Hadd mondjak el valamit! Gyerekkoromban kobrákkal, medvebocsokkal, tigrisekkel játszottam, de amikor kapcsolatba kerültem az angolul beszélő gyerekekkel az iskolában, így vagy úgy, de kialakult bennem egy fóbia. Valahogy létrehoztam a kígyóktól való félelmet a pszichémben, egészen odáig, hogy bárhová mentem, ellenőriztem a szobát, a párnahuzatot, még a zsebeimet is, hogy nincsenek-e ott kígyók. Egy fóbia a félelemtől erősödik. Sohasem vizsgáltam meg ezt a félelmet, képzelt félelem volt, amelyet másoktól vettem át. Valójában sohasem létezik semmiféle félelem belül, mind kívülről származik. Elfogadjuk, nem vizsgáljuk meg, és a félelem ekképpen megerősödik.
Tehát egy napon a Gangesz partján ültem, egész közel az ásramomhoz. Akkoriban még nem volt duzzasztógát a folyón, látni lehetett, hogyan áramlik a Gangesz. Szóval ott ültem, nem sejtve, hogy egy kobra fekszik alattam feltekeredve. Kétszer vagy háromszor felálltam, majd visszaültem és a kobra is felemelkedett, majd összehúzta magát megint. Teljesen természetesen zajlott mindez.
De lássuk mi történt! Egy szvámí meglátta ezt, és odakiáltott nekem: "Vigyázz, egy kobra van alattad feltekeredve!" Azt kérte, hogy vigyázzak, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha egy szülő azt mondja, hogy vigyázz, az nem jelent okot a riadalomra. De én megijedtem, és futni kezdtem. És ahogy futni kezdtem, a kobra üldözni kezdett! A kobra általában senkit sem üldöz, miért is tenné? Nem vagy táplálék számára. Az elmém negativitása volt az, ami maga után húzta a kobrát. Túl későn jöttem rá, hogy a félelmem vonzotta magához. (...)"
/Szvámi Ráma - Óm, az örök tanú 92. old.
Wass Albert - Hagyaték (részlet)
(...) – Nézd, Dani, mert most nézheted: itt megy egy magyar, ki nagy tettekre alkalmas, mert nagy benne a szeretet, mindössze hogy oldalra billent benne a lélek. S amilyen sok szeretet van az egyik oldalon, éppen olyan sok gyűlölet húzza alá a másik oldalt. Így aztán semmit sem ér. Reménykedtem, hogy meg tudom értetni vele rendre a szeretet titkát, mert érdemes ember lakozik szegényben. De vakká tette a keserűség és süketté a gyűlölet. Nagy kár érette.
– Menjek utána és hozzam vissza? – vállalkozott a gyerek.
– Tanultam már magától annyit, hogy ezt megtehetem könnyen...
De az öreg megrázta a fejét.
– Maga szándékából kell visszatérnie – mondta halkan –, de ez csak akkor
lehetséges, ha előbb megtanítja a tapasztalat, hogy amikor a szeretet cselekszik bennünk, akkor elindul valami láthatatlan erő, ami előbb-utóbb szeretet formájában tér vissza hozzánk. A gyűlölet pedig egyebet se terem, csak gyűlöletet. Gyere, menjünk. Nem tehetünk érte semmit, amíg ezt meg nem tanulja a maga bőrén.
Alig érték el a sziklákat megint, s már magosan járt fölöttük a nap. Ragyogott az égbolt zöldeskéken és szellővé csöndesült a szél is. A borókás alatti lejtőn nagy borzas kanmedve legelt a veres áfonyán, bundáját szárítva a napon. Mordult egyet, amikor meglátta kettőjüket az ösvényen jönni, majd fújt egy nagyot, s eliramodott lefelé a fenyőbozót felé.
– Állítsam meg? – kérdezte súgva a gyerek.
– Ha tudod – mosolyodott el az öreg szakállas arca, s megállt egy borókabokor mögött.
A gyerek föllépett egy lapos tetejű kőre, ahonnan jól láthatta az otrombán loholó medvét. Szemöldökei ráncba szöktek az elnyűtt fekete báránybőr kucsma alatt, s nézése megmerevedett. Fogait is egymásra harapta, mint aki erősen ráncba szedi a gondolatait. Csak állt ott, s a szemei fogták a nagy sötét állatot. A medve futása rendre meglassult. Megállt, visszanézett. Lépett néhányat, s újra visszanézett. Megfordult, állt ott egy darabig tanácstalanul, ide-oda himbálva otromba nagy fejét. Szeme megakadt egy folt áfonyán. Lassan odacammogott és enni kezdett, mintha semmi se történt volna.
A gyerek rávigyorgott az öregre.
– Megmondtam neki, hogy nincs mitől félnie – suttogta –, az Isten jó és szereti a medvéket is.
Az öreg újra belemosolygott a szakállába és bólintott is.
– Hát megtanultad, ugye? – suttogta vissza.
– Mozogjunk hát óvatosan, hogy meg ne riasszuk újra. Éhes a szerencsétlen, de megtanulta, hogy féljen az embertől...
