"Magadat világosítsd meg, mert senki más nem szabadíthat meg."
Pandit Rajmani Tigunait PhD a Himalájai Intézet (Himalayan Institute) spirituális vezetője és tizennégy könyv szerzője. Immár több, mint negyed évszázada járja a világot, tanít és tart előadásokat.
Családi tradícióinak köszönhetően kezdetektől fogva a spirituális bölcsességek széles skálájába kapott betekintést. Két doktori címet szerzett, az egyiket Szanszkritból az Allahabad egyetemen Indiában, a másikat Orientalista tudományokból (Oriental Studies) az egyesült államokbeli Pennsylvania-i egyetemen. Mielőtt találkozott mesterével, Swami Rama-val tanulmányozta India ősi nyelvét a szanszkritot épp úgy, mint a Buddhista, Jainista és Zoroasztrista tradíciókat is. 1976-ban pedig Swami Rama hatására az 5000 éves himalájai bölcsek tanítványi láncának tanulmányozásába fogott.
Pandit Tigunait Halálból az Újjászületésbe (From death to birth) című könyve egy intenzív kivonat: az olvasó bepillantást nyerhet általa India ősi lelki fejlődést segítő spirituális műveltségébe. A csodálatos képességű jógikról és gurukról szóló történetek mellett, pedig a szerző bravúrosan csöpögtet abból a tudásból amit India megtermelt az évezredek alatt.
Szinopszis
"Az írások szerint, a halál időpontjában lényünket uraló gondolat határozza meg túlvilági tudatállapotunkat. Az egyéni tudat ugyanahhoz a gondolatmintához tér vissza, amelytől a halál pillanatában elvált. Ha öntudatlanul halunk meg, képtelenek vagyunk tudatos ellenőrzést gyakorolni gondolatmintáink felett, ennek hiányában, pedig egy, a gondolataink kútforrásául szolgáló, régóta dédelgetett érzelmeinkből fakadó erőteljes gondolathullám ejt rabul.
Ám a karmától megszabadult, lelkileg képzett ember a halál közeledtével képes tudatosan elhagyni a testét. A bölcsek, miközben elsajátítják a test fokozatos és tudatos elhagyásának módszerét, meditációjukban egészen a halál torkáig merészkednek, majd újra és újra visszatérnek. Egy hétköznapi ember szemében a halált sötétség kíséri, a „halál útkeresői" számára azonban, az örökkévalóság fényétől ragyog. Ezek a látók saját tudatuk belső világát tanulmányozzák a lélek fényénél. Tapasztalataik egyáltalán nem hasonlítanak a halál markába került, majd onnan valami módon kiszabadult emberek halálközeli élményeihez, amit pedig a mennyről és pokolról, Istenről, a gonoszról, és az angyalokról mesélnek, az eltér a vallásos szövegekből ismert képtől, és fontosabb is azoknál.
Előszó
„Az élet titka a halál ismeretében rejlik." Fülemben még mindig itt visszhangoznak e szavak. Mielőtt gurudévámtól, Srí Szvámí Rámától hallottam volna, már egy másik nagy jógi is megsúgta, de nem-tudásom miatt nem hallottam.
1979 októberében első alkalommal készültem az Egyesült Államokba utazni. Távozásom előtt egy nappal hallottam, hogy dialízist hajtanak végre a Datia Wale Szvámídzsiként ismert tantrikus mesteren az Új Delhi Központi Egészségügyi Intézetben. Mivel e nagyszerű embert az Istenanya áldott fiának tartották, ott tartózkodása során valóságos szentéllyé változott a kórháznak az a szárnya, ahol feküdt. Azokon a napokon, amikor nem kellett dialízisre mennie, százak álltak sorban, hogy láthassák. Nem akarván kihagyni ezt a ritka lehetőséget, én is a kórházba mentem, és csatlakoztam a sorban állókhoz - már éppen sorra kerültem volna, amikor véget ért a látogatási idő. Igen csalódottan fordultam vissza.
