Sürgető szándékot érzek régebbi olvasmányok szelektálására, az arra érdemesek tisztább polcra helyezésére és mélyebb tanulmányozására. Ezen belső munka egyik hozományaként álljon itt az előszó és bevezetés Wictor Charon és Szepes Mária könyvéből.
Dacára annak, hogy mennyire fontos mérföldköve ez a hazai ezoterikus világnak sajnos jelenleg az Accadémia Occulta is csak antikvár formában található a boltok polcain (az internetes kalóz, szkennelt példányokat nem számítva).
Remélhetőleg egy jogtulajdonos vagy kiadó újra felkarolja a Charon könyveket, mert a források szerint az 52 megírt könyvből 15 jelent eddig csak meg. Pedig igény, már csak a gyűjtők részéről is biztos van újabb kiadásokra, az eleve már egyszer megjelent könyvekből is.
Tehát, vissza bizonyos szempontból "az alapokhoz":
ELŐSZÓ
Emű nagyon különös körülmények között született. A bátyámmal írói nevén W. Charonnal együtt írtam a negyvenes évek végén, nyugodtan állíthatom, vészhelyzetben. A háború véget ért. A romokban heverő város varázslatos gyorsasággal gyógyítgatta sebeit. A kirakatüveg nélküli, poros üzlethelységekben, kapuk alatt, utcán magánkereskedelem folyt. Pártok alakultak, kinyílt a vicclapok “Szabad száj”-a. Az éhezéstől csonttá soványodott emberek meglepett örvendezéssel köszöntötték ismerőseiket, barátaikat: “te is megmaradtál?” De ahelyett, hogy meghallagatták volna a másik rémtörténetét, belőlük kezdett ömleni a szó saját alvilági élményeikről. Beesett arcukon ott zöldült még a sokhetes pincelét és rettegés sápadtsága, de a jövő felé forduló remény is.
Újjá alakult a Magyar Metapszichikai Társaság is. Apám 1945-ben meghalt: nem tudta kivárni a békét. Anyám lett a társaság főtitkára. A Bristol Hotelben, vagy a Zeneakadémia termében tartottuk meg előadásainkat. A hallgatóság megtöltötte a termeket. Ugyancsak különös emberek kerültek össze. Értelmesek, egzaltáltak, hívők, tagadók, önjelölt próféták, előrehaladott koruktól rémült öreg hölgyek, akik fiatalon alaposan éltek nemük lehetőségeivel, fütyültek égre és pokolra, de a körmükre égett idő szorongattatásában meg akartak kapaszkodni valamiféle hitben: “hátha mégis igaz”, s hervadó testük átmentésében reménykedtek, egy új életben. Mindenki felszólalhatott. Jósok, parafenoméneket produkáló exhibicionisták, spiritiszta prédikátorok mellett néhány okos elmélet is elhangzott.
E lélegzetnyi átmenetben a kiadók meglepő könyveket jelentettek meg. A Hungária Kiadó “bolond könyv, de érdekes” kommentár kíséretében háromezer példányban villámgyorsan kinyomtatta a “Vörös Oroszlán”-t, amely nagy feltűnést keltett, s megrendelte nálam “Az álom pszichológiáját”. Az üzletekbe került anyám könyve: “Akik sokszor élnek”, és hirdették bátyám, W. Charon “Az ember két élete” és a “Misztikus út” c. munkáit. De a magántulajdont hamarosan megszüntették, a kiadókat államosították, a szellemi termékeket, amelyekben egy másfajta “népbutító, kapitalista, mérgező áfium” veszélyét sejtették, bezúzták. Elégették a “Vörös Oroszlán”-t is. Jót tett neki. Mert nem aktualitásokról, hanem az örök emberi problémákról szól, amelyek soha nem évülnek el.
1947 május 27.-én megalakítottuk ezotérikus tanfolyamunkat. Az Académia Occulta fakultásait tananyagnak szántuk, rengeteg könyv esszenciáját sűrítve benne. A transzcendens hagyományok és tudományok egész területét átfogó elméletét és gyakorlatát tartalmazta, mikor azt a szót sem lehetett kiejteni: mélypszichológia.
