatosítom, s így elhárítom. Ezután az addig sikertelen ingateszt is biztosan működni fog. Ezután a páciens lefekszik egy kényelmes díványra, és én bevezetem a hipnózist.
Az első ülésen a testérzéseken kívül (mint nehézség, nyugalom, meleg) kerülök minden egyéb kísérletet. A páciensnek meg kell tanulnia elengednie magát, nem helyezhetjük rögtön teljesítmény drukk alá. A legtöbb ember túl sok elvárással jön az első hipnotikus ülésre. A páciens csak akkor tudja tényleg elengednie magát, amikor megtapasztalja, hogy tulajdonképpen egyáltalán semmi nem történik. Az elektromos meditációs zene sokak számára megkönnyíti a hipnotikus álomba való belesiklást.
          Az, hogy a páciens hogy reagál a hipnózisra, már az első ülésen kiderül. Míg az egyik azonnal mély hipnotikus álomba zuhan, a másik panaszkodik, hogy „végig jelen volt, mindent hallott”.
Feltétlenül tisztáznunk kell, hogy a hipnózisnak semmi köze az öntudatlansághoz, ellenkezőleg, fokozott tudatosságot jelent. A hipnózis jelenségét többnyire egy elemlámpa példájával világítom meg. Ha a fény egy szórólencsén át esik, relatíve ugyan sokat látunk, ám ugyancsak relatíve homályosan. Ha viszont gyűjtőlencsén át bocsátom a fényt, egyetlen pontot fogok látni, de azt világosan, élesen. Ugyanez történik a hipnózisban is. Mindennapi tudatunk tehát a szórólencsének felel meg, míg a hipnózis a tudatot erősen beszűkíti, és különösen kiélesíti a megvilágosított tudatszeletet.
          A terápia további menete szempontjából majdnem lényegtelen, milyen mély hipnózisba esik a páciens. Mélyhipnózis esetén a regresszió gyorsan és könnyebben érhető el. De elegendő az ellazulás is, amelyben a páciens világosan észleli az elnehezülést, a melegséget. Ezt pedig néhány ülés után mindenkinél el tudom érni.
A következő üléseken színélményeket szuggerálok. A szuggesztió körülbelül így szól: „Teljesen magától, anélkül hogy bármit tenne érte, belső szemei előtt egy szín jelenik meg – ez az Ön színe!”
Kezdetben még azt is kerülöm, hogy egy határozott színt szuggeráljak, nehogy a páciensnek meg kelljen erőltetnie magát, egyáltalán, aktívan kelljen részt vennie az ülésen. Ha az „ő színéről” beszélek, rákényszerül, hogy kivárja, mi történik magától. Csak akkor megyek tovább, ha világosan észlelte az első színt, ilyenkor folytatjuk és átmegyünk az egész színskálán – kék – zöld – sárga – piros – ibolya – kék. Ha páciens számára a színlátás problémát jelent, valamilyen módon elképzeltetem vele a színeket. Ezzel kezdődik a szimbólumdráma.”

A szimbólumdráma:

„A páciens tempójának megfelelő sebességgel a következő képeken megyünk át: mező,patak, forrás, torkolat. A technikát s a képek sorrendjét Leuner professzor a katathym képélmény fogalmával részletesen leírja. A Leuner professzor használta képsor mellet a legszívesebben s leggyümölcsözőbben a Thomas által leírt apályt-képet alkalmazom a varázsvessző és varázsgyűrű képével együtt. Összességében azonban a szimbólumdrámát meglehetősen szabadon alakítom, nem tartom magam meghatározott képsorokhoz. A szimbólumdrámával egyidejűleg hármas eredményt érek el:
          a. A páciens megtanulja az imaginációs technikát, azaz csukott szemmel képeket lát, él át és mesél róluk. Miután ezek a belső képek tudatos irányítás nélkül, mintegy „maguktól” peregnek, a páciens megszokja, hogy úgy vegye a feltörő anyagot, ahogyan az van, tehát minden kritika és kommentár nélkül számoljon be róla. A hipnózis eközben az ülések során önmagától egyre inkább elmélyül.
          b. A képek milyensége igen jól diagnosztizálhatóvá teszi a páciens valódi pszichikai állapotát. Elvben a projektív teszthez hasonlatos az egész. A páciens képek formájában archetipikus szimbólumokat jelenít meg, s a megformálás megfelel a páciens pszichés struktúrájának. Mivel a szimbolikát a páciensek többsége nem ismeri, képi világa szint mindent elárul, amit egy pontos diagnózishoz tudni kell.
          c. A szimbólumdráma módszere, amely már önmagában is egy terápiás technika, a szimbólumok szintjén töltésleépítő. A terápia tehát már itt megkezdődik, bár a páciens még nem érzékeli, mert a módszer majdhogynem játékosnak tűnik.”

A születés:

