2011. június 30., csütörtök

Thorwald Dethlefsen - Oidipusz

Késve ugyan, de egy már régóta esetleges Dethlefsen kiegészítésbe kezdek. Téma az Oidipusz a talány megfejtője című műve. Az Oidipusz - Oedipus - általam olvasott könyvtári példányát mikor kézbe vettem az első, amit furcsállottam rajta az volt, hogy majd minden oldalán szerepelt aláhúzás, kiemelés...
          Egy gondos kéz próbálta szelektálni a magvasabb mondatokat. Nem volt könnyű dolga szerencsétlennek. Jómagam is ezt teszem sokszor, ha kedvemre való olvasmányt találok. Ez régi berögzült szokás, olvasás közben ami nagyon megfog próbálom elraktározni, kinyerni a könyvből. Ezt általában szavak és oldalszámok kiírásával érem el egy külön papírra. Később ha végeztem a könyvel és van rá időm ki írom ezeket a látensen aláhúzott mondatokat. Thorwald Dethlefsen Oidipuszát így, a jegyzeteimből és talán pár kommentárom segítségével fogom újból önmagam és az érdeklődők elé tárni.
37. oldal: Hősök:
"Ha színdarabról van szó, akkor azonban a cselekmény mindig előre meghatározott, az előadás csak a cselekmény megjelenítésére szolgál. A színésznek nem az a feladata, hogy a darab folyamán önálló, új döntéseket hozzon, hanem kizárólag az a dolga, hogy a cselekmény önmagában meglévő mintáit a színpadon a lehető legjobban eljátssza, azaz megjelenítse. Az analógiának ez az aspektusa nagyon fontos lesz még számunkra további vizsgálódásunkban, a tragédiákban ugyanis a hősök sohasem hoznak valódi döntéseket. A tragédia azt mutatja meg, hogyan kövesse az ember a fennálló, a jóslatban már megjövendölt és ezért ismert mintát."
          / Rögtön itt jegyezném meg, hogy Oidipusz és a Szfinx kapcsolatát csak rendkívül kevesen emelik ki úgy, mint Dethlefsen. Sőt általában az Oidipusz Kolónoszban-ról meg is feledkeznek. Noha nem szükséges a jó Szophoklész műveit betéve tudni Dethlefsen könyvének elolvasásához - a szerző érthetően felvázolja a tragédia történéseit - azonban fejben minimum követni kell a tragédia eseményeit miközben az író értekezik... mert hiszen Oidipuszon keresztül érthetjük meg tragédiák világát és az örök ember viszonyát... bármihez is./

