"A Barlanghasonlat Platón egyik legismertebb hasonlata, melyben a lélek ideákhoz való felemelkedését szemlélteti. A filozófus ebben a hasonlatban a parmenidészi változatlan, állandó létezést próbálta meg kibékíteni a hérakleitoszi változással, úgy magyarázta meg a valóság és a látszat, vagyis az „egy, a világos és változatlan” és a „többféle homályos és állandóan változásban lévő” közötti különbséget, hogy elmeséli a barlang mítoszát.
A barlanghasonlatot Platón az Állam című dialógus hetedik könyvében írta le.
felszállását az ideák világába. A hasonlattal Platón az anamnézis folyamatát kívánta bemutatni: a lélek visszaemlékszik az ideák világában látott tiszta ideákra, a világ dolgai – akárcsak a barlang falára vetített árnyékképek – csupán csak az ideák hasonmásai, árnyékképei. A felemelkedést elősegítő út a nevelés: a lelket el kell fordítani az ideák birodalma, a Jó felé. Aki már felemelkedtek az ideák birodalmában, vissza kell térniük a földre, hogy a többi embernek is megmutassák a helyes utat, azaz, hogy felvezessék őket a fényre. Platón szerint a filozófusok a legalkalmasabbak erre a feladatra.
A szerencsétlen leláncolt emberek csupán ezeket az árnyékokat láthatják. Az őrök élénken beszélnek egymással, azonban a barlangüreg eltorzítja a hangjukat. A barlang falán látott árnyékokat és az őrök eltorzított hangját a rabok valóságnak tartják.
Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson – amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang – embereket, …fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak
Egy nap az őrök az egyik leláncolt emberről leveszik a láncokat, és felvezetik a barlang szájához. Ez a barlangból való felemelkedés az anamnézis folyamatához hasonlatos. A felemelkedés szintjei megfelelnek a vonalhasonlat szintjeinek. Miután a felszabadított rab kilép a sötét barlangból, kezdetben nagyon kellemetlennek fogja tapasztalni a a kinti világot: a Nap elvakítja, és nem fog látni semmit. Idővel azonban, miután a szeme hozzászokott a világossághoz, meg fogja pillantani a dolgokat a maguk valóságukban, ekkor rá fog jönni, hogy mindaz, amit eddigi életében valóságnak hitt, csupán a valódi dolgok árnyékai voltak.
Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; … Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?
…Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
Miután a felszabadított rab megismerkedett a barlangon-kívüli világgal, az őrök újra láncra verik és visszaviszik a barlangba. A visszatért rab el fogja mesélni a társainak, hogy mit látott, hogy a falon látott dolgok csupán csak árnyékok. A társai ki fogják nevetni és őrültnek fogják tartani, a visszatért rabnak pedig soha többet nem lesz nyugta a barlang mélyén, hanem vissza fog vágyni a fenti világba.
És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet – és ez az idő, míg megszokná, nem is volna rövid –, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék – vajon nem ölnék-e meg?" /forrás: Wikipedia.org/wiki/Barlanghasonlat
A szabadulás nehézsége
"– Maga gyújtotta föl a csendőrök házát? – kérdezte Nagy János.
– Egy veres hajú csendőrlegény tette azt – felelte az öreg –, Besszarábiából való. Pincébe küldték le borért s kicsúszott markából a mécses. Az Úr csodásan dolgozik – tette hozzá – s lám, így kerültetek tik ide.
– Mért nem mentette ki a többit is? – kérdezte újra a gyéresi lelkész. – Derék magyarok mind. Megérdemelték volna. Az öreg nagyokat sóhajtott.
– Magyaroknak magyarok – felelte csöndesen –, s alighanem derék emberek.
De hogy megérdemelték-e? Hányan mozdultak meg a szavamra, amikor kifeszítettem azt a két deckát? He? Tük ketten. Más senki. Aki nem mer cselekedni, mert fél attól, hogy mi lesz, ha elfogják újra, az olyan ember nem bízik sem az Úristenben, sem önmagában. S az ilyen számára nincs szabadság. Elfogják újra. Még jobban meggyötrik. Meg is ölik talán. A vékony hitű ember számára vékonyan jut hely Isten világában. Ti ketten? Tibennetek ott él a jövendő magja, csak elő kell hámozni a sok helytelen tudás alól, amit reátok rakott az a hamis emberi világ, ami olyan, mint a köd: ma itt van, holnap nincs. De amíg itt van, bétakar mindent, amit Isten teremtett, hogy ne lássatok tisztán." /forrás: Wass Albert - Hagyaték 103. old
Hasonlatok útján
Hasonlatok nélkül olyanok lennénk, mint egy örökösen szélcsöndben veszteglő vitorlás hajó.
Elménk ugyanis csak a már látott, átélt dolgok felszínén és azokat kombinálva tud haladni. Szükségünk van az összehasonlításra, hogy valamiképp mégis könnyebben eligazodjunk egy olyan univerzumban, mely messze túl mutat a saját határainkon.
Platón több ezer éves hasonlata mind a mai napig érvényes, hozzá képest a kultusz-filmmé előlépett Mátrix egy kis millió égővel tele aggatott giccses karácsonyfaként hathat.
Vajon pusztán értelmünkkel (buddhi), ha kristálytisztán látnánk milyen volna a Világ? Ha egyszer igazán kijutnánk a barlangból mi visszamennénk valaha is megtenni a lehetetlent, felnyitni a többiek szemét?