Ha a páciensnek a képátélés nem okoz problémát többé, visszatérünk a születés élményéhez. Ez úgy történik, hogy szuggesztíve visszavezetem őt megszületése időpontjához, átéletem és elmeséltetem vele a teljes folyamatot. Ebben a fázisban már majdnem mindenkinél testi érzések lépnek fel. A páciens átéli a légszomjat, a nyomást a fején, a testi fájdalmakat stb. Érzi a kórházszagot, látja a megszületés helyszínét, látja a jelen lévő személyeket, minden szót hall, amelyet kiejtenek. Mindehhez egyáltalán nem szükséges mélyhipnózis. A páciens akkor is szinte pillanatok alatt belesiklik a születés szituációjába, ha azt lehetetlennek tartja. Többször átéltem már, hogy azt szuggerálva: „Most pedig élje át a megszületését!”, a páciens elkezdené megindokolni, miért nem megy ez az ő esetében, majd mentegetődzését megszakítja, mert máris érzi a születéssel kapcsolatos fájdalmakat. A megszületés folyamatát többször is elismételtetem, mert minden egyes ismétlésnél világosabb lesz az egész, egyre több részlet válik felismerhetővé.
          Ha a születés élménye tudatosult, a terápia többnyire új szakaszba lép, mert a páciens saját bőrén tapasztalta meg, hogy nincs olyasmi, amit valóban elfelejtenénk., szóval amire ne tudnánk visszaemlékezni. Megtanulja, nincs olyan, hogy „képtelen vagyok emlékezni rá”, csak olyan van, hogy „nem akarok emlékezni rá”: Ugyanakkor már rendelkezik azzal a bizalommal, amely ahhoz szükséges, hogy passzívan átengedje a feltörő anyagot, anélkül hogy a folyamatban aktívan részt venne. Gyakran ugyanis meglehetősen fáradságos munka meggyőzni a pácienst arról, hogy elég, ha hagyja, úgyis minden magától történik. Legtöbben azt hiszik, hogy tüneteikkel, gyermekkorukkal, neveltetésükkel, stb. kapcsolatos szellemi analízisekkel kell gazdagítaniuk a terápiát.
          Módszerünk azonban szigorúan kizár mindenféle racionális analízist. Ez az oka annak, hogy miért nem veszel fel részletes anamnézist a kezelés elején. Azért, mert biztos vagyok abban, hogy mindaz, amit a páciens elmesél, soha sem oka a tünetnek. A páciens által előadottak információs értéke számomra mindössze annyi, hogy tudom, mi az, ami nem számít. Ehhez a szerény eredményhez képest azonban az idő túlságosan is drága. Azáltal, hogy a pácienst a lehető leghamarabb visszavezetem a születés élményéhez, időt takarítok meg, ugyanis az élet addigi eseményeit szinte egyáltalán nem veszem figyelembe. Ez utóbbi behozható, ha biztosak vagyunk abban, hogy a páciens passzíve átengedi az elfojtott élményeket, ami által tényleg az elfojtott élmények lesznek tudatosítva, s nem századszor melegítjük fel kedvenc problémáját, amelyek, s ebben teljesen bizonyosak lehetünk, semmiféle töltéssel nem rendelkeznek.
          A születés átélése után áttekintjük az embrionális állapotot hónaponként, hogy ellenőrizzük, nincs-e benne valamilyen trauma. Ha ezenkívül még a fogantatást is sikerül átéletünk, a páciens mai életének tudattalan anyaga legnagyobbrészt tudatosult. A születést, az embrionális állapotot és a fogantatást mindenkinél tudatosítom, függetlenül a tüneteitől. Ha idáig elérkeztünk (s ez általában úgy tíz ülést vesz igénybe), az utolsó technikai lépésnek semmi sem áll útjában többé. Ekkor következik

„A valódi reinkarnációs emlékeket csak akkor szabad felszínre hozni - regressziós hipnózissal vagy bármilyen más módon -, ha az az aktuális élet hasznára válik… Tudást átadni csak akkor szabad, ha az ember megérett rá. De akkor kell is..”

Az inkarnációs regresszió:

Amint azt már jeleztem, a páciens múltjába két különböző módon juthatunk el. A születéshez hasonlatosan maguktól képes és események merülnek fel, kezdetben valamelyest rendezetlenül, kaotikusan, de gyakran rögtön rendezett egészként. Tapasztalat dolga, hogy megtudjuk különböztetni, vajon a páciens a pszichodráma szintjén van-e vagy sem. A megkülönböztető jegyeket korábban már leírtam. Ezeket az üléseket addig ismételjük, addig folytatjuk, amíg el nem érünk a keresett traumához (vagy traumákhoz!), s azt vagy azokat a páciens újra át nem éli. Többnyire mind a páciens, mind a terapeuta érzékeli, hogy egy bizonyos eseményben az eredeti trauma nyomára bukkantak-e, vagy csak egy komplexusláncolat átmeneti, bevezető tagjára.
          Az üléseket egyébként a fen említett pszichogalvanikus bőrreflexmérővel ellenőrizhetjük, s ez komoly segítség. Bizonyos tapasztalat birtokában láthatjuk a mérőeszközökön, hogy hol van a trauma, mennyi a töltése, konfrontálható-e már, vagy sem, s ha igen, mennyi töltés épült le időközben.
          Bár az ilyen segédeszközök igénybevétele nem feltétlenül szükségszerű, de ha célirányosan vetjük be őket, gyakran mind a páciensnek, mind a terapeutának sok időt takarítanak meg. Az időtakarékos módszer következtében a reinkarnációs terápia gyakran nem igényel többet harminc-hatvan óránál. Az időközben fellépő ellenállás vagy annak az eseménynek a túlságosan magas energiamegszállottsága jelzi, amelyhez éppen közeledünk, vagy valamely olyan másik probléma terméke, amelyet az eljárás pillanatnyilag elfed. Az ellenállást ugyanúgy kezeljük, mint a tünetet magát. A túlságosan magas energiamegszállottság a közbeiktatott szimbólumdrámák segítségével a veszélytelenségig leépíthető.
          A terápia közben olykor egyes órákat arra használunk fel, hogy beszélgetés formájában tisztázzuk a felmerülő kérdéseket. Ezeken a beszélgetéseken a páciens betekintést nyer az életé s a mindenség törvényszerűségeibe. Mivel ezekre a beszélgetésekre mindig akkor kerül sor, amikor az a terápiás szituációból adódik, a páciens számára az összefüggések felismerése nem okoz nehézséget, hiszen a lényeget még az elmélet előtt gyakorlatban átélte.
          A pszichoterápia lélekgyógyászat. A pszichoterápia technikájának a lehető legjobbnak, legkifinomultabbnak kell lennie, de a páciens szemében soha nem szabad technikaként megjelennie.

