Szeretteinkhez, szüleinkhez, barátainkhoz és ismerőseinkhez sok kapcsolat fűz. Millió emlék köt másokhoz, egy részük szép, más taszító. Szempillantás alatt építhetünk ki személyes kapcsolatot. A másiknak szánt kedves fél mondatból, oda figyelésből örökre szóló barátságok és szerelmek alakulhatnak ki.
Szerelmi téren a többé-kevésbé tudatosan létrehozott párkapcsolatok, amik túlmutatnak az egy éjszakás kalandokon komoly jövőbeni elhatározásokat kívánnak. Ezeknek a jól vagy rosszul fenntartása a közös célok, tudati szintek összehangolása elengedhetetlen. Az együttes munka közös áldozatokat kíván, ha együtt jól vesszük az akadályokat, akkor jobban haladhatunk az életben, mint azt egyedül tennénk. Építhetjük, taníthatjuk új dolgokra egymást és magunkat.
Lányokra mondták régebben, hogy "bekötötték a fejét". Ugyanis előtte hajadon fővel jártak, később viszont egy el nem téveszthető kötést kapott az illető hölgy. Az eljegyzési gyűrű és jegygyűrű adása pedig a mai napig élő szokás.
2000-től terjedt el a nagyvárosokban a "szerelem lakatok" (Love Lock) szokása. Ez sokkalta személyesebb, lehet hogy csak az a kettő illető tud róla akikről szól. Általában egy híd korlátjára, emlékműre teszik a szerelmesek. Ez a lakat tartalmazhatja a párok nevét és bizonyos esetben a megismerkedésük dátumát.
Miután bele vésték a lakatba nevüket, lezárják a híd korlátjára, elkészülhet a közös szelfi is. A fotó már az ismerősöknek szól első sorban. Ez idáig mindenki által követhető, azonban azt a tényt nem veszik komolyan, hogy létesült egy olyan fizikailag is élő kötés amihez társul két ember rettentően erős érzelmi, elementális világa.
Ha az elképzelt párunk néhány hónap vagy év után felbontják kapcsolatukat, akkor vajon mi fog történni a lakattal?
Elképzelhető, hogy a létezését elfelejtik és senki még csak nem is gondol rá. Ideális esetben csak a műemlék következő esedékes renoválásakor, tisztításakor fogja az őrületbe kergetni a munkásokat a sok zárszerkezet. A munkások vagy figyelmen kívül hagyják, vagy levágják azokat és az ócskavas telepen jó pénzért hasznosítják.
Viszont az, aki komolyan gondolta a lakat felhelyezését és később össze tört szívvel elsétál mellette akkor is bánkódhat régi dolgok miatt, ha még a lakatot le is vágta és ő maga dobta a folyóba. Természetesen bánkódni lakatok nélkül is lehet.
Miután viszont miután lelakatoltuk magunkat, össze kötöttük a sorsunkat másokkal nem az a jellemző, hogy könnyen el is engednénk az illetőt. Ha nagyon jól menne az idejét múlt dolgok elengedése, akkor nem élnénk úgy, mint az öreg szerzetes a viccben:
Két szerzetes - egy öreg és egy fiatal - a kolostorba tart. Egy megáradt folyón kell átkelniük. A folyó partján egy fiatal nő áll, micsoda veszély, kísértés egy cölibátusban élő embernek! Az öreg szerzetes elfordítja a fejét, tudomásul sem veszi a nő jelenlétét. A fiatal egyszerűen odamegy, a nyakába veszi a lányt, és átviszi a folyón. Ezután a két szerzetes szótlanul gyalogol tovább. Végül az öreg nem bírja tovább, kifakad, megfeddi a fiatalt, hogy miért tett ilyet, nem szabad, a fogadalom tiltja! A fiatal csak ennyit mond:
- Én letettem a lányt a folyó túlpartján, de te még mindig cipeled.
Nem szabadna olyan kötéseket el vállalnunk, alkotnunk aminek egyszer ha eljön az ideje nem oldunk föl. Szepes Mária erre azt mondaná, hogy ez a hétköznapi élet mágiája.
Mindenkit sértettek már meg életében, mindenki tartozott életében és bizonyára senkinek sincs teljesen veszteségek nélküli élete. Ezért a taszító emlékek is komoly halmokba tudnak gyűlni és azokat súlyosabbaknak érezzük. Akkor is jobban nyomják ezek az emlékek vállainkat, ha számszerűleg kevesebb van belőlük, mint a szépekből. Ezeknek a felidézése és az azt követő undor, addig együtt jár amíg nem engedtük el a múlt bizonyos fejezeteit.
Lakatok helyett régebben fákba karcolták a szerelmesek nevüket. Ez még ma is előfordul, magányos fák alatt egybe forrnak a sorsok.
Könnyen lehet találni olyan fát, ami részben vagy egészben haldoklik, dacára annak hogy "szerelmesek fája". Akármilyen hihetetlen bizony igaz: a fák fölveszik energiánkat. Szennyezhetjük őket műanyag termékektől kreatívabban is. Konkrét fát nem említek, nehogy valaki nagyobb kárt okozzon benne, de ahol van ilyen érzékeny, öreg növény menjünk oda hozzá és tisztítsuk energetikailag. Biztos rá fér.
Egyszer szemtanúja voltam ahogy megszállottan kereste egy nő azt a fát, aminek törzsébe egykori szeretőjével belevésték monogramjukat. Megrögzötten el akarta tüntetni a nyomát. Nem sikerült neki, csak találgatott melyik fa lehetett az, miközben rá sötétedett az erdő. A fa azóta tovább nőtt, magasodott, vagy akár bele is dőlhetett a közeli tóba. A gyűlölet, a megvetett szerelem nyoma viszont maradt. A mágikus véset gondolatától nem tudott szabadulni.
Nem kell nekem hinni. De óva intek mindenkit attól, hogy olyan lakatokat helyezzen ki (akármilyen trendi is) amit csak rozsdásodni tesz ki. Helyette inkább ültessen virágot vagy fát.
Lehet mások is hasonlóan gondolkoznak, Párizsban például indítottak pár éve egy "Love without locks" kampányt, ami nem bünteti a lakatok felhelyezését, de arra inspirál hogy inkább fotózkodjanak a párok a műemlékek lakatokkal való terhelése ellen.
A fákat, pedig jobb békén hagyni, a segítségüket kérhetjük, de a kötéseinket mi magunk alkottuk meg. Saját feladatunk azok oldása is, még ha a tükörbe is kell tekintenünk hozzá.
PS.: Az Istenért, nehogy valaki abba a hitbe ringassa magát, hogy a blog írója felfuvalkodottként tudja a válaszokat, nekem is megvannak a saját keresztjeim.
Nekem is sok mindent kéne el engedni, tisztítani.