Bátyám, az első három év után visszavonult remetének, de magányában is intenzíven dolgozott, s munkánk mozzanatait részletesen megbeszéltük egymással. Az összejöveteleket én vezettem tovább, férjem védelem alatt. Nálunk jöttek össze a tanítványok, akiket karakterológiai vizsgálatok alapján vettünk fel. Célunk sohasem az volt, hogy egy szekta bólogató hívőivé lgyenek, hanem rátaláljanak saját útjukra, megismerjék e végtelenbe ágazó terület kiterjedéseit, és ismereteiket megosszák végül azokkal, akiket “sorsdramaturgjuk” a környezetükbe vonz.
Tanulva tanítókat, tudatos utazókat neveltünk, akiket ráébresztettünk halandó emberlétük valódi értelmére és céljára: a szolgálatra. Ezt tettük mi is. Örökké tanuló közvetítői voltun kegy személyünknél fontosabb ügynek, amely mérhetetlenül több volt mulandó énünknél, s ez alázatossá tett bennünket. Világossá vált előttünk, a lét végtelen, kimeríthetetlen misztériumáról milyen keveset tudunk még, de ügyünket nem védhetjük nagyképű, elfogadhatatlan érvekkel.
Ezért tanultunk, gyakoroltunk mi is a napjaink minden percében, s amit felismertünk, azt megosztottuk tanítványainkkal, barátainkkal, örök útitársainkkal. Nyitottak voltunk. Türelmesek. Megismerésünk nem fordult senki ellen. Az ősi hagyományok kincseskamrájából éppúgy merítettünk, mint a természettudományokból és művészetekből. Egy kozmikus szimfóniát nem lehet hamisan szóló hangszereken eljátszani. A közvetítésnek nemcsak filozófikusan igazinak, hanem mágikusan, szuggesztíven szépnek, izgalmasnak is kell lenie. S főleg hitelesnek. Minden forrásból nyertünk valamit beépítettük világképünkbe, anélkül hogy elköteleztük volna magunkat egymással harcban álló felfogásoknak. Amit csináltunk, eklektikus volt. Leginkább talán az összefüggések tudományának nevezhetném.
Negyvenegy éven át tanítottam, írtam, fordítottam. Bátyám is ötvennél több könyvet írt klauzúrájában, “befelé és fölfelé” terjedő kozmoszának múltat, jövőt feltáró kiterjedéseiről, amelyeket szintén beépítettünk tananyagunkba. “Dimenzió-filozófiáját” szintén kiadják most, mert eljött az ideje. Eddig megjelent könyvei: az “Atlantiszi mágia”, “Az önmenedzselés művészete”, “Az ember két élete”, “A misztikus út”, “Az alkonyi bárka misztériuma”. Persze több nyelven beszélő, író, olvasó tanítványaink is szüntelenül új forrásokat tártak fel, tilos könyveket fordítottak, amelyek itt csak évtizedekkel később jelenhettek meg. Hozzánk minden “besétált”, úgyszólván a megjelenés évében. Hogy milyen módon, az külön fejezetet érdemelne.
Valójában egy materiális zárlat fölötti szigeten éltünk, a szellemi kultúra emigránsait magunk köré gyűjtve. A tanulmányok, gyakorlatok, s harminc modern misztérium szövegét nagy passzióval írtam e transzcendens sziget ózonában, s karácsonyi ünnepeink szellemi lakomája, amelyeken Tarot kártyákat húztunk, s ezüsttálcákon történelmünk legnagyobb elméinek üzeneteit kínáltuk vendégeinknek, kárpótolt azért, hogy a világban is publikálnom kellett. Mint annyi író, én is a mesékben, később science fictionban bújkáltam, ügyenesen “spirituszt” csempészve a történetbe is. Életem folyamán nem volt olyan műfaj, amelyben ne dolgoztam volna. Egyedül a “szoc. reál” maradt ki belőle. Azt hiszem érthető, miért.
A bátyámmal nemcsak együtt felnövekvő testvérek voltunk - nagyon kis korkülönbség választott el bennünket egymástól- hanem kivételesen értékes, szellemileg aktív, a művészet és tudomány valamennyi területe felé nyitott család tagjai is. Ebben az úgynevezett “bohém” környezetben rengeteg izgalmas hatás ért bennünket, egészen kora gyermekségünktől kezdve. Színészek, írók, rendezők, riporterek, zenészek vonultak át mohón kíváncsi, élesen figyelő látóterünkön.
