Chad Foreman-től származó öt csapdát változatlan állapotban, kommentár nélkül osztom meg.* Még régebben mentettem le. Most sajnos az eredeti Facebook oldal, ahonnan a fordítás származik nem elérhető. A fordító munkáját ezúton is köszönöm, ha valaki magára ismer, kérem jelezze, nevét föl fogom tüntetni.
Az öt kerülendő meditációs egócsapda
The five ego traps to avoid in meditation by Chad Foreman
Most, hogy számtalan ember csatlakozik a meditáció forradalmához, melyek azok az csapdák, amelyeket érdemes elkerülnünk? Hozzávetőlegesen fogalmazva, a meditációt arra szánták, hogy segítségével felszámoljuk az egó-, ill. énközpontú attitűdöt, amely mindig többet és többet akar, és egy derűs és elégedett – uram bocsá’ – megvilágosodott létmóddal helyettesítsük. De lehetséges az, hogy éppen a meditáció növeli az egót, hozzájárulva érzelmi és pszichológiai értelemben vett szenvedésünkhöz? Csögyam Trungpa, a tibeti buddhizmus egyik meditációs mestere szerint, éppen ez lehet a helyzet, felhívva figyelmünket arra, hogy a meditáció egy egó-csapda, amit szellemi materializmusnak nevez. Az alábbiakban következik az öt egó-csapda, mely kerülendő a meditációs praxis során.
1. Az azonosulás csapdája
Valószínűleg ez a legnyilvánvalóbb csapda, vagy legalábbis mindenki más számára nyilvánvaló lesz, amikor világgá kürtöljük, hogy megvilágosodottak vagyunk. Ugyanakkor egyúttal ez a legkifinomultabb fajta, melyet igen nehéz megérteni. Egészen pontosan az egó műve az a hitünk, hogy van valamiféle állandó és elkülönült személy, aki megvilágosodott. Az egó az, aki az időben fennmaradó egyfajta változatlan önazonosságban hisz, figyelmen kívül hagyva a folyton változó kapcsolatokat és folyamatokat, melyek az életet valódi alkotóelemei.
„Ami a megvilágosodást illeti, az pont olyan embereknek való, akik képtelenek szembenézni azzal, ami van.” (Brad Warner)
Ez a csapda magában foglalja a más – megvilágosodott - személyekben, mint gurukban, mesterekben való hitet is. Pontosan így működik az egó: megszilárdítás és összehasonlítás révén tökéletes lényeknek látjuk őket, miközben saját magunkat valamiféle alacsonyabb-rendű vagy csökkent értékű lényekként. A mások tökéletes identitásában való hit valójában az, amit az egó projektál kívülre.
Természetesen az azonosulás és az azt követő összehasonlítás miatt gondoljuk azt, hogy jobbak vagyunk, mint mások, mert mi „meditálók” vagyunk. Ez egy nyilvánvaló csapda, amit el kell kerülni. Próbálj meg rendszeresen meditálni, anélkül, hogy a ’meditáló’ vagy a ’spirituális’ címkét vagy akármi mást aggatnál magadra. Élj történet nélkül, egyszerűen frissen, éberen minden pillanatban, anélkül azonosulnál valakivel.
A meditáció során nem engedjük meg az elmének, hogy bármihez is hozzátapadjon, nem azonosulunk semmivel, szabadok maradunk. Ne mélyedj bele semmibe, ami felbukkan, egyetlen gondolatba se, csak maradj nyitott és éber.
E csapda kapcsán az alapvető tévedés az az elképzelésünk, hogy a relatív megnyilvánulások tökéletesíthetők vagy valamiféleképpen teljessé tehetők. A relatív megnyilvánulások szüntelenül változnak, a születés, az átmeneti fennmaradás és a halál állapotain keresztül. Ezek a természetes ciklusok önmagukban tökéletesek, azonban sosem fejeződnek be és nem is válnak teljessé, és természetesen sosem állnak le. A tökéletes [lét]mód az élettel való együtt áramlás, viszont az az állandó identitás, aki ezt megtehetné, nem létezik.