Másnap dialízisre vitték, és egyáltalán nem fogadhatott látogatókat. Ennek ellenére, mielőtt a repülőtérre mentem volna, újra megpróbáltam. Arra gondoltam, hogy ha nem is láthatom, legalább annál az épületnél tiszteletemet teszem, ahol fekszik. Késő délutánra járt, és hozzám hasonlóan egy tucat ember álldogált ott, anélkül, hogy bármiféle kilátása lett volna a mesterrel való találkozásra. Meglepetésünkre azonban azt az üzenetet kaptuk, hogy mégiscsak találkozhatunk vele.
Egy nagy heverőn ült a szobájában. Az emberek megálltak az ajtóban, néhány pillanatig nézték, majd továbbmentek, és átadták helyüket a következő látogatónak. Amikor sorra kerültem, benéztem a szobába, és tiszteletem jeleként, egyúttal zavaromban azonnal fejet hajtottam előtte. Oly elevennek, és egészségesnek látszott, hogy nehéz volt elhinni: veseműködési zavaroktól szenved. Amint a távozást halogatva ott álltam az ajtóban, hogy néhány további másodpercet tölthessek társaságában, megkérdezte:
- Kinek a fia vagy?
Tudva, hogy kérdése valójában arra irányul, kinek a tanítványa vagyok, így feleltem:
- Bhole Baba (ez Szvámí Ráma egyik neve) shishjája (tanítványa) vagyok.
A szvámídzsi nevének hallatán boldogan kiáltott fel:
- Gyere közelebb, fiam. Merre jár most testvérem?
Közelebb léptem hozzá, és fejemet térdénél meghajtva elmondtam neki, hogy a szvámídzsi most az Egyesült Államokban él. Olyan hangos, energikus hangon kezdett beszéli a szvámídzsiról, hogy orvosai, és az ápolók megkérték, beszéljen csendesebben. Attól féltek, hogy összeesik az erőfeszítéstől. Harsogva nevetett. Rám nézett, és a következőre kért:
- Mondd el ezeknek az embereknek, hogy mi az élet forrása.
Mivel csöndben maradtam, ő maga felelt meg saját kérdésére.
- Az élet forrása Shakti, az örökkévaló, és mindent átható isteni erő, a Mindenható Létező lényegét képező. Ő az Istenanya. Menj, fiam. Az Istenanya kegyelme legyen veled. És mondd meg testvéremnek, hogy a másik parton újra látjuk egymást.
Tiszteletem jeleként meghajtottam fejem, majd távoztam. A szvámí nagytestű ember volt, a bőre azonban ráncos, - úgy nézett ki, mint, aki több mint ötven kilót fogyott - ennek ellenére sugárzott belőle az életerő.
Bizonyos, hogy túl volt már a kilencvenen, de úgy tűnt, az öregkor nem mer szembenézni vele, és mégis haldoklott. Ennél is meglepőbbnek tűnt azonban számomra, hogy boldogan várja a halált. Úgy látszott, alig várja, hogy magáévá tehessen valamit, ami az elhagyni készült világnál drágább, és örömtelibb, valamit, ami a halál után várja. Később hallottam, hogy nem sokkal látogatásom után halt meg.
A nála tett látogatás után, este repültem az Egyesült Államokba. 1980 nyaráig, amikor már gurudévám mellett voltam, senkivel sem volt lehetőségem megosztani e találkozás kiváltotta gondolatokat és érzéseket. Miután elmeséltem a szvámídzsinak az esetet, nyíltan megkérdeztem tőle:
- Miért volt olyan boldog? Hogyan lehet az, hogy valakiben nincs félelem és nyugtalanság, amikor tisztán hallja, hogy a halál kopogtat az ajtón?