E szakmák súlyos egyéniségeit éppúgy megismertük, mint a becsvágyó “slemiljeit”. Évekig nálunk laktak Herczeg Jenőék, a híres “Hacsek és Sajó” azóta is felejthetetlen figurája, aki akkoriban az Apolló Kabaré tagja volt, tehát a könnyű műfajt képviselői éppúgy egymásnak adták nálunk a kilincset, mint a Nemzeti Színház nálunk filmező sztárjai. Mert közben a film betört a szakmába. Szüleim úttörői voltak e hamarosan világméretűvé vált műfajnak. Filmvállalatot alapítottak. Ők csinálták az első hosszú, ötfelvonásos drámákat, amelyek külső felvételeit az akkori, festői Mosztárban forgatták a már háborús pezsgésben, amelynek az egész világot átalakító súlyát, következményeit azok sem sejtették akkor, akik elindították.
Én már kétéves koromban az újpesti színházunkban játszottam, később, a bátyámmal együtt sokat filmeztünk, de egyikünk sem akart színész lenni. Pedig tehetségesek voltunk, és minden lehetőségünk tálcán kínálkozott hozzá. A fivéremet a zene, a nyelvek, a filozófia érdekelte. Mindketten faltuk a könyveket, s én talán már nyolcéves koromban író voltam. Mindkettőnkben korán felszínre törtek a “génjeinkben” rejlő transzcendens vénák.
Közös témák foglalkoztattak bennünket, s természetes volt, hogy azonos spirituális nyelvet beszéltünk. Munkatársak lettünk. Egy-gyökerű agy-alkatunkban egyre több ganglion borult fénybe. Képzeletünk felderítetlen szellemi tájakra tört be, s olyan értékekkel tért vissza környezetünkbe, amelyeket szabadon kibontakoztathattunk szüleink, barátaink, bizarr környezetünk fészek-melegében.
Aki nem élt e mágikus eszméktől, művészetektől átszőtt milliőben, nem értheti meg, micsoda rendkívüli humusza volt ez két olyan alkotó egyéniség fejlődésének, akiket mindenre kíváncsi érdeklődésük, humoruk, betörhetetlen szellemi függetlenségük arra predesztinált, hogy köznapi embernek járatlan utakat keressenek a mulandóságban az elmúlhatatlan valóság felé. Azonkívül bizonyos, hogy saját elkötelezettséggel születtünk mindketten, amely növekedésünkkel egyre tudatosabbá vált. Tevékenységünk szervesen összetartozik.
Meg kell itt említenem “A Vörös Oroszlán” című nagyregényemet, amelyet megjelenése után, a kiadók államosításakor bezúztak, elégettek, de megölni nem tudták. A Vízöntő korszak uránikus robbanásában újjászületett főnix madara felrepült a hamvából, s a többi ezoterikus munkám is aktuálissá vált. Pedig azt hittem, csak a halálom után kerülnek az olvasók kezébe. De nem így történt, lavinaszerűen meglódult történelmünk változásai között, amelynek sűrített cselekményét a fölfelé száguldó Uránusz piros nyila határozza meg. Ma egyetlen hét alatt több, döntő átalakulás megy végbe, mint a múlt néhány évszázadában. “A Vörös Oroszlán” Magyarországon négyszer jelent meg. Németországban túl van a hetedik kiadáson. Amerikában magyarul és angolul is a boltokba került.
Úgyszólván valamennyi barátomat, tanítványomat a “Vörös Oroszlán” vonzotta hozzám. A “Varázstükör” is fontos, ezotérikus műveim egyike. De legnagyobb okkult művem az Accadémia Occulta mellett a “Smaragdtábla” és a “Raguel 7 tanítványa”. Megjelent még a “Tarot bölcsessége”, a “Gondvána”, és nemrégen a “Csillagpor” című ezoterikus verseim nagy részét bemutató kötetem is.