A meditáció központi felismerése az, hogy nincs én. A villany ég ugyan, de senki sincs otthon, nincs egy változatlan egó, aki cselekszik. Ez nem egy filozófia, ez olyasmi, ami meditatív befelé tekintés révén felfedezhető. Keresd meg most, ott belül azt a valamit, amit „én”-nek hívsz, és nézd meg, mit találsz. Létezik egy spontán éberség, amely fogékony az adott pillanatra, azonban senki sincs ott, aki mindezt megtenné vagy valamiféle jutalmat nyerne el. Pontosan ezért gyakorolják a buddhisták a cselekedeteik eredményéhez való nem ragaszkodást.
A racionális elme számára mindezt nehéz elfogadni, mivel kihívást intéz a szabad akaratról és a függetlenségről szőtt elképzeléseink irányába, azonban vannak egyéb konceptuális alternatíváink arra az elgondolásra vonatkozóan, hogy létezik megvilágosodott személy, és arra is, hogy nem létezik. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a zen mester, Suzuki mondja: „nincs semmi olyasmi, mint megvilágosodott személy, sem pedig olyasmi, mint megvilágosodott tevékenység”; vagy ahogyan a non-duális tanító, Nisargadatta fogalmaz: „A szeretet azt mondja: »én vagyok minden«. A bölcsesség azt mondja: »semmi nem vagyok«. A kettő között áramlik az életem.”
2. Az állandóság csapdája
„Aha! Megvan, végre megérkeztem!” – mondja az egó – „Végül csak megtaláltam azt a tökéletes filozófiát, a jó választ, az élet értelmét.” Ez az állandóság csapdája. Mihelyt azt gondolod, hogy megvan, máris eltévedtél, elvétetted az állandótlanság értelmét, megragadtál valamit, ami konceptuálisan biztos számodra, amibe kapaszkodhatsz ebben a folyton változó világban. Az egó az állandóságot nagyon gyakran intellektuális módon ragadja meg. Azt gondolod, hogy megszerezted… a választ a problémáidra, a végső konklúziót. Ez egy csapda. Tompítja a jelen pillanat iránti fogékonyságot, arrogánssá tesz és végső soron hatalmas csalódáshoz vezet. Ahogyan azt a zen mester, Suzuki megfogalmazta: „…bölcsesség [amikor] az elme mindenre készen áll”. És egy figyelmeztetéssel folytatja: „A kezdők elméjében még sok lehetőség van. A profik elméjében már csak kevés.”
Bölcsen tesszük, ha mindig emlékeztetjük magunkat a Tao Te King első sorára, amikor azt képzeljük, már megtaláltuk a helyes választ:
„Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való.” [Az igazság, mely megnevezhető, nem a valódi igazság.]
A gondolatok és a fogalmak bírnak egyfajta állandósággal, hiszen nem változnak úgy, ahogyan az anyagi dolgok. Nagyon könnyen helyettesíthetőek, de ha egyszer elhatároztuk magunkat egy vélemény vagy egy következtetés mellett, akkor az a gondolat állandó marad, és éppen ebben áll a problémánk. A valóság állandóan változik, és nincs olyan általános érvényű hit, amely lefedne minden eseményt és szituációt. Ezt Alan Watts fogalmazza meg legtalálóbban:
„Van valami ellentmondás abban, hogy tökéletes biztonságban akarjuk magunkat érezni egy olyan univerzumban, melynek az igazi természete a pillanatnyiság és a változékonyság. Az ellentmondás azonban egy kicsit mélyebben fekszik, mint a biztonság utáni vágy és a változás ténye között feszülő konfliktus. Ha biztonságban akarok lenni, azaz, védelemre vágyom az élet áradata elől, akkor el akarom határolni magam az élettől. És az elhatárolódásnak pontosan ebben a valódi jelentésében tűnik el a biztonságérzetem. Biztonságban lenni annyit tesz, mint elszigetelni és megerősíteni az „én”-t, és éppen ennek az elszigetelt „én”-nek az érzete rémít meg és tesz engem magányossá.”