- Nem félt a haláltól, mert tudta, hogy hová megy. Azért volt boldog, mert a világi tárgyak elvesztése semmit sem jelentett a számára. A bölcsek nem meghalnak - akarattal hagyják el testüket. A halálnak még az árnyéka sem érintheti őket; halhatatlanok. Már jóval a halál valódi pillanata előtt feltárták a halál titkát. Tudják, hogy a halál egyszerűen a test szokása - olyan változás, mely csak a nem-tudásban szenvedő számára tűnik nagy veszteségnek.
- Ez a tantrikus bölcs azért nem nyugtalankodott, - folytatta a szvámídzsi - mert tökéletesen ismerte az élet mindkét partját. Itt is boldog volt, és a túlvilágon is boldog marad. Azok ragaszkodnak az élethez, akik nincsenek birtokában ennek a tudásnak. Az ismeretlentől való félelmükben nem akarnak továbblépni a halál utáni életszakaszba. A nem-tudásban szenvedő ember számára a halál olyan, mint a kilakoltatás. Fájdalommal jár. Nem tudván megbirkózni ezzel, behunyják a szemüket, öntudatlanságba süllyednek, és a nélkül halnak meg, hogy tudatosulna bennük a haldoklás folyamata.
A hosszú évek során, míg a szvámídzsitól és más bölcsektől tanultam, az Upanisádokhoz, a Puránákhoz és tantrikus szövegekhez hasonló írásokon elmélkedtem, arra jutottam, hogy a halál a legjobb tanítómester, feltéve, ha éberek maradunk a tanítás során. A lélek, születéstől halálig tartó utazása teljesen egyenes irányú. Megszületünk, felnövünk, ennyi vagy annyi boldogsággal, fájdalommal, örömmel, és kellemetlenséggel felnőtté válunk, túlélésre, utódnemzésre törekszünk, majd megöregszünk és meghalunk. Ez az utazás automatikus, és nem máshoz, mint a halálhoz, a hanyatláshoz, és a pusztuláshoz vezet. Ha nem értjük meg, mi rejlik a halál és a születés között, amikor élünk, a nyugtalanság és bizonytalanság végtelen birodalma szippant magába. A bizonytalanság, a félelem, és a bánat felhői már jóval halálunk előtt kavarogni kezdenek körülöttünk. Mindent megteszünk, hogy - világi tárgyak felhalmozásával és vallási hiedelmek táplálásával - biztonságban érezzük magunkat, de közben mégiscsak tudjuk, hogy az életet el kell pusztítania a halálnak. Nem számít, milyen elkeseredetten próbáljuk figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, végül szembe kell vele néznünk, még ha csak életünk utolsó pillanatában is.
Az írások szerint a halál időpontjában mindent összevéve a minket betöltő tudatállapot határozza meg túlvilági tudatállapotunkat. Az egyéni tudat ugyanahhoz a gondolatsorhoz tér vissza, amelytől [a halál pillanatában] elvált. Ha öntudatlanul halunk meg, képtelenek vagyunk tudatos ellenőrzést gyakorolni gondolatmintáink felett, ennek hiányában, pedig egy gondolataink kútforrásául szolgáló, régóta táplált érzelmeinkből fakadó erőteljes gondolathullám ejt rabul.
Ezek az érzelmek tetteinknek az életünk során újra és újra ismétlődő tapasztalatából fakadnak. Bármit teszünk is, le kell szüretelnünk tettünk gyümölcseit, melyek egyaránt lehetnek kellemesek, vagy kellemetlenek. Vagy ragaszkodunk e gyümölcsökhöz, vagy megpróbálunk megszabadulni tőlük, és eközben újra csak cselekedni fogunk. E tettek viszont újabb gyümölcsöt teremnek, a gyümölcsök, pedig további tettekre sarkallnak. A születés és a halál közötti élet a karma birodalma, amelyben vetünk és aratunk, majd megint csak vetünk.
Ha nem szabadulunk meg ebből a körforgásból, egy nap majd az idő ereje szüretel le minket. Akkor már nem mi teremtjük a karmákat, hanem azok formálnak ki minket. Az írások ezt nevezik a karma kötelékének. Csak akkor törhetünk ki, szabadulhatunk meg ebből a körből, ha képesek vagyunk feltárni a halál és a születés közti világ titkát. Valójában csak akkor válunk a saját sorsunk alakítóivá.