Az Académia Occulta szintetizáló mű, egyszer elolvasni nem elegendő. Aki azonban újra és újra alámerül lelki-szellemi mélységeibe, olyan kulcsokhoz jut általa, amelyek önmaga és a világ valódi értelmének felismeréséhez vezetik. /Szepes Mária
1994. április
BEVEZETÉS
Ahogyan az ember pszichikuma korszakonként bizonyos változásokon megy keresztül, úgy kell hozzá alakítani a tanítást és praxis módszereket is. Különösképpen áll ez a mostani korszakfordulóra, mikor az egész létritmus változást szenved. Ezt az óriási belső magatartás-különbséget a világgal való reláció teljes eltolódását, nemcsak a véres háborúk és társadalmi forradalmak éles választóvonala jelzi, hanem a szellemi és érzelmi passzívitás megszünése is. A Halak korszakának feminin, misztikus üdvösség-várása helyett a Vízöntő mágikus, maszkulin és aktív megváltás-keresése.
Az ember fiktív biztonságérzséének eltüntetését, az idegélet felfokozódását és a félelem alapérzésének elmélyülését kétségtelenül a külső kataklizmák váltották ki. E jelenségek azonban csak provokáló injekcióként hatotak egy krízisbe került szervezetben, amely elhalás és újjászületés között, léte egy új periódusának feltételeit vajúdja.
Ami történik, ami kirakatba kerül most, az valójában a belül lappangó kór, a mérgező gócok bőrön át való kiürülése. A szervezet a toxinokkal bírkózó antitoxinok lázában ég. Kívül csupa fekély, de belül nemes szervei így szabadulnak meg fejlődést gátló terhüktől. A felszín sötét és borzalmas hanyatlást mutat.
Úgy tűnik, a lezárult korszak elfekvő halottját szelleme elhagyta s most atavisztikus tünetek között, feloszlik. Ez azonban káprázat, mert mögötte, benne ott él már az új lény: halkan, de csodálatos lüktetéssel és intenzitással növekszik. Létét egyenlőre csak a befelé néző, befelé élő ember észleli: gondolatai, idegei, szellemi igényei, sejtései, végtelenbe rezgő új ritmusában és feszültségében. A vízöntő-ember már megszületett. Ez a könyv neki íródott.
Ezt a könyvet a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején írtuk vezérfonalul az okkult tudományok tanulói részére. Igyekeztünk ezeknek az első, együtt töltött éveknek minden élményét, tapasztalását, a belső úton óhatatlanul felmerült krízisek, félreértések, csalódások és átértékelések lepárolódott esszenciáját összegyűjteni benne, hogy támogassuk vele azokat, akik a szolgálat, az embervezetés legnehezebb és leghálátlanabb feladatára vállalkoztak.
E küzdelmes, árulásokkal, szenvedélyes ösztön-kisülésekkel, ijesztő indulat-vetítésekkel terhes úton, még a legerősebb, leglelkesebb tanítók is megtorpannak néha és úgy érzik, egyetlen lépést nem lehet és nem is érdemes tenniük tovább. Ezek az ő külön próbáik, külön elbukásuk vagy győzelmük, gáncsoló csillagaik fölött.
Biztos azonban, hogy az utat, ha valaki már elindult rajta, mindenképpen tanácsos végigjárnia, különben külső sötétségbe kivetett, boldogtalan meghasonlottá válik. Jó ezért, ha a tanuló mindjárt a nekiindulásnál számot vet a következő, kikerülhetetlen tényekkel: az okkult tanulmányok és praxis feltétele csak önálló gondolkodású, megfelelő morális bázissal és nagy benső rugalmassággal rendelkező emberekben van meg, akiknek erényeit rendszerint gyengeségek árnyéka követi.
Ez az operáció éppen az emberi-lét fordulási pontjának emblémája. Minden értékes tanítvány harctér tehát: a káprázat világ és a Messiás-i erők végső ütközetének csatatere. Állapota krízis, mert csak ebben a tűz-állapotban alakul át az ólom arannyá. A tehetséges neofita minden tulajdonsága láztól izzik és töltésének legnagyobb feszültségében sül ki: gyengeségei azért, mert a szublimálódás folyamatában vannak, erényei azért, mert az ideák világában már hozzájuk áramlik minden erő.
A tudományos tények bizonyítása logikai érveléssel történik. Ha egy tudós valami új felfedezést ismertet, gondolatmenetét ok és okozat egymáshoz kapcsolt láncszemei vezetik a végős következtetésig, melyet már ismert tények előzményeihez fűz, lépscsőnek használva fel azokat az újabb tétel kifejtésére. Minden állítást bizonyítani igyekszik, hogy hitelesnek, igaznak ismerjék el. Ez a bizonyítás az u.n. exakt tudományoknál a kauzalisztikus gondolatvilágban valóban elengedhetetlen logikai okfejtés. Enélkül semmiféle teória nem foglalhatja el helyét a természettudományi megismerésben.