-1920w.jpeg)
3. A központosítás csapdája
Örülök, hogy erről az egócsapdáról is beszélhetek, ugyanis ez az egyik legfőbb hiba, amit az éberségmeditáció gyakorlói elkövetnek. Ezek az emberek gyakran a megfigyelés vagy tanúság egyfajta középpontjába vonulnak vissza, ami olyan érzés, mintha létezne egy olyasfajta elszigetelt és elkülönült valami, ami minden mást figyel. A gond az, hogy a meditáció tanítói közül rengetegen így tanítják a meditációt. (engem is beleértve) Azt tanítják, hogy legyél elfogulatlan, legyél a csendes tanú, hagyd a dolgokat jönni és menni, anélkül, hogy kibillennél a nem ítélkező tudatosságból. Azonban ez csupán az igazság felé vezető aprócska lépcsőfok.
A következő lépés annak a megértése, hogy a tanú-tudatosság nem különül el attól, amit megfigyel.
A szamádhi a meditáció egyik legkorábbi formája, amit az ősi Indiában a legkülönfélébb vallási szekták tagjai gyakoroltak, és ez volt az, amit maga a Buddha is gyakorolt, amikor felfedezte a dolgok mély igazságát. A szamádhi valójában azt jelenti, hogy eggyé válsz azzal, amit megfigyelsz. Nem arról van szó, hogy továbbra is elkülönült és zárt maradsz, hanem arról, hogy teljességgel egyesülsz megfigyelésed tárgyával, úgy, hogy nincs különbség köztetek. Teljes elmélyedés a pillanatban, amikor tulajdonképpen elveszel abban, amit csinálsz. Nem érsz el, illetve nem adsz hozzá egy újabb megfigyelő ént.
A belülre történő központosítás helyett, a meditáció eszméje az, hogy kívülre középponttalanítasz, szétoszlatod magad mindenbe. A mindenség a pillanatban – te vagy. Ezt jelenti a buddhista Szív szútra egyik népszerű sora, ami kijelenti, hogy a forma üresség, az üresség forma. Üres tudatosságunk semmitől sem különül el, valójában mindennel azonos.
Az éberség pontosan ezen a módon teszi lehetővé az erkölcsöt, a bölcsességet és az együttérzést. Olyan mértékben válsz eggyé a dolgokkal, amilyen mértékben megérted őket, amilyen mértékben [maguk] a dolgok leszel. Ez a legmélyebb empátia és az érzékenység legkifinomultabb formája. A Buddha azt tanította, hogy hallgass oda, és minden, amit hallasz az csupán hang, illetve figyeld a dolgokat, és minden, ami megjelenik, csupán jelenség. Nincs elkülönült személy, aki nézi a látványt és hallja a hangot, csak hang van, csak látvány van. Megismétlem: ez nem filozófia, hanem a meditációban fellelhető megtapasztalás.
Tegyél próbát most rögtön: bármi is történjék, te csak hallgass, és nézd meg, találsz-e valamiféle határvonalat közted és a hang között.
Ez a bölcsesség elveszett a (str)éberség* modern gyakorlatában, ahogyan az korunk sok tanítójánál látható.
[*McMindfulness: Lefordíthatatlan szójáték, amely a meditációs praxis felhígult, gyorséttermi jellegére utal. A magyar változatban azt szerettem volna érzékeltetni, hogy miközben az éberség spontaneitásában nincs semmiféle törekvés, sem célra irányultság, a stréberség megfelelni akarásában annál inkább van.]