40.-41. old.: A Dionüszosz kultusz és a pszichózis
"…A kábulat és az eksztázis tehát azok a lelki élményformák, amelyek által az ember a Dionüszosz-kultuszban átlépi énje határait, és kapcsolatba lép tudattalan mélységének erőivel, a saját magában rejlő árnyékvilággal és pokollal, s ezáltal személy feletti tapasztalatot szerezhet a lét egységéről. A tapasztalatnak ebből a minőségből érthetjük meg valószínűleg a bakkórust. Az alvilági-állatias-ösztönös tör fel az emberből, a tombolás és a szent őrület változtatja át az ember, és betekintést nyújt neki a lét mélységeibe. A bak-alak – amely örök idők óta a bujaság szimbóluma is- az emberben rejlő démonikus kifejeződése, az árnyékbirodalomról szóló híradás, amely hiányzik az én központú ember egészségéhez, és ezért mindig megbetegíti őt.
          A mi kultúránk patologikus félelemmel viseltetik e szféra iránt, s így a teológiától a pszichiátriáig mindenki egyetért abban, hogy ezt a területet el kell fojtani, le kell küzdeni, vagy még inkább ki kellene irtani. Szétfeszítené témánk kereteit, ha akár csak felvázolnánk, hogyan sikerül mégis ezeknek az elfojtott istenségeknek egyre-másra új néven és új alakban belekergetni korunk emberét abba félelembe és borzalomba, amely alól senki nem vonhatja ki magát, Hadész mégiscsak az élet egyik fele. Az antik kor kultusza ezzel szemben legitim keretet biztosított ennek a tapasztalatnak, amely lehetővé tette, hogy az ember érintkezésbe lépjen a lét eme sötét minőségeivel, hogy ezáltal konfrontálódjon velük, s végül – legalábbis részben – integrálja őket.
          Természetesen ugyanez történik, amikor korunkban valaki pszichózisba esik, de ez az esemény nálunk betegségnek, nemkívánatos, veszélyes dolognak számít, és ezért minden ember azon igyekszik, hogy visszafordítsa a folyamatot (vö. J. Campbell: Lebendiger Mythos. Schizophreni – Die Reise nach Innen című fejezetével). A pszichózis tehát csak nagyon kevés ember számára jelent valódi tapasztalati teret, mert az ember nem engedi meg magának ezt a tapasztalatot, hanem küzd ellene, megszakítja, elfojtja. Ez a páni félelem (Pán üdvözletét küldi!) csak olyan kultúrában érthető meg, amely görcsösen hisz a saját énben; mindaz, ami ezt az ént és mindenhatóság-igényét kétségbe vonja, halálos ellenségnek számít, és ezért el kell pusztítani. S mivel nyakunkon ez a félelem, a régebbi kultúrák és kultuszok is barbárnak, primitívnek, szörnyűnek és veszélyesnek tűnnek fel előttünk."
42. old.: Hősök, királyok és a kispolgárok
"Voltaképpen minden tragikus hős maga Dionüszosz, mivel minden ember csak ennek a „maszk-istennek” a maszkírozása. És ahogyan maga Dionüszosz is űzött és űző, szakítő és szétszaggatott, ölő és meggyilkolt, haldokló és feltámadó egyszerre, úgy minden ember ennek az istennek a kifejeződése, ennek a feszültségnek a megtestesülése, ami azt jelenti: élet és halál, születés és hanyatlás, fent és lent, fény és sötétség. A tragédia mindig dionüszoszról szól, a tragédia mindig az emberről szól – az ő így-létét, jelen-létének törvényeit mutatja meg, az örök igazságot hirdeti számára. A tragédia ezért nem ismer jellemeket, egyéni sorsot, egyéni problémákat.
Félreértéshez vezetne tehát, ha például elemezni akarnánk Oidipusz jellemét, mert ilyen értelemben az nem is létezik. Ő az ember típusa, azé az emberé, aki kész felvállalni a sorsot, amit az örök rend kiosztott számára, és kész átélés útján felismerni az emberi lét törvényeit és az istenek törvényeit.
          …Van itt azonban egy kis megszorítás. A tragédia csak a nagy embert, a hőst ábrázolja, mert a „kisember”, az „öntudatlan ember”, aki ösztönei és szokásai fogságában nem emeli a magasba pillantását, és nem fogadja el az istenek kihívását, sohasem a tragédia tárgya, hanem a komédiáé. A komédia a kisembert ábrázolja, a hétköznapi élet visszásságaihoz kötődő „átlagpolgárt”, aki soha nem képes elfogadni a nagyszerű végzetét. A tragédia kizárólag hősöket és királyokat jelenít meg, tehát olyan embereket, akik az emberlét feladatainak áldozzák magukat, akik úgy döntöttek, hogy az individuáció útját járják, és ezért készek arra, hogy elviseljék az igazságot.
          …Nem akarjuk elfogadni az attikai tragédia emberképét. Ezért értelmezzük át állandóan a tragédiát. Vonakodunk felismerni magunkat a tragikus hősökben – pedig kizárólag erről van szó. A tragédia feladata az, hogy kibontakoztassa vallási, kultikus és gyógyító erejét.
A megértést megkönnyítendő három központi témára oszthatjuk azt az igazságot, amit a tragédia hirdet – amelyek viszont csakis egymást kölcsönösen feltételezve és egymástól függően nyerhetnek végül értelmet.
          Az első téma az emberi lét konfliktusos volta, annak elkerülhetetlensége, hogy cselekvő emberként vétkesekké válunk, és ezért viselnünk kell a felelősséget.
          A második téma megmutatja, hogy az emberi lét mindig kudarcra van ítélve, mert végső soron az én mindennemű kibontakozása hübrisz, és kivívja az én bukását.
          A harmadik téma az örökkévalóra – vagy ahogy a görögök mondanák, a halhatatlanra – irányítja a figyelmet. Az ember olyan isteni rendbe ágyazódik be, amely csak akkor válhat számára valóban érzékelhetővé, ha feláldozza énje kibontakoztatásába vetett hitét, és elfogadja saját bukását."
/Megjegyzésem: - Az igazi individuáció az isteni energiák működtetésével és elfogadásával, megélésével jár együtt. Mindemellett pedig ez a megélés megkíván bizonyos áldozatokat. S egyre inkább úgy gondolom nem akarjuk, mi mint faj - az emberi faj - nem akarjuk a felelősséget tetteinkért. Mintha erőnk se lenne hozzá és inkább egyfajta öröklődő önbutításba menekülünk, mintsem együttműködve elfogadnánk, tudatosítanánk a teendőinket. Pedig "ugyanannyi erőbe telik elpusztítani magad, mint megmenteni" - sajnálatos mód az önpusztításban és a mélybe húzó erőkben rendkívül jók vagyunk. /
          47. old.: Belátás: "
Erre a mondatra még vissza kell térnünk, most egyelőre az a legfontosabb, hogy tisztázzuk magunk előtt: a tragédia nem olyan embert mutat be, aki valami gonosz vagy rossz dolgot követ el, és ezért megbüntetik az istenek. A tragédia nem ismer erkölcsi alaphelyzetet, nem ismer felemelt mutatóujjat. Ilyen értelemben nincs is tanító vagy nevelő szándéka. Hatni akar ugyan az emberre, de ez a hatás messze túlmutat a polgári értelemben vett tanításon és nevelése. A kultusz és beavatás meg akarja változtatni az embert, de nem ad a kezébe magatartási szabályokat. A tragédia belátást közvetít, és ez a belátás az, ami megváltoztat."
48. old.: Polaritás
"De hát mi is a tragikus vétség? Ez a kérdés annál sürgetőbbé válik, minél inkább tisztában vagyunk azzal, hogy nem morális vagy erkölcsi hibában keresendő rá a válasz. Amikor hangsúlyoztam, hogy a tragédia emberi archetípusokat jelenít meg, nem pedig bizonyos jellemeket, azzal már a vétségnek olyan megfogalmazására utaltam, amely az általános emberhez kapcsolódik, nem pedig az egyéni cselekedeteken alapul. Az ember az ellentétek világában találja magát. Mindaz, amivel találkozik, polaritásként jelenik meg előtte, és gondolkodása, képzelőereje is sarkított. Így aztán számunkra, emberek számára lehetetlen észlelni az egységet, de még elképzelni is nehéz. Énként éljük meg magunkat, akivel szemben a másik világ, mint nem-én áll szemben, s így ellentétté válik. Ebből származik a bent és a kint, a nappal és az éjszaka, az idő és a tér, az élet és a halál."
          48-49. old: Gondolkodási struktúra és az egység
"Gondolkodási struktúránk sajátosságai közé tartozik, hogy a polaritásnak való kiszolgáltatottságunk miatt rákényszerülünk az egység megfogalmazására, bár éppen ez az, amit nem tudunk elképzelni. Az egység feltételezésére azért van feltétlenül szükségünk, mert ha semmisnek tekintenénk, akkor egyúttal a polaritást is tagadnánk, hiszen kontraszt nélkül az sem létezhet tovább."
          50. old.: Az Isteniről
"…nem mondhatjuk Istenről, hogy jó vagy kedves, mert ezzel kizárnánk a rosszat vagy gonoszt, és az egység fogalmát ismét bevonnánk a polaritás világába. Az örökkévalóságról nem mondhatjuk azt, hogy hosszú vagy rövid, mert túl van a mi időfogalmunkon: maga az idő nemléte. A nirvána nem zöld, és az önvaló nem az én tulajdonom. Ezért használ a metafizika kizárólag negatív kijelentéseket az egységről.
Mondhatjuk, hogy az egység nem sokaság, hogy istennek nincsenek korlátai, hogy nem véges, hogy a nirvánában nem létezik idő. E negatív fogalmak révén már megérzünk valamit abból, hogy az egység és a semmi milyen közel áll egymáshoz."