A terápia középpontja az az emberi érintkezés, amely a páciens számára lehetővé teszi, hogy megismerje önmagát. Amilyen mértékben ismeri meg önmagát az ember, olyan mértékben ismeri fel projekcióit is a környező világra, tehát mindazt, amit addig külső realitásnak tartott. Minden visszavett projekcióval egyre több felelősséget vállal magára, ugyanakkor azt is átéli, hogy a külvilág vele együtt változik. Terápiám egyik legfontosabb célja, hogy páciensem idővel felismerje, az a külvilág, amelynek fogságában érezte magát, valójában nem más, mint énjének (selbst) tükörképe. Ily módon a kezében lesz egy hatékony eszköz, amellyel olyanná változtathatja a világot, amilyennek szeretné, s mindezt azáltal, hogy önmaga is megváltozik.
          Ez az a pont, amelyen gondolkodásom alapvetően különbözik azoknak a szociológusoknak, társadalomtudósoknak a gondolkodásától, akik szerint az emberük környezetük termékei. Ez a felfogás ugyanis fogalmi perverzió! Az ember nem lehet környezete produktuma, ezzel szemben a társadalom az emberek produktuma. Kezdetben pácienseim sem hisznek nekem, de szerencsére nincs is erre szükség –mert szemléletem igazát fogják átélni a terápia során. Eleinte sokak számára nehéz elfogadni, hogy sorsukért ezen a földön senki más nem hibáztatható, csak ők maguk. Végül azonban épp ez a belátás vezet a megváltó szabadsághoz.
          Mindaz, amit eddig elmondtunk, rámutat arra, hogy terápiámból semmiképpen sem száműzhetőek a világszemléleti és filozófiai kérdések. A pszichoterápia a teljes embert kezeli, létének legmélyebb rétegeit érinti. A pszichoterápiának abban kell segítenie az embert, hogy megtalálja és megértse, valamint színvonalasan elhelyezze önmagát a mindenségben. A „lélekszerelők” nem pszichoterapeuták. Eredetileg a lélekgyógyászat és az orvostudomány művészete egy kézben összpontosult, a pap kezében. A „pap” megjelölésen nem azt értem, amit manapság szokás, hanem azokat a bölcs férfiakat, akik a természet és mindenség törvényszerűségeinek ismerete által voltak képesek gyógyítani. Az, hogy ez az egy foglalkozás háromfelé szakadt, az egyházi papra, a pszichoterapeutára és az orvosra, nem sok jót hozott az emberiségnek. Nagy jótétemény lenne, ha e három tudáság újra egyesülhetne. A pszichoterápiának manapság megvan az esélye arra, hogy ezt a fejlődést elősegítse.
Ez utóbbi gondolataim remélem útját állják annak ,hogy reinkarnációs terápiámat bárki pusztán új terápiás eljárásnak tekintse – ugyanis jóval inkább új világszemléleti koncepció -, ami viszont feltehetően megnehezíti majd betörését a szakmai körökbe.

„Tudom, hogy az egyetemek már nem terjesztik a fényt. Mindenki ráunt a tudományos specializálódásra és a racionális intellektualizmusra. Olyan igazságról akarunk hallani, amely nem beszűkít, hanem kibővít, nem elsötétít, hanem kivilágít, és nem folyik át az emberen, mint a víz, hanem csontunkig-vérünkig hatolva belénk ég.” C. G. Jung

Az elmélet után jöjjön némi „gyakorlat”. A következőkben Dethlefsen (H - Hipnotizőr) egy olyan kísérleti személlyel (KSZ) beszélget, akivel az utóbbi életeit veszi sorra azért, hogy rájöjjenek miért irtózik a médium a szokásostól is jobban a patkányoktól, valamint hogy kiderítsék mikorra vezethető vissza; az ok nélkülinek tűnő lábfájása:

H: Mi lesz ezután? Itt maradsz, ebben az állapotban?
KSZ: Nem, azt hiszem, még mindig nem.
H: Miért nem?
KSZ: Mert mégiscsak nagyon rövid volt ez, tudod, ez a mostani – szóval, igaz, hogy is mondják, hogy megtisztított, vagy ilyesmi – de mégiscsak túl rövid volt.
H: Tehát megint eljössz a földre?
KSZ: Biztosan, igen.
H: Mit kell még megtanulnod?
KSZ: Hát, meg kell tanulnom, hogy úgy fogadjam el a sorsom, amilyen, tudod, egyszerűen elfogadni azt, ami jön, kihozni belőle a legjobbat – és nem mindig panaszkodni – mondhatnék egy példát neked? Mondjuk nagyon szomjas vagyok, és ott van egy üveg, félig tele vízzel, akkor ne mondjam azt, hogy jaj, ez csak félig van teli, hanem azt, hogy „Hál’ istennek, ez még félig van” – érted, ezt kell megtanulnom, érted, mire gondolok?
H: És ebben az elkövetkezendő életedben meg fogod ezt tanulni?
KSZ: Azt gondolom, hogy igen, sokat kell majd elviselnem, kibírnom, vagy hogy nevezik – de azt hiszem, ebben az életben meg fogom tanulni -
H: Tehát újra a világra akarsz jönni?
KSZ: Dehogy akarok, kell!
H: Akkor most menjünk oda, ahhoz az időponthoz, amikor újra kapcsolatba lépsz az anyaggal.
KSZ: Jó.
H: Éld át a fogantatást.
KSZ: Megint a nagy porszívó – tudod, amit már elmeséltem – nem – emlékszel rá?
H: De.
KSZ: Szóval – tudod – hm –egyáltalán nem akarok odakerülni.
H: Hová?
KSZ: Hát ahová kerülök.
H: Nem akarsz?
KSZ: Nem.
H: Miért?
KSZ: Nem is tudom – azt hiszem, nem lesz jó, nem tudom, miért, de azt hiszem – nem tudom elmagyarázni – ez olyan -
H: De odakerülsz?
KSZ: Igen, oda, oda kell kerülnöm, ez egyszerűen eldöntetett – tudod, ennek így kellett lennie.
H: Jól van. Akkor tehát most már együtt vagy az anyaggal?
KSZ: Igen, ott vagyok már.
H: És elkezdtél növekedni?
KSZ: Igen.
H: Akkor most előremegyünk a születésed pillanatáig. Most születsz meg.
KSZ: Hm – hát igen – meglehetősen szűkös helyzet – tudod, elégé megnőttem, és most ki kéne jönnöm, de nem megy, ebből az asszonyból nem tudok kijönni.
H: És aztán?
KSZ: Most egyszerre csak világos lesz, valaki kiemel, igen, kiemelnek a hasából, a has fel van vágva- igen.
H: Nézd meg jól az anyádat s azokat a személyeket, akikkel még kapcsolatban leszel – ismerős valamelyik? Találkoztál már valamelyikkel korábbi életeidben?
KSZ: Nem, az anyámmal nem, egészen biztos, hogy nem.
H: És az előző apád? A Von Redwitz? Ővele sem találkozol?
KSZ: De, lehetséges, de azt hiszem, nem fogom felismerni – (…)