-960w.jpg)
4. A felhalmozás csapdája
Erre a csapdára a Buddha és később a zen mester, Dógen hívta fel a figyelmet Amikor a meditáció révén próbálunk valamihez hozzájutni, máris eltévedtünk, különösképpen akkor, ha a megvilágosodást igyekszünk elérni. Nincs semmi, amit hozzáadhatnánk és nincs semmi, amit el kellene vennünk belőle. A megszerzés és elutasítás éppen azzal a ragaszkodással és viszolygással azonos, melyek a Buddha figyelmeztetése szerint minden érzelmi szenvedés okát képezik, és amelyeket Dógen a meditációs praxis legfőbb hibájaként említett.
Amikor azzal próbálkozunk, hogy érdemeket vagy tudást halmozzunk fel, ahogyan azt a buddhizmus vallási irányzatai tanítják, egy szupererős egót fejlesztünk ki. Bármely bölcsesség vagy erény, melyet felhalmoznak, a halál és pusztulás természeti törvényének hatálya alá esik, [ezért] nem megbízható menedék. Minden, ami megszületett, el is fog pusztulni. Csakis az önkéntelenül jelenlévő, nyitott elme tökéletes bölcsessége az, ahol a megvilágosodott tevékenység meg tud jelenni. Légy jelen a pillanatban és ne hagyj nyomot.
Az ego modus operandus-a [működésmódja], hogy nyereséghez, előnyhöz próbál jutni, és kisajtolni valamit minden egyes pillanatból. Ebben a megközelítésben sosincs béke és egy szemernyi megelégedettség sem.
Szögyál Rinpocse, a tibeti buddhista mester egyszer úgy fogalmazott, hogy a meditáció egyszerűen a megelégedettség gyakorlata. Túlságosan is egyszerűnek hangzik így, azonban rendkívül mély és sokkalta nehezebb annál, mint amilyennek képzeljük. Ez a kelepce magába foglalja önmagunk fejlesztésének egócsapdáját. Az önfejlesztésnek egy idővonalra van szüksége, múltra és jövőre, és pontosan ez az a tudatállapot, melynek meghaladására kísérletet teszünk a meditáció során, azáltal, hogy az örök mostban tartózkodunk.
Felejtsd el a jobbá válás elképzelését! Legyél teljességgel önmagad ma és holnap is! Minden egyes nap teljes, minden egyes pillanat teljes. Ne hasonlítsd össze a pillanatokat! Múltbeli önmagad és jelenlegi önmagad különbözőeknek tűnhetnek, azonban csak akkor, ha megszilárdítod és összehasonlítod őket. Önmagunk fogalmának megszilárdítása, összehasonlítás, tökéletesítés – mind, mind egócsapdák, melyek kerülendőek a meditáció során.
A legnagyszerűbb instrukciók, melyekre húszéves tanulmányaim során ráakadtam, azok, melyek azt mondják: ne próbálj megváltoztatni semmit sem, ne manipuláld önmagad, ne kíséreld meg elérni a megvilágosodást, egyszerűen csak engedd meg a pillanatnak, hogy az legyen, ami. Az egyik népszerű tibeti közmondás úgy szól, hogy „ez a pillanat, ahogyan van, a megvilágosodás”.
5. A boldogság csapdája
Csögyam Trungpa szerint „A megvilágosodás az egó végső kiábrándulása.” [„Az ego szempontjából a megvilágosodás a végső halált jelenti, az én halálát, az én-enyém halálát és a figyelő halálát. A megvilágosodás a végső, végérvényes kiábrándulás.”] Vajon mi mondatta ezt vele? Hosszú ideig úgy tűnt számomra, hogy a megvilágosodás azt jelenti, hogy örökké boldog leszek, közömbösen fogadva, bármi történjék is. És a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt a minden fáradságot megérő célt üldözzem. Mekkorát tévedtem! Van egy csodálatos könyv, A boldogság-csapda, amely vázolja az éberségmeditáció személyiségterápiaként történő használatát, és nagyon világosan elmagyarázza, hogy a legsúlyosabb csapda, amivel szembe kell néznünk, az, ha örökké boldogok akarunk lenni, ami teljességgel szembe megy a tényekkel. A változás, a csalódás, a próbálkozás és hibázás valóságával. Az egó leghatalmasabb győzelme az, ha meggyőz minket arról, hogy mindeme gondoktól képes megóvni minket. [Ezzel szemben] az egyetlen reális hozzáállás az elfogadás.