Az írások ígérete szerint a karmától megszabadult ember a halál közeledtével képes tudatosan elhagyni a testét (a bölcsek ezt igazolták is). A bölcsek, miközben elsajátítják a test fokozatos és tudatos elhagyásának módszerét, egészen a halálig merészkednek, majd újra és újra visszatérnek. Egy hétköznapi ember szemében a halált sötétség kíséri, a „halál útkeresői\\\" számára azonban fénytől ragyog. Ezek a bölcsek saját tudatuk belső világát tanulmányozzák a fényénél. Tapasztalataik egyáltalán nem hasonlítanak a halál markába került, majd onnan valami módon kiszabadult emberek halálközeli élményeihez, amit pedig a mennyről és pokolról, purgatóriumról, a pokol tornácáról, Istenről, a gonoszról, és az angyalokról mesélnek, az eltér a vallásos szövegekből ismert képtől, és fontosabb is.
Számunkra, többiek számára a lélek haláltól születésig történő utazását főként karmáink határozzák meg - a születés és a halál közti idősávba eső tetteink.
Az újjászületés és a reinkarnáció titkának kulcsa a karma, - annak eszünkre és tudatunkra gyakorolt hatásának - megértése. Ez viszont ahhoz segít hozzá, hogy rájöjjünk, miként válhatunk végül saját sorsunk irányítóivá, ahelyett, hogy „végtermékei" volnánk. Amint a következő oldalakon látni fogjuk, a karma dinamikájának, annak sorsunk alakulásában betöltött szerepének, és a haldoklásra gyakorolt hatásának feltárása nem csupán a menny és pokol fátylai mögött rejlő sokrétű misztériumra derít fényt, hanem azt is meghatározza, hogy a lélek az újjászületés poros, vagy a reinkarnáció magasabb rendű útját követve tér-e vissza erre a világra, vagy isteni születés révén száll alá." /Danvantara.hu/a-koztes-let-titka
A saját megszabadulásunk útja
"Az, hogy a bölcsek hogyan foglalkoztak mások karmáival, segít megértenünk, mi a karma, miként alakítja a sorsunkat; ezek a történetek megerősítik azon meggyőződésünket, hogy léteznek nagy mesterek, akik képesek segíteni rajtunk, ha teljesen rájuk bízzuk magunkat, és valamiféle isteni oka is van annak, hogy ezt meg is tegyék. Mindez azonban nem igazán segít hozzá a karma kötelékéből való megszabaduláshoz. Az isteni közbelépés nagyon ritka. Noha minden vallás elismeri védelmező angyalok, és szentek létezését, akikről azt tartják, hogy hatalmukban áll különleges módokon enyhíteni az emberi szenvedést, az emberiség életét attól egészében véve még mindig a fájdalom és szenvedés határozza meg. Ezért tanácsolják nekünk hajthatatlanul: "Magadat világosítsd meg,
mert senki más nem szabadíthat meg."" /részlet 5. fej.
"Rendesen azért adjuk át magunkat a karma erejének, mert nem vagyunk tudatában a tudat hatalmának. A ghána-jóga (a tudás jógája) szerint azonban a karmákat a tudat varázslatos ereje teremti meg, tartja fenn, és valósítja meg. Amikor karmáink hálójába gabalyodunk, az olyan, mintha egy varázslót a saját varázsereje igézne meg. Más szavakkal a tudat a kötelék oka, de egyben a megszabadulás eszköze is. A tudat megszabadítható erejének felnyitásához a szankalpa shakti a kulcs; azért szenvedünk, mert nem használjuk az akarat és szándék erejét. Emberként, feltéve, ha teljesen kibontakoztatjuk szankalpa shaktinkat, képesek vagyunk felülkerekedni az önmagunk teremtette karmikus szenvedésen. Mint a következő, Puránákban olvasható történet is mutatja, még a nagy önismerettel rendelkezők is hosszan tartó szenvedést szabadítanak magukra, ha nem alkalmazzák akaratuk és szándékuk erejét..." /részlet 3. fej.