(…) H: Akkor most éljük át még egyszer, ami akkor történt.
KSZ: Nem, nem tudom – átéljem-e mindenesetre – rémesen undorodom tőlük.
H: És az undor abból az időből jön?
KSZ: Igen.
H: Akkor valahányszor egy patkányt lát, helyezze el helyesen az időben, hisz tudja, hogy az undor kétszáz évvel ezelőtt történethez tartozik, mostani életében semmi keresnivalója. Tanulja meg szeretni a patkányokat, próbálja meg kedvesnek, szépnek látni őket.
KSZ: Juj -
H: Ez az érzés egy kétszáz éves történethez tartozik.
KSZ: Tényleg így gondolja?
H: Miért, hova tartozna?
KSZ: Tényleg úgy gondolja? Hogy meg lehet tanulni szeretni a patkányokat?
H: Undorodik a patkányoktól?
KSZ: Igen.
H: Jó. Hová tartozik ez az undor? Koncentráljon!
KSZ: Igen, 1725-ben -
H: Menjünk vissza ehhez a helyzethez!
KSZ: Nem.
H: Meg kell tanulnia elviselnie – túl sok az undor, túl sok az emóció – nem kell érzelmeket mutatni – csak megnézni, és leírni – megnézni, mi történik. Rágják a patkányok, így van?
KSZ: Igen, a lábamat.
H: Igen. És miért rágják? Mert éhesek.
KSZ: Igen, mert éhesek.
H: Mi ebben a rossz?
KSZ: Miért pont engem esznek meg?
H: Mit akar ezzel mondani?
KSZ: Hisz én még érzem!
H: Jó, de a patkányok éhesek.
KSZ: Igen.
H: Próbálja meg átértékelni – tárgyilagosan nézve mi történik?
KSZ: Érzem, amikor belém harapnak, ahogy fáj.
H: Magát most megeszik a patkányok. Maga pedig nyulat evett.
KSZ: Igaza van.
H: Tehát? Mi történik tárgyilagosan nézve?
KSZ: Én, én, éhes voltam – megöltem a nyulat – de hiszen a patkányok nem ölnek meg engem – igazságtalan vagyok – hiszen már félholt vagyok – hiszen éhen halok – nem kapok enni, nincsen vizem -
H: És ez a patkányok bűne?
KSZ: Nem.
H: Akkor most még egyszer nézzük meg, tárgyilagosan, mi az, ami történik.
KSZ: Hát – igen, éhesek.
H: Nézze meg ezeket a patkányokat!
KSZ: Igen -
H: Tetszenek magának? Milyenek?
KSZ: Feketék.
H: Milyen a szőrük?
KSZ: Teljesen normális szőrme – de a farkuk undorító.
H: Mi benne az undorító?
KSZ: Hát, olyan meztelen – olyan -
H: Tárgyilagosan milyen a farkuk?
KSZ: Egyszerűen nincsen rajta szőr – ennyi -
H: Magának van szőr az egész testén?
KSZ: Nincs- de hiszen én ember vagyok – hosszú a hajam, de a testemen nincsen szőr.
H: Jó. És tárgyilagosan szemlélve mi van ezeken a farkakon?
KSZ: Bőr.
H: És mi ebben az undorító?
KSZ: A szőrmével együtt valahogyan undorítóan hat – tudod – a szőrme, az valahogyan még elmegy, de a szőrméhez ez a mezítelen farok – nem valami szép – szóval nem esztétikus – ha ott is volna szőrzet, azt hiszem, akkor -
H: Akkor most nézzük meg egy ilyen patkány arcát –a fejét -
KSZ: Igen, hát egész helyesek, tulajdonképpen – de…
H: Akkor most békülj meg a patkányokkal.
KSZ: Oké.
H: De komolyan.
KSZ: Komolyan gondolom.
H: Akkor jól van – hiszen kedves, aranyos kis állatok.
KSZ: Hát szóval kedves, aranyos állatoknak nem nevezném őket, de…
H: Meg kell tanulnod szeretni ezt a fajtát.
KSZ: Nem így van, tudod, értem most már – hisz elmagyaráztad – a patkányok semmiről nem tehetnek.
H: Az emberekre haragszol, akik hagyták, hogy éhen haljál?
KSZ: Igen.
H: És a patkányokra tolod át?
KSZ: Igen, ezt tettem.
H: És most visszavonod a dühödet?
KSZ: Igen.
H: És megadod azt az elismerést a patkányoknak, ami megilleti őket?
KSZ: Hm – elismerést –a patkányoknak?
H: Hiszen megadtad már –rendben van – most előremegyünk az időben 1975-ig.
KSZ: Méghogy elismerést – hm -
H: Előremegyünk 1975-ig. Képzelj el most egy patkányt -
KSZ: Igen.
H: Mit érzel?
KSZ: Semmit.
H: Minden rendben van?
KSZ: Igen – hisz csak egy patkány.
H: És soha többé nem fogják zavarni a patkányok?
KSZ: És mi van a karommal?
H: Mi van a karjával?
KSZ: Nem tudom.
H: Na, hát mozdítsa meg – hisz tudja mozgatni. Mi van a karjával?
KSZ: Nem érzem.
H: Akkor most visszamegyünk ehhez a karhoz. Mikor volt béna ez a kar? Milyen időhöz tartozik ez a béna kar?
KSZ: 1812-höz.
H: És most melyik évben vagyunk?
KSZ: Anyák napján.
H: 1975-ben.
KSZ: Igen.
H: Mi keresnivalója ennek a béna karnak 1975-ben?
KSZ: Igen, de én –te jó Isten -
H: Mi van?
KSZ: De hiszen – ja persze, hisz már meghaltam.
H: Ennek a karnak semmi keresnivalója ebben az életben – semmi – nem tartozik ide – eltévedés az időben – 1975-öt írunk, s a te karod nagyon is jól érzi magát.
KSZ: Így van. De elfelejtettem.
H: Rendben – akkor most mozgassa a karját.
KSZ: Igen, kiváló.
H: Ön tehát most áttekintheti a teljes múltját – rendelkezésére áll, ami nem jelenti azt, hogy vissza kéne térnie a múltba – hisz azt már megtettük, hogy tudatosítsuk – ettől kezdve az egésznek teljességgel tudatában van – de ne felejtse el, hogy Ön itt és most él, a múlt dolgainak, eseményeinek, érzéseinek semmi keresnivalójuk ebben az itt és mostban – ez anakronizmus lenne- tévelygés az időben – olyan érzéseknek lenni kiszolgáltatva, amelyek akkoriból származnak – s Ön ezentúl, ha bármilyen érzés felmerül egy helyzetben, ami nem oda tartozik, azonnal fel fogja ismerni – hogy azok a múlthoz tartoznak – így napról napra egyre tudatosabb lesz, tudata egyre nagyobb, egyre mélyebb, egyre világosabban ismeri fel a múltat, egyre világosabban áttekinti – de tudja, hogy mindez a múlt, s Ön mától fogva Itt és Most él, teljes egészében a jelenben, minden idejétmúlt érzelemtől mentesen – rendben van?
KSZ: Igen.
H: A múlt eseményei elveszítették hatalmukat Ön felett, hiszen tud róluk, ismeri őket, nincsen hatásuk magára többé – ellenkezőleg, magának van hatása mindarra, ami tudatosult magában – és nem fordítva – csak a tudattalan irányíthat bennünket – de maga teljes tudatában van a múltjának, ezért az többé nem irányíthatja – csak a Mában él- jól érzi magát –érzi ezt az új tudatosságot a testében?
KSZ: A lábam fáj még.
H: Hová tartozik ez a lábfájás?
KSZ: 1725-be.
H: Mikor élünk most?
KSZ: 1975-ben.
H: Akkor most mi van a lábaddal ?
KSZ: Hát – tudod, hogy mindig elfelejtem, egyszerűen ott kell hagyni.
H: Igen, magunk mögött hagyjuk a múltat – ott, ahová tartozik – a Mában élünk, és maga biztosan nagyon jól van – jól érzi magát, boldog és elégedett. Semmiféle panasza nincsen – ellenkezőleg – a teste pihent, mint egy nyaralás után – nyugodt, pihent, mintha órákon, napokon keresztül aludt volna – olyan igazán friss – ugye, ezt érzi a testében? Ugye, igazán ezt érzi?
KSZ: Igen.
H: Igazán érzi – és ez milyen?
KSZ: Hát – hm – nem rossz -
H: Igenis – és most visszatér az aktivitás, aktív – boldog és elégedett – érzi, ahogyan az energia szétárad a testében, jól érzi magát – szeretne csinálni valamit – igaz?
KSZ: Igen.
H: Akkor most nemsokára befejezzük ezt az ülést – maga teljesen éber lesz, s éber állapotában is rendelkezésére fog állni ennek az ülésnek a teljes anyaga. Mindenesetre nagyon-nagyon jól fogja érezni magát.
Itt a hipnotizált személy megkönnyítette kettejük munkáját, ugyanis meglehetősen együttműködő volt. Nem sokkal ezután a Claudia – eset után Dethlefsen leír egy nagyon nehéz és aggályos személyiséget a Natasa-eset fejezetben. Natasa egy sokat szenvedett nő volt, a hajdani orosz cárságban, bár szülei magas rangú, befolyásos emberek voltak és gazdagságban nevelkedett, rideg és boldogtalan légkör vette körül. Fiatalon végignézte hogyan mérgezik meg az apját, a hátra levő életét ennek az árulásnak a megbosszulására szentelte, és az alattvalóitól való félelem töltötte ki. Az elején kedves, tágas mezőkön bóklászó lányból élete végén egy szikkadt szörny vált. A médium miután teljes egészében felöltötte régi szerepét a következőképp, reagál súlyos páncéljai mögül a feltett kérdésekre:

H: Mi bajod van?
KSZ: Ki vagy te, mondd meg, ki vagy?
H: Hogy hívnak?
KSZ: Ki vagy te?
H: Hagyd el már ezt a bizalmatlanságot, egyszerűbb, ha meg mondod, hogy hívnak.
KSZ: Ki vagy te, ha már egyszer itt vagy a szobámban és tudni akarod a nevemet? Ki vagy te?
H: Ne izgasd fel magad. Légy teljesen nyugodt.
KSZ: Nem lehet. Öreg vagyok és gyenge.
H: Tegyünk egy kísérletet. Nem akarod megmondani a neved, ugye, én pedig most háromig számolok, és a háromnál egyszerre csak érezni fogod, hogy a szád teljesen magától kimondja a nevedet. Egy, kettő, három!
KSZ: (Sóhajt.)
H: Na, mondd már ki. A szád kimondja magától.
KSZ: Sóhajt, és súg valamit, de túl halkan.)
H: Máris kimondtad, mondd ki még egyszer, de az egészet hangosan!
KSZ: (Sóhajt, a száját sajátos grimaszra húzza.)
H: Mondd hangosan!
KSZ: (Sóhajt.)

Láthatjuk tehát minden ember különbözőképp reagál és bár nem lehetetlen eljutni a problémák megoldásáig, a reinkarnációs múlt feltárása és megfejtése mindkét oldalról teljes embert kíván. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni sem, a „kísérleti személy” felelősségét, akinek éber, „hipnózis mentes” óráiban munkálkodnia önmagán.
          Itt említeném meg még azokat a fontos tényeket is, hogy a kísérleti személy, ha megkérik az ülés során a írni is tud. Ilyenkor a kézírás nemcsak megváltozik, de korszakok szerint egészen különböző írástípusokat láthatunk, amelyeket a páciens csukott szemmel folyamatosan vet papírra. Ugyanígy feleleveníthetők régi mozdulatok, táncok is:
          "Igen nagy hatást gyakorolt rám az a páciens, aki állítása szerint templomi táncosnő volt az ókori Egyiptomban Isis Istennő szentélyében. Az ülés során felszólítottam, hogy álljon fel és csukott szemmel táncolja el a templomi táncot. Bár ismereteim nem elégségesek ahhoz, hogy megítéljem, azonos volt-e ez a tánc az ókori Egyiptom templomi táncaival, lenyűgözőek voltak a szokatlan mozdulatok, különösen a kéz és az ujjak sajátos mozdulatai, és az egész feltétlenül a keleti kultúrkör szakrális táncaira emlékeztetett. Egy ilyen minden részletében tökéletesen kidolgozott művészi tánc, amelyet a páciens mélyhipnózisban, minden erőlködés nélkül, a lehető legtermészetesebben ad elő, mindenesetre olyan teljesítmény, amelyet nehéz mellékesen elraktározott információk reprodukciójának tekinteni."