- Ezek csak részletek voltak, az olykor meglepően tömörnek bizonyuló könyvecskéből, nem feltétlen adnak hagyományos válaszokat az általános kérdésekre, mint Pl.:
- Hogyan működik az ember?
- Mit jelent számunkra a tragédia és a komédia?
- Milyen megkerülhetetlen ideák irányítják létezésünk?
Sokkalta inkább egyfajta (működő és igaz!) lehetséges nézőpontot mutat be Dethlefsen ebben a könyvében is. Sőt! Ha belegondolunk nézőpontok milliárdjait vázolja fel. Azonban így vagy úgy, ha közelebb akarunk kerülni jelen esetben a tragédia magvához, annak megértéséhez mindenképp lépnünk kell önmagunk felé is. Az író jól megfogalmazta a lényeget.: "...belátást közvetít, és ez a belátás az, ami megváltoztat." Amennyiben hajlandóak vagyunk nyitni e felé a belátás felé, a magyarázatok szükségtelenné válnak. Mi magunk kezdjük megélni teljesebben az igazságokat és önszántunkból lépünk rá erre a "tragikus" ám mégis felemelő útra, amit az élet valami fanyar humortól vezérelve el vár tőlünk.

1 megjegyzés:

duende írta...

Szuper összefoglaló! Kedvem támadt újra elolvasni.

"A modern embernek szinte sorsa sincs már, mert abban a pillanatban, hogy az beteljesülne, már igyekszik is kilépni belőle. Állandóan menekülünk önmagunk elől. Nincs elég belátásunk, s nem vagyunk elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy leüljünk önmagunkkal, s végzetünkkel nyíltan szembenézzünk.
Társadalmi mértékben sorsuk utoljára a régi görögöknek volt, noha már ők is felismerték az embernek azt a hajlamát, hogy meneküljön saját végzete elől, és ezáltal végképp reménytelenné tegye helyzetét.
A sors mindig tragikus, ugyanis szükségszerűen szenvedésbe és bukásba torkollik. Mégis, tragédiájában van valami nagyság, hiszen megél és megvalósít egy emberi lehetőséget, s ezáltal azt, még ha e megvalósítás nem is tökéletes, az örökkévalóságba emeli."

(Pressing Lajos: Az égig érő fa - Szellemi tanítások a magyar népmesékben)