Felkészülés az isteni születésre
"...a születés és halál körforgásának e megtapasztalásából Vaszistha látta, hogy az akarat és a szándék - a szankalpa shakti - ereje a döntő abban, hogy megszabaduljunk, vagy a karma rabságába kerülünk. Világossá vált előtte, hogy emberként bármivé válhatunk, amivé elhatározzuk, hogy válni szeretnénk, de világi és szellemi erőfeszítéseinket csak akkor koronázza siker, ha olyan vasakarattal rendelkezünk, amelyben a leghalványabb kételynek sincs helye. Egy megvilágosodott lélek korlátlan akaraterővel rendelkezik, így a múltból eredő szamszkárák elveszítik erejüket.
A nem megvilágosodott lelkek szankalpa shaktija azonban olyan gyenge és megosztott, hogy haláluk után a múlt során összegyűlt szamszkárák veszik át a tudattalan irányítását. A Vaszisthához, és Arundatihoz hasonló bölcsek sorsuk-kedvük szerinti alakítására használják szankalpájuk erejét, míg a legtöbb ember gyenge és megosztott szankalpa shaktija összeütközik és semlegesíti egymást.
A világot a tudat teremti meg - teremtőjének tudatából keletkezik, majd abba is olvad vissza. Azon a nagyobb világon belül, amelyben mindannyian élünk, mindegyikünk megteremti a maga kis világát. A képzelet fonalából szőjük meg fogalmainkat a sikerről, sikertelenségről, veszteségről, nyereségről, boldogságról, fájdalomról, valamint egy sereg más eszméről és érzésről. Ha meghalunk, világunk szálakra bomlik, de magunkkal visszük szamszkáráit, és ezeknek az építőanyagaként való felhasználásával alkotjuk újra a világunkat, így születünk újjá.
Csak hosszú, vairágja (nem kötődés) és isteni kegyelem kísérte tisztító és meditációs gyakorlatok után láthatunk neki a halál és az újjászületés körforgásából való megszabaduláshoz. Ha ezen eszközök révén már erős szellemi szamszkárákat teremtettünk, képesek vagyunk viszonylagos tudatossággal meghalni, és ez lehetővé teszi a reinkarnálódást. Ettől kezdve lehetőségünk nyílik arra, hogy meggyorsítsuk szellemi utazásunkat.
"Egy spirituális igazsághoz nincs szükség külső bizonyítékokra. Amíg kételkedsz, addig azt jelenti, hogy van még mit tanulnod. Ragaszkodj a közvetlen tapasztalás útjához, míg el nem jutsz egy olyan szintre, ahol már minden világos lesz, míg el nem oszlik minden kétséged. A közvetlen tapasztalás segítségével juthatunk és a valódi tudás forrásához." /Szvámi RámaMindegyikünk eltérő szintű tudatossággal, és szabadsággal születik bele a testébe, és nincs módunkban megtudni, hogy újjászülettünk*, vagy reinkarnálódtunk. A reinkarnálódott lelkek általában nem tudják, hogy kik voltak korábbi életükben, milyen típusú gyakorlatokat végeztek ott, vagy milyen adott karma hozta őket erre a világra. Életkörülményeiket a sors titokzatos ereje alakítja ki.