Müller Péter és a tevékeny szellemvilág:

Észrevehetjük Dethlefsen úgy mutatja be a túlvilágot, amennyit a kísérleti alanyai elmondtak neki belőle. Ő ellenzi a kapcsolatfelvételt a pillanatnyilag odaát levő lelkekkel:
„Én azonban azt, hogy értelmes-e az élők és a holtak közti kapcsolat, megkérdőjelezném. Ha valaki megfelelő viszonyban van a halállal, engedni fogja, hogy mégannyira szeretett hozzátartozója is eltudjon merülni léte új szférájában, s nem fog kísérletezgetni a kapcsolat felvételéve. Különösképpen vonatkozik ez magára a haldoklásra. Ne kövessük el azt a hibát, hogy visszahívjuk a haldoklót, hiszen ezzel csak megnehezítjük a váltást.”

Amivel teljesen egyet is érthetünk abban az értelemben, hogy az elvesztett rokonunkat barátunkat, ideát csak meggyászolni tudjuk. Ő már elszakadt tőlünk, a halál bekövetkezte után már igazából nem érzelmeivel, hanem inkább egyfajta „tudásával” kötődik hozzánk.
          Amennyiben mégis megpróbálkozik valaki egy szeánsszal, vagy elmegy egy „kuruzslóhoz”, ahogy azt Helene Hadsell-nél is olvashatjuk – sokkalta inkább számíthat egy életre keltett gondolatszüleménnyel való találkozásra (Hallhatja az özvegy férje hangját, aki elmondja neki, hogy vigyázzon jobban, a tornác rossz lépcsőfokaival és öntözze tovább a kék rózsákat, azokat mindig is szerette; de nincs valódi interakció ezesetben, mert az özvegy pusztán csak az emlékek maradványaiból rövid időre újrateremtett energiával találkozik.).
Viszont Müller Péter is felhívja számos helyen a figyelmet egyfajta kommunikációra, megértésre, ami a két oldal között egykoron nagyon is létezett:

„Voltak éberebb kultúrák, amikor a két világ között nem volt olyan éles határvonal, mint manapság. A tudat és a tudattalan közötti határ is jóval átjárhatóbb volt. Ezekben a korokban meghalni is jóval könnyebb volt: sem a távozó, sem az ittmaradottak számára nem volt ilyen elviselhetetlen sokkhatás. Az átköltözőket a testben élők elbocsátó szeretete, és a másik világtól nem rettegő, de azt pontosan ismerő tudása kísérte.
Ezekből az időkből maradt ránk a tibeti Bardo Thödol, az egyiptomiak Halottas Könyve, s minden ősvallásnak, így a kereszténységnek is a temetési szertartásrendje. A közösség legéberebb tagjának, a papnak volt a feladata, hogy a kapcsolatot részint az „elhunyttal”, részint a magasabb Hatalmakkal felvegye.
Célja nem az volt, hogy a jajveszékelő hozzátartozókat megnyugtassa, hanem az, hogy megszentelje ezt a nagy pillanatot. Ahogyan segített a léleknek, amikor testbe öltözött, amikor fölserdülvén énje kialakult, amikor megházasodott, ugyanúgy segített elindítani őt másvilági útjára. A jó pap minden sorsdöntő földi pillanatot megemel, „meglelkesít”: a bömbölő, állati porontyot az Ember fiává avatja, a fölserdült lényt az ÉN tudatos
útjára indítja, a párzás vonzalmával összecsapódó férfit és nőt a lelkek örök találkozásának a szeretetkörébe vonja - és amikor elmegyünk, mint a földi bába, akinek a karja átnyúlik a láthatatlan világba: a tenyerén nyújt át bennünket az őrszellemeknek s a magasabb égi Hatalomnak.
A kapcsolat ezután sem szűnik meg.
Az ősök szellemével való kontaktus minden közösség életrendjéhez szorosan hozzátartozik.
A valódi hitvilágot csakis a spirituális képességekkel megáldott ember tudja hitelesíteni. Ahol ezek a képességek elsorvadnak, ott a vallás könyvtudássá válik, az élet pedig fokozatosan visszazuhan egy primitív, lélektelen állapotba.”

Tehát igen, nagyon is elmondható hogy régebben „könnyebb volt meghalni”. Viszont az is tény, hogy a két pólus különbözőségéből fakadóan az odaátnak néhanapján szüksége van bizonyosságra, alkalomadtán a túlvilágon lévő lelkeknek múltbéli életük feldolgozásakor.