A fizikai síkon a logika valóban alkalmas bizonyításra, fokról-fokra haladva tökéletesen megvilágítja a tényállást. Másképpen áll a helyzet az okkult tudományoknál. Ezotérikus állítást a kauzalisztika egysíku logikájával nem bizonyíthatunk be. Pedig nem vagyunk azon az állásponton, mint a vallástanítók, hogy tételeket egyszerűen el kell hinni, hanem megköveteljük a neofitától, hogy önmaga győződjék meg a tanítás helyességéről és csak akkor fogadja el, ha e megismerés belső bizonyossággá vált benne.
Ha elgondolkodunk ezen, azonnal látni fogjuk, mennyivel nehezebb igazi okkult megismerésre szert tenni és mennyivel bonyolultabb ezt a tudást tovább adni, mint egy fizikai tényt felfogni és ismertetni.
Ha az adeptus valami transzcendens igazságot állít, ezt csak akkor teszi, amikor az ismertetett tényállás belső bizonyossággá lett benne. Állításainak feltételei vannak: a megismerés transzcendentális logikai elgondolás eredménye. Ennek a logikának mások a törvényei, mint a fizikai tények kauzalisztikus bizonyítékainak. A transzcendens logika ugyanis háromsíkú tevékenység. Mind a három létforma adottságait tekintetbe kell venni, hogy ezotérikus élmények interpretálásánál helyesen következtessünk.
Események, amelyek a fizikai síkról szemlélve értelmetlennek tűnnek és semmiféle összefüggést nem mutatnak, magasabb síkról szemlélve megvilágosodnak, ha pedig még egy síkkal magasabbról vizsgáljuk, már a kozmikus kapcsolatok is kibontakoznak belőlük. Ezt a transzcendens logikát nem érthetjük meg, ha a fizikai sík koordinátájában állítjuk be. A hatóerők sok eredője, sok komponensből tevődik össze, melyek a különféle ezotérikus síkokon különféleképpen hatnak. Amíg a neofita a transzcendens logika lényegét meg nem értette, addig lehetetlen számára az ezotérikus meglátások bizonyítása.
Az Adeptus mindenkor a korszellem erőinek engedelmesen önti szavakba, teszi érthetővé, felismerhetővé, kereső kortársai számára az ezotérikus tanításokat. Ezért az emberiség minden szellemi korszakváltása új kozmogóniák születésével jár, a hermetikus szövegeket is átformálják, új gyakorlatokat vezetnek be, melyek a modern ember gondolkodásának, életmódjának jobban megfelelnek. Minden korszaknak speciális lelki színezete van, az emberek más hatások iránt fogékonyak, másokkal szemben elzártak.
A tanítónak ezeket a pszichológiai motívumokat is tekintetbe kell vennie, mikor neofitáját bevezeti a Hermetika újszerű gondolatvilágába. A szüntelen megújulási folyamat bázisa a nyelvezet modernizálása. A középkor szimbólumokkal túlzsúfolt stílusa nem felel meg a mai ember gondolkodásának, amely világos, egyszerű, tudományos fogalmazást, az amúgyis bonyolult tanítás frappáns természetességgel való megvilágítását igényli. Nincs merev dogma, melyet a tanulónak el kellene fogadnia.
A Törvény, mely a konkrétumok mögött áll, rugalmas. A hermetikus tanítás pedig ezt a kozmikus Törvényt keresi, mely maga az élő valóság. E valóság formái változhatnak, de idea-tendenciái megmaradnak. Minden évszázadban, az akadémikus tudományok fokozatos fejlődésével párhuzamosan bővül az okkult megismerés is. Ezért a tanítások tartalma, mint az elixirrel táplált szervezet mindig felfrissül, új gondolatok és kísérletek világítják meg és teszik élővé, örökké aktuálissá az ősi hagyományt. Neofita fanatikus soha nem lehet: a legtöményebb megismerésre törekszik, de egyénisége mentális szűrőjén keresztül nézi a dolgokat és így alakítja ki sajátos világképét.