*[A reinkarnáció az intenzív gyakorlás gyümölcse. A jógikus írások határozottan megkülönböztetik egymástól az újjászületést (punar dzsanmá) és a reinkarnációt (avatára). A punar dzsanmá szó szerint "újra megszületést" jelent, és kimerültség, fáradtság jelentésével egyfajta másodlagos nyelvi jelentést is hordoz. Az avatára azt jelenti "leereszkedni". Van tehát csekély számú szerencsés ember, aki az intenzív gyakorlásnak szentelte magát, eléri a célt: minden szinten megismeri az önvalót. Gyakorlásuk és Isten kegyelme révén felfedik a test, a pránikus erők, az elme, a szamszkárák, és a tudatosság titkait, valamint az egyéni, és az egyetemes tudatosság közti kapcsolatot. Ez képessé teszi őket annak a ténynek megtapasztalására, hogy noha testük és tudatuk van, ennek ellenére teljesen különállóak mind a testüktől, mind a tudatuktól. Mindkettőn felülemelkedve a Legfőbb Lénnyel valóegységet tapasztalják meg. Amint ez világossá válik a számukra, teljesen eloszlik a nem-tudás, az egoizmus, a kötődés, az ellenszenv, és a halálfélelem sötétsége. Így a tudattalan már nem kötheti a lelket a testhez... /részlet 6. fej.]
A természet vagy a sors olyan körülményeket teremt körülöttük, hogy képesek legyenek ott folytatni gyakorlataikat, ahol előző életükben abbahagyták, de még így is egy sereg akadállyal kell szembenézniük, beleértve a betegséget és az öregkort is. Ébernek kell lenniük gyakorlatukat illetően, melynek elég intenzívnek kell lennie ahhoz, hogy haláluk előtt elégesse a szamszkárákat. Ha nem sikerül, megint reinkarnálódniuk kell.
Még ha nem is tudjuk, hogy újjászülettünk, vagy reinkarnálódtunk, mindkét esetben törekednünk kell az emberi élet céljának megvalósítására, mivel, ahogy a Rámájana mondja, ha egyszer elszalasztjuk ezt a lehetőséget, nehéz másikat szerezni. Nem szabad elhalasztanunk célunk megvalósítását a következő életünkre. Guru Gorakha Natha nyomatékosan kijelenti: "Szégyen a magát komoly szándékúnak nevező adhikárira nézve, ha anélkül hal meg, hogy elérné az élet célját. Szégyen a tanítóra nézve, aki szád gurunak (bölcs mester) nevezi magát, ha tanítványa az előtt hal meg, hogy elérné a célt."
Ebből láthatjuk, hogy a guru-tanítvány kapcsolat nem vehető könnyedén. Az önmegvalósítást tökéletesen elért mestereknek számos követője, és rajongója lehet, de ritkán fogadnak tanítványukká valakit. Mihelyt pedig valakit tanítványukká fogadnak, elkötelezik magukat, hogy tanítványukat végigvezetik a halhatatlanság eléréséhez vezető úton.
A mesterek biztosítani akarják, hogy tanítványaiknak ne kelljen felesleges reinkarnációkat megélnie, ezért megtanítják őket, miként ismerhetik meg önmagukat minden szinten: a test, a légzés, a tudat és a lélek szintjén. Az összes jógikus gyakorlatban általánosak ezek az alapelvek: a test egészségének biztosítása, az egy tárgyra összpontosító tudat kifejlesztése, annak elérése, hogy anélkül éljünk a világban, hogy az hatással lenne ránk. Mihelyt az adhikári elsajátította ezen alapvető technikákat, a mester különleges gyakorlatokat tanít meg neki, amelyek képessé teszik rá, hogy önmaga leplezze le az élet mélyebb titkait.
A hatha-jóga, a kundalini-jóga, a nada-jóga, a mantra-jóga vagy a tantra-jóga tartoznak ezek közé.
Az írások szerint a mesterek alkalmanként fiatalító techniákra és az élettartam növelését elősegítő módszerekre is megtanítják azokat, akik annyira elszánták magukat belső csomóik kioldozására, hogy életüket teljesen a gyakorlásnak szentelik. Mindezt azért teszik, hogy a tanítvány képes legyen hosszú ideig, megszakítás nélkül, intenzíven gyakorolni, és így már ebben az életében elérhesse a célt...." /8.ik fej.