"Egy hónap múlva találkoztunk újra. Mesterünk ekkor elmondta: Zoltán életében fordulópontot jelentett ez a beszélgetés. A mesterek világa ugyanis bármilyen fényes és tisztánlátó, van, amikor mégis tehetetlen: odaát ugyanis nincs ütközés, csak szeretet. A szeretettel pedig nem lehet ütközni, mert a szeretet csak tűr, és vár, és nem ad ütközési felületet; a még válságban lévő lelket - mivel feszültségeit nem tudja kisütni - ez a szeretet sokkal jobban meggyötri, mint az intenzív háborúskodás. Nagy ritkán az életben is érezzük ezt a paradoxont: ezért gyűlöljük meg azt, aki szeret bennünket, mert nem veszi fel az odadobott kardot, csak mosolyog, és vár, és megbocsát. Még a legharmonikusabb házasságban is szükség van a viharokra, hogy a légkör megtisztuljon. Az embert nemcsak a saját lelkiismerete bántja, de főleg az, hogy saját poklát s kínjait nem tudja senkire sem kivetíteni. A „ne álljatok ellen a gonosznak”, és „ha megütik az egyik orcátokat, fordítsátok oda a másikat is” a szellemvilágnak nem taktikája, de természete, amelyen nem tud változtatni. Ezért a földi élettel való újratalálkozás, a még testben élőkkel való szembesülés olyan tapasztalatokat nyújthat, amelyeket a magasabb világ nem tud nyújtani. „Néha nagyon hasznos lejönni, és megszagolni titeket!” - mondta Zoltán.
          Aki hozzászokott a konfliktusok kereséséhez, annak odaáti léte csak árnyékbokszolás: mert
konfliktus csak a földön van.
Zoltán számára még itt is csak ritkán volt, mert az emberek vagy féltek tőle, vagy túlságosan tisztelték. Ezért kötött bele végül a „bányászokba”.
Szüksége volt rá.
          A mai idők legnagyobb tragédiája, hogy a kölcsönösség az elköltözöttekkel megszakadt. Nemcsak ők hiányoznak nekünk, mi is hiányzunk nekik, mert a két világ egymásból él, egymást segíti, és a szolidaritás
mindkét irányba működik. Amíg az ember nem vakult meg, és a két világ közötti hidak nem robbantak föl, a kölcsönös támogatás állandóan érvényben volt. Így nemcsak élőnek volt könnyebb lenni, de „halottnak” is: a lét szövetének szálai nem szakadtak el.
A mai temetői kultusz ennek a valaha élő egységnek a teljesen kiüresedett, lesüllyedt formája. Nem a sírokat kellene ápolni, hanem a lelkek kapcsolatát.
          Persze miért éppen a „holtakkal” őrizzük meg valódi, lelki kapcsolatainkat, amikor ezek már az életükben sem működtek? Az elidegenedés egész létünket megfagyasztotta.
Magam is azt hittem, segítség csak onnan ide van: hogy én is tehetek valamit, arra a Zoltánnal való beszélgetés során döbbentem rá. Nyilván nem a szavainkkal segítettünk, de tiszta érzéssel, lelkünk sugárzásával és puszta lényünkkel, amely abból a sűrű világból üzent neki, amelyet már elhagyott." /M.P. Kígyó és kereszt

És, akkor miért vagyunk mi itt? Te, kedves ide tévedő olvasó és én a szavak gépelője:
„A sorsától menekülő embert - amíg helyzete még nem reménytelen –
mindig visszahívja a szvadharmája.
A külső okok mellékesek. Hamlet hajója viharba került s így kénytelen volt Anglia helyett újra csak sorsának valódi színhelyén: Dániában kikötni. Gogolnak családi okból - a nővérei miatt - kellett hazautaznia.”
Azért, mert valami mindig visszahúzz, valami előre lök az úton, a költő azt mondaná, hogy maga az Út. És ebbe illeszkedik be az is, amit Dethlefsen mond saját aggályairó:
„Aggályaim ellen szól azonban az az ezoterikus gondolat, hogy véletlenek pedig nincsenek. Így magam sem tekintem véletlennek, ha kortársaim milliárdjai közül egynéhányan megtalálják az utat ahhoz az emberhez, aki reinkarnációs emlékeihez segíti őket.”/M.P. Kígyó és kereszt

„Mindez már megtörtént egyszer. És újra meg fog történni.” Csillagközi Romboló

Végül is mi a, csudát tudunk?

Ahogy a latin mondja: „Mors certa, hora incerta = A halál biztos, az ideje bizonytalan.” Amit kijelenthetünk, hogy nem is egy, hanem végtelen mennyiségű mátrix-rendszerben élünk és valahogy tényleg úgy, mint a filmben… Az, hogy hogyan látjuk a dolgokat nagyban függ a tudatállapotunktól.
          Az ősi tudományok több ponton egyeznek Dethlefsen kísérleteinek megállapításával: a durva-fizikai halál beálltakor, mikor a test már többé nem tudja fenntartani a lélek számára a létezést történik egy szakadás. Az „eltávozó” lélek ilyenkor ráeszmél saját tudatossági szintjének megfelelően, hogy az a test csak egy burok volt, ahol ideiglenesen tartózkodott. A lélek itt ténylegesen, ahogy a nyelv is fogalmaz, vándorútra indul; minden amit legutolsó életében átélt az elkezd elhalványulni és mint tudat-energia-entitás halad tovább. Ennek az állapotnak a színház, mint idea valóbban jó magyarázható hasonlat lehet: a színész a darab után, mikor már a függöny mögött lepacsizott mindenkivel indul az öltözőbe, majd pedig hazafele… a színészben pedig ugyan még él az alakított figura, talán este zaklatottan alszik, azon gyötörve magát mit és hol ronthatott el a színpadon. De miután másnap fel kel, már nem Hamletként gondolkozik, visszatért a „normál”, eredendő szerepéhez.
          Miután, pedig a lélek is valami mód visszaevickél az ellenpólusba, ahonnan előző élete előtt ki mozdult – megérkezett a „ütközés mentes”, egységélménybe. S legyen bármely vallásellenes is az igazság, a legmocskosabb Sztálinok és Hitlerek eljátszói egy helyre kerülnek a Gandhikkal és Szentekkel. Természetesen a „pletykák” szerint az odaát levők rendkívül különböznek egymástól, Dethlefsen egyik médiuma megemlít olyanokat, akik teljesen megvannak elégedve a túl oldallal. A médium viszont határozottan állást foglal, ő elképzelhetetlennek tartja, hogy hosszabb ideig testet öltés nélkül létezzen:

(…) H: Te unalmasnak tartod?
KSZ: Hát, hm, nem tudom, hogy magyarázzam el neked, de ez szép – de el kell innen mennem – még egyszer ki kell innen – tudod – itt vannak olyanok, akik nem akarnak elmenni innét, azok maradhatnak – mert ők, ők elégedettek ezzel a helyzettel – tudod – tudják, hogy ez mindig így lesz – elégedettek, boldogok – igazán boldogok, és nem akarnak ezen változtatni – de én, nem is tudom – azt hiszem, pár száz év múlva már unnám itt – azt hiszem – és akkor el kell mennem – még nem vagyok készen – még mindig ott tartok, ahol azok, akik azt mondják, hogy: „Itt maradunk!”, tudod, megértesz? Tényleg megértesz? Hiszen te ember vagy.
H: Megpróbállak megérteni.
KSZ: Mert, tudod, nem bírom igazán elmagyarázni – ha most lenne testem, talán jobban el tudnám magyarázni – tudod – de én most semmi vagyok – csak – mi vagyok én egyáltalán? Tudod, hogy mi vagy? (…)