Az Adeptus egyik legfontosabb törekvése, hogy utódokat, újabb tanítókat neveljen. Nem minden Mesternek feladata, hogy aktívan részt vegyen a tanításban. Vannak akik élő rádióként mentális hullámokat sugároznak, szavak nélkül továbbítva a tanokat. A katakomba munka idején, amikor a külvilág ellenségesen áll szemben minden okkult tanítással, igen nagy jelentőségű módszer ez, amelynek előnye, hogy csak méltó, tiszta szándékú egyének hiper-érzékeny mentális felvevő állomásai veszik át az íly módon közölt titkos tudás anyagát.
Az okkultizmus célja, hogy a magasabbrendű igazság Nagy Arkánumával kigyógyítsa az embert a halálból. Az okkultista tehát orvos: Doctor Universalis. Az élet minden jelenségének gyökeréig hatolva, meg kell találnia a kórt, amely létrehozta a mulandóság fikcióját. E pontos diagnózis birtokában tudja csak a baj kútforrását megszüntetni.
Vajon egy orvos hozzájuthat-e valamely speciális fakultás diplomájához anélkül, hogy hosszú évek tanulmányaival meg ne szerezné az ember szervezetére vonatkozó, általános ismereteket? Gyógyíthat, operálhat-e szervet vagy testrészet anélkül, hogy tisztában lenne az anatómiával s a fizikum belső törvényeivel?
Az okkultista munkaterülete sokkal szélesebb bármely orvosi fakultásnál még akkor is, ha megtalálja saját, speciális irányát, mert minden esetben az ember természetének hármas tényezőjével: testével, lelkével és szellemével - egy egész mikrokozmosszal van dolga. Azzal, ha benyúl e bonyolult szerkezetbe: fogalmakat helyez el, tanítások mágikus hullámzásával telíti ideákkal teszi terhessé, amelyek sorsformáló szándékokká, végül karmacsirákat termelő tettekké materializálódnak, óriási felelősséget vesz magára. Ha tudása hézagos, nem ismer minden összefüggést, visszahatást, transzcendens törvényt, a legnagyobb jóakarattal is nehezen helyrehozható hibákat követhet el. E területen a legtehetségesebb amatőr is kuruzslóvá válhat, ha nem “képesített orvos”.
A vízöntő korszak új ritmusa már átszövi a halódó, régi korszakot: e transzmutáció folyamatában szükségessé vált, hogy elkezdődjék az okkult tanítók, hivatott orvosok alapos kiképzése. E munka tehát nem egy meghatározott irányt szolgál, hanem magában foglalja, feltárja mindegyiket, függetlenül, fanatizmus nélkül. Állítja viszont, hogy az alap elemek nélkül nem bocsátható egyéni útjára a komoly szándékú tanítvány, mert áldozatul eshet hiányainak.
Az okkult tudomány alapja a szellemi szabadság. Ezt a szabadságot azonban fel kell szabadítani előbb a kétes befolyásoktól: az ösztönök, indulatok, vak sóvárgások és taszítások, a tudatlanság zsarnoksága alól a kritika, a megkülönböztetés képességének kicsiszolásával. Csak az a szellem választhat szabadon, akinek szemlélete plasztikus, ismeri az ember hármas természetét, a szimbólumok értelmét, ismer tételt és ellentételt, magasságot és mélységet, végtelen kicsit és végtelen nagyot - aki ismeri a kauzalitás törvényét, amely a beláthatóig, a gondolatokkal elérhetőig uralja a világmindenséget, de átélte azt a végső állapotot is önmagában, amely túl van már a kauzalitáson, gondolattal megközelíthetőn, amely az egység, a szintézis, az egyetlen valóság állapota.
Egy ilyen csiszolt egyéniség individualitás, hivatása szerint lehet azután Hermetikus, Teozófus, Kabbalista, Asztrozófus, Antropozófus, Mágus, Yogi vagy Keresztény Misztikus. Ezek egy-egy irányának teljességét fogja élni és továbbadni - ill. egy olyan szintézist, amely az átmenetiségből az állandóságba vezet, amely a felszabadulás és megváltás helyes ösvénye. Ezekre az ösvényekre mondja a Legfelsőbb Szellem a Bhagavad Gita szerint: “az Út minden irányban az Enyém”.