Karmikus történetek
"Élt egyszer egy rablógyilkos, aki legalább annyira ismert volt kegyetlenségéről, mint ügyességéről. Amerre ő járt, senkinek az élete és a vagyona nem volt biztonságban. Egy este elszigetelt falura támadt bandájával, de a könnyű zsákmány helyett, túlerővel találták magukat szemközt, és hosszú harc után szétszóródtak az erdőben. A rablóvezér, cimboráitól elszakadva hamarosan teljesen eltévedt.
Miközben megpróbált kijutni a vadonból, meghallotta, hogy valaki fájdalmában jajgat, és a hangot követve egy magában vajúdó nőre bukkant. Nyár közepe volt, a nőt pedig szomjúság gyötörte. A rabló, valamely rejtélyes okból együttérzéssel viseltetett a nő iránt. Vitt neki vizet, és a szülés levezetésében is segédkezett.
Miközben segített neki, azon kapta magát, hogy eszébe jut: ő maga is megszületett, és anyja ugyanilyen szülési fájdalmakat élt át. E gondolatsor hatására oda lyukadt ki, hogy elgondolkozzon az emberi élet értékén, hogy mást sem tett világéletében, mint fájdalmat és szenvedést okozott másoknak. E felismerés hatására gyökeresen megváltozott. Azon nyomban elhatározta, hogy változtat az életmódján. Nem törődve a rá leselkedő veszéllyel, visszavitte a nőt és a gyermeket a faluba, ahol azután a dühös és bosszúszomjas falusiak megölték.
A rabló, halála után a Szamjamuni Puriba került - abba a világba, ahol a lelkiismeret az egyetlen úr - hogy Jáma, a halál királya elébe álljon.
Jáma titkára kinyitotta a karmák könyvét, és közölte vele, hogy a karma törvénye alapján hétszáz év pokol vár rá, mint volt gyilkosra. Mindazonáltal a nő és a gyermek megmentése, életének eközben történt feláldozása feljogosítja rá, hogy egy napot a mennyország királyaként töltsön el. A kérdés az volt, hogy melyik legyen az első - a pokol vagy a mennyország?
Váratlanul Déva Guru, a mennyei tanító jelent meg, és azt mondta, hogy mennyiségi szempontból a gyilkos jó karmája ugyan nem sokat nyom a latba, de rendkívül sokat ér. A teremtés kezdetekor meghatározott karma törvénye szerint pedig az ilyen erős karmák válnak a sors alakításának leghatékonyabb erdőivé. Ez az ember ennek értelmében kiérdemelte a jogot, hogy többi karmája gyümölcsének leszüretelése előtt legyen egy napra a mennyország királya.
A korábbi rabló tudatossága abban a pillanatban jelentősen kitágult, amint a mennyország királya lett. Fejet hajtott a mennyei mester előtt, és útmutatást kért tőle. A tanító elmagyarázta, hogy kétféle módon lehet élni a mennyországban: az ember vagy élvezi a gyönyöreit, vagy önzetlenül használja fel őket.
- Mihelyt kimerítetted az ide juttató karmákat - mondta tanító - a fennmaradó karmáiddal kell foglalkoznod, de addig egy napra minden mennyei gazdagság és vagyon a tiéd lesz. A te döntésedtől függ, hogy saját személyes élvezetedre, vagy pedig mások szolgálatára használod-e őket.
A mennyország királya megértette, és azonnal belefogott a mennyei tárgyak elajándékozásába. A mennyei fákat a bölcs Kasjapának, a drágaköveket Bhrigunak, a lovakat Atrinak, az elefántokat, pedig Márícsínak adta (megj. mitikus bölcsek). Olyan keményen dolgozott, hogy a nap végére neki magának semmije sem maradt.
Jáma titkára ismét megnézte a karmikus feljegyzéseket, és azt találta, hogy most több ezer év illeti meg a mennyországban.
Boldogan el is fogadta, minden erejét, tiszteletét a mennyei tanítónak szentelte és további útmutatás kért tőle. Amikor pedig tanítójától megtudta, hogy a lemondás gyümölcse nem ismer határokat, magától a mennyországról is lemondott, és a szellemi gyakorlatok útjára lépett.