A kérdezett kísérleti személy ebben az állapotában leginkább energiaként, levegőként írta le önmagát. Rengeteg dolog van ezen a távoli ponton, ami számunkra itt leszületettek számára jelen állapotunkban felfoghatatlan. A szavaink legyenek azok bármely igazak, képtelenek leírni a túloldalt és annak a történéseit.
          Azt azonban kijelenthetjük, hogy kétségkívül a megértés dolgozik mindkét oldalt. Dethlefsen írásai azt sugallják több ponton, hogy két élet közt a lélek senkivel/semmivel nem találkozik. Ami abban a formában igaz, hogy valóbban nem jönnek össze régi ismerősök délutánonként kártyázni, ámbár odaát is szükségszerűen biztosítva vannak a fejlődés számára bizonyos lehetőségei. Megint csak a szomszédba megyek: Müller Péter Latinovitsról szóló elbeszélései nagyon tanulságok. Melyek szerint Latinovits – akit mi Latinovits Zoltánként ismertünk meg – kapott egy mestert, egy segítőt halála után. Akinek viszont a segítsége minőségét nem találta kielégítőnek, így elkergette magától. Egy síkok közti tanulságos beszélgetés során Müller Péter azonban amellett érvelt barátjának, hogy nyugodtan keresse fel mesterét és próbáljon meg máshogy hozzáállni a dolgokhoz.
          Jóval később megint sor került egy hasonló beszélgetésre a túloldalt levő lélek és Müller Péter közt. Akkor már Latinovits sokkalta kiegyensúlyozottabb volt és érezhetően változott.
A lényeg tehát, hogy az evolúció valóbban egy élő dolog, legnagyobb sajnálatunkra (szarkazmus) lényünk magja halhatatlan és bár rengeteg dolog ki hullik a kezeinkből, mi magunk mind mélyebbre megyünk a nyúl üregében.

„A lényege azonban a következő: mindhárom beszélgetésben egy-egy új arcát ismertem meg. Egy egyre jobban mélyülő és tisztuló lélek hangját. Mintha a lélek is öregedne odaát: szenvedései elcsendesültek, önismerete gazdagodott, szelídebbé vált. Aszerint, hogy milyen mélységekig jutott katarzisában, úgy lett egyre bölcsebb, nyugodtabb és alázatosabb. Utolsó találkozásunkkor már alig-alig hasonlított ahhoz a tépelődő, önmagával birkózó, lázas lélekhez, akivel néhány esztendővel ezelőtt beszéltem. Amit az imént az ősök szellemével való kapcsolatról írtam, tőle tudom: kifejezetten hálásak azért, ha elmúlt életük valódi tanulságaiból a földi emberek okulnak.”/M.P. Kígyó és kereszt

Professzor Fuch:

- A könyv végén Fusch professzor – szerintem legalábbis – sok tekintetben felesleges utószavában beleköt az öröklésbe és az előző életek dolgaiba… legfontosabb vesszőparipája az, hogy a múltjainkból nem hozzuk át a megtanult nyelveket, az elsajátított kézügyességet és egy csomó más pozitív dolgot… el sem tudja képzelni, hogy nem mi tartjuk markunkban a folyamatokat. Valami felettünk álló erő küld le, bizonyos háttértartalmakkal.
Egy kicsit ebből, egy kicsit amabból kapunk…, számtalan inkarnáció közül választódik ki látszólag teljesen véletlenszerűen, amiből végül összeáll a személyiségünk és életutunk.

Az élethez és minden máshoz való hozzáállás:

Egy kedves ismerősömmel mikor az elmúlásról beszéltünk, és szóba került a reinkarnáció gondolata, akkor rendkívül lehangolttá vált. Kifejtette nekem, szívesebben élne egy olyan világban, ahol a mostani bűnei nem kísértenék halála után.
          Nem tudom mi a teendő ezzel kapcsolatban. Mi volna a legjobb megoldás? Az utóbbi 2-3 ezer évet figyelembe véve úgy néz ki, hogy a reinkarnáció elkendőzése és a bűnbocsánat cédulák pénzért való árulása nem jobbított az emberiségnek sem az életszínvonalán, sem a tudatosságának szintjén.
          Következésképp valami nagyon mást kéne kipróbálnunk, méghozzá sürgősen. A hipnózis terén, a traumák esetében a fölismerés és találkozás a „gonosz patkányokkal” sikeresnek bizonyult. Az embereket saját múltjának lehetőségétől és mágikus természetétől fosztották, fosztják meg a reinkarnáció tagadásával (is). Mint mondtam, nem tudom mi a teendő, annyi biztos hogy a múltat figyelembe véve, az is nagy lehetőség hogy már egyáltalán beszélni lehet minderről.

"Ma már tudjuk: sem az Úristen haragjától, sem a csillagoktól nem kell félnünk.
Az ember az, aki saját megsemmisülését előidézi.
Ahogyan Füst Milán írja: „Saját sorsunk kíméletlen ítélet végrehajtói vagyunk.”
Amitől jelenleg tartunk, az nem a tragédia - hanem a katasztrófa.
A tragédia fájdalmas, de értelmes aktus.
Az ember megtisztul benne s magasabb s fényesebb létkörbe jut.
A katasztrófa azonban - mind az egyének, mind a közösségek életében - nem más, mint az elodázott katarzisok esztelen és szörnyű következménye.
Amit az emberek nem hajlandók belülről megoldani: az kívülről rájuk szakad.
Ez a katasztrófa. Ezt a kézenfekvő igazságot nem vagyunk hajlandók fölismerni."
/M.P. Kígyó és kereszt

Dethlefsen nevet beírva számos Youtube videót megtekinthetünk, ezek többsége azonban német nyelvű. Az újjászületés élményét megtaláltam interneten: Itt a scribd nevű oldalon elolvasható elejétől végéig. Ez az oldal nem kíván warez megosztó lenni ;) de akit érdekel a téma, annak feltétlen ajánlom a teljes könyvet.
Thorwald Dethlefsen Az Újjászületés Élménye