„Minél inkább próbáljuk elkerülni azt az alapvető realitást, mely szerint minden emberi élet fájdalommal jár, annál valószínűbb, hogy küzdeni fogunk a fájdalom ellen, ahányszor csak felbukkan, és pontosan ezáltal hozunk létre még több szenvedést.”
(Russ Harris: A boldogság-csapda)
Eckhart Tolle azt visszhangozza, amire számos nagy spirituális tanító rámutatott már előtte: a jelen helyzettel szembeni ellenállás minden szenvedés gyökere. Sajnálatos, hogy mindez magába foglalja a boldogtalansággal, a fájdalommal és a depresszióval való szembeszegülést is. Ahogyan azt a régi mondás tartja „aminek ellenállsz, azt fenntartod”. Azzal, hogy teret adunk e dolgok létének és mozgásának, valójában megengedjük, hogy továbbhaladjanak, ami nem azt jelenti, hogy nem térhetnek vissza – [hiszen] az élet telve van szenvedéssel –, hanem azt a jó hírt, hogy semmi sem állandó. Semmi szükségünk kedves kis történetekre, sem pedig cukormázas valóságra. Ahogyan azt Brad Warner megfogalmazta: „A valódi bölcsesség ama képességünk, hogy megértsük, milyen elképesztő mértékben süketelünk magunknak minden nap minden egyes pillanatában.”
Ha megpróbálsz örökké boldog lenni, úgy végzed, mint a Simpsons karakter, Ned [Lópikula Piperkőc] Flanders, aki mindig boldog és pozitív próbál lenni, ami pont úgy jön le, mintha egy kicsit ijedős és neurotikus lenne. Hasonlóan egy boldogság-narkóshoz, aki arra van rákattanva, hogy minden helyzetnek csak a jó oldalát lássa. Mindezzel szemben, teljesen rendben van, ha szomorúak vagyunk, ha szeretteink elvesztése mély bánattal tölt el minket, ha nem tökéletesek vagyunk, hanem csupán tökéletesen emberiek.
A meditáció nem arról szól, hogy megpróbálunk elmenekülni vagy transzcendálni valamiféle másvilágba, [hanem éppenséggel arról, hogy] bensőséges viszonyba kerülünk a valósággal, úgy látjuk a dolgokat, ahogyan azok vannak, nem pedig úgy, ahogyan szeretnénk, hogy legyenek. Az elfogadásnak e tere az, ahonnan hathatós változások tudnak lezajlani, mert tökéletesen tudatában vagyunk helyzetünknek.
Írta: Chad Foreman
Chad Foreman 2003 óta tanít meditációt, és elkötelezett aziránt, hogy autentikus meditációs gyakorlatokat hozzon be milliók életébe. Chad korábban buddhista szerzetesként 6 évet töltött elvonulásban, minden idejét a meditáció tanulmányozásának és a gyakorlásnak szentelve. Jelenleg a legmagasabb szinten kvalifikált meditációs tanító az Ausztráliai Meditációs Intézetnél, ahol egy egyedülálló 21 napos meditációs kihívást dolgozott ki annak érdekében, hogy az éberség és relaxáció alapjaitól a tudatosság mélyebb szintjeire kalauzolja a gyakorlókat.
Magyar fordítás eredete (a bejegyzés publikálásakor nem elérhető):
https://www.facebook.com/yoeliel.delipipiter/posts/2057241621214908
* Az írással nem minden ponton értek egyet, de szükségét éreztem, hogy elérhető legyen.