Az írások, például a Jóga-szútrák szerint lehetséges a többi karmát felülíró erőteljes pozitív karma megteremtése. Az ily módon létrehozott karmák válnak sorsunk fő fonalaivá. Hasonlóképp erőteljes negatív karmát hozunk létre, ha olyasvalakit bántunk, aki fél, beteg, szerencsétlen, bízik bennünk, vagy teljesen a szellemi életnek szenteli magát. Ez a negatív karma is elsöpör minden más karmát. Az írások számtalan olyan ember példáját hozzák fel, akik éppúgy bele voltak gabalyodva a sors hálójába, mint mi, de erős karmákat teremtettek, és így sorsuk számos aspektusát hatályon kívül helyezték - jobbá, vagy rosszabbá tették. Más szóval a jelenben teremtett intenzív karmákkal megváltoztatták a sorsuk menetét.
A karma törvénye ezért egyszerre inspirál és gördít akadályokat elénk. A "Jótett helyébe jót várj" ösztönzően hangzik. De amikor úgy tetszik, múltbéli karmáink áldozatai vagyunk - még ha legtöbbünk nem is tudja melyek ezek -, ugyanez a törvény már kedvünket szegi. Az intenzív mantra, szádhana, a tapasz, a szamádhi, az Istenen való meditálás, Isten kegyelme, az önzetlen szolgálat, a bölcsek áldásai, és a szentek társasága azonban kivételes karmákat teremthetnek - e karmák pedig hatálytalanítják a sorsot. Más szóval, léteznek kibúvók a karma törvénye alól. Ezek megértése, és a hozzáférésükhöz szükséges technikák megtanulása megszabadíthat minket kötelékéből." /részlet, 4. fej.
"...Baba Kinaram élete teli volt ilyen csodákkal. Amikor vándorló szádhuként először látogatott Benáreszbe, egyedül csak egy másik nagy mester, Baba Kaluram ismerte fel. Baba Kaluram, hogy megbizonyosodjon róla, valóban Baba Kinaram, a nagy szent az, akire már régóta várt, megkérte, hogy hozzon egy halat az étkezéshez. Baba Kinaram egyszerűen belépett a Gangeszbe, és megkérte a folyót, hogy adjon neki egy halat. Abban a szempillantásban a kezébe ugrott egy hal. Megfőzte, és Baba Kaluram utasításai szerint szolgálta fel. Amikor azonban Baba Kaluram ránézett a halra, így szólt:
- Nem vagyok már éhes, dobd vissza a Gangeszbe.
Amikor Baba Kinaram felemelte a tányért, a hal életre kelt, és visszadobta a Gangeszbe.
E másik alkalommal, amikor Baba Kinaram egy mohamedán királyságban vándorolt, ahonnan kitiltották a szádhukat, letartóztatták. A foglyoknak gabonát kellett őrölniük, de amikor Baba Kinaramra került a sor, ő egyszerűen annyit mondott: Csal re csakari, azaz "Malomkövek kezdjetek mozogni!" A kövek elkezdtek forogni, és nem álltak meg. Amikor a király ezt meghallotta, a börtönbe ment, bocsánatot kért Baba Kinaramtól, kiengedte a börtönből, és kérésére az összes többi rabot is szabadon engedte." /részlet, 4. fej.
Kapcsolódó linkek
http://moly.hu/konyvek/pandit-radzsmani-tigunait-a-koztes-let-titkahttp://www.danvantara.hu/a-koztes-let-titka
http://www.himalayaninstitute.org/about-us/prt
http://shop.himalayaninstitute.org/collections/pandit-rajmani-tigunait
http://yogachicago.com/2014/03/interview-with-pandit-rajmani-tigunait-phd
https://yogainternational.com/profile/32
http://www.layogamagazine.com
Fotók: http://www.boredpanda.com/holy-men-indian-sadhus-joey-l
http://www.joeyl.com
