2014. szeptember 6., szombat

Grace Cooke - A megvilágosodottak


Grace Cooke (1892-1979 szeptember 5.) médium a 20-as 30-as évek alatt rendszeresen együtt dolgozott lelki vezetőjével, White Eagle mesterrel. Nevéhez fűződik a White Eagle (magyarul Fehér Sas) páholy 1936-os londoni megalapítása.
      A Megvilágosodottak című Cooke könyvében a szerző saját előző életeiről mesél, a könyv eredeti angol címe: The Illumined Ones, ezt legújabban - talán a félreértések elkerülése végett - "Memories of Reincarnation" címen lehet eredeti nyelven olvasni.  Ezt megelőzőleg két bejegyzés is felkerült az oldalra a Fehér Sas páholyról és Balogh Béla író hazai munkásságáról. Ezúttal csak Grace Cooke White Eagle Megvilágosodottak könyvére koncentrálunk.


„A White Eagle Lodge, azaz a Fehér Sas Páholy ezoterikus rend, melynek központja az angliai New Landsben működik. Tagjai a  Fehér Mágiát használják orvosi beavatkozásokra. A Páholy alapítója a legendás angol médium, Grace Cooke a Fehér Testvériség üzenethordozójának, White Eagle-nek a segítségével írja le a megvilágosodás felé vezető útjának fontosabb állomásait. A titkos beavatási szertartások hátterében megismerkedhetünk az ősi maja indiánok és az ókori egyiptomiak életével is. Megtudhatjuk, kik voltak a titokzatos Mesterek, miben rejlik a Fehér Mágia ereje és mit hordoznak a számunkra még titokzatos jelképek. A jelöltek az irányított meditáció módszerével készülnek fel arra, hogy befogadják a krisztusi fényt, az élő, gyógyító erőt, amit embertársaik megsegítésére használhatnak. Az olvasó megismerkedhet ezekkel a mágikus tulajdonságokkal, azok irányításával és kezelésével, s önmaga fejlesztésének lehetőségével. Grace Cooke két előző inkarnációjának emléke kel életre e könyv lapjain.” 
/G. C. A megvilágosodottak Unikornis Kiadó borító

"Amikor lelki fejlődésre gondolok, elképzelem a szfinxet, ami részben négylábú állat, részben madár és részben ember. Az emberi lélek erejét szimbolizálja, mely a meditáció szárnyán felülemelkedhet az anyagon egy olyan tudatállapotba, mely minden tudást és bölcsességet felölel.
      A szfinx az atlantiszi, maja, egyiptomi és más ősi népek közös szimbóluma volt. A szárnyas állat, a szárnyas ember vagy a szárnyas nap szimbóluma a világ különböző részein lévő templomokban még mindig fellelhető. A Bretagne-beli Carnacban a körben elhelyezkedő monolitok egy hatalmas madár vagy szárnyas állat formájára emlékeztetnek.
      Mindezen szimbólumok közös üzenete az ember számára az, hogy még fizikai léte alatt felülemelkedhet az anyagi világon, és eljuthat a legmagasabb misztériumokig. Ezt a tudást közvetítették a misztérium-iskolák minden korban, de ez a tudás csak tiszta élettel szerezhető meg. Ez teszi képessé az embert magasabb világokba való felju­tásra, de a lélek ilyen utazásai csak kemény munka és állandó gyakorlat mellett érhető el. Feladataink, leckéink egy részével a hétköznapi életben találkozunk, más részük, mely a beavatás előtt szükséges, a lelki fegyelem gyakorlása közben jelentkezik. De amikor a tudat megszabadult az alacsonyrendű természettől és a lélek szabadon indulhat az időtlen univerzum felfedezésének útjára, átéli az élet örömeit a magasabb világokban, és tapasztalatainak emlékeit ismét lehozhatja a Földre. Minden korban voltak költők, filozófusok, bölcsek és szentek, akik beutazták a fény birodalmát, és feljegyezték az ott található örök igazságokat."
 
Bölcs mesterek örök jelenlétének megnyilvánulása

"Kezdetben egy keleti tanítómester oktatott a helyes meditáció módszerére, aki annyira betöltötte lelkemet erejével és fényével, hogy megtanultam, hogyan emelkedhetem fel a koronacsakrán keresztül a kifinomultabb világokba, és hogyan olvashatom el az éterikusan feljegyzett adatokat régmúlt életekről. Amennyiben a keresőnek nincs ilyen ta­nítómestere, sokkal nehezebb tudatosan és gyor­san egy ilyen magasabb szintet elérnie. Először az elmét kell lecsendesítenie és megvalósítani a belső béke és nyugalom állapotát. Tudatában kell lennie annak, hogy Isten - a tiszta szeretet - jelen van lé­nyének legbennső mélyében. A felső testnek egye­nes, függőleges helyzetben kell lennie, solar- plexus - napfonal-csakra magasságában össze­kulcsolt kézzel, vagy a szívcsakra magasságában, begörbített ujjhegyekkel, összetett kézzel. A légzés a megszokottnál mélyebb, és a keresőnek minden belégzéskor el kell képzelnie egy tiszta, fehér fénysugarat. mely egy napból vagy egy csillagból árad be a testébe, és kilégzéskor látnia, amint a nagy fehér fény szívcsakrájának forrásából minden irányban sugárzik. Egy kimondatlan ima száll fel ilyenkor lényének legbenső mélyéből, mely az egész emberiséget magába zárja szeretetben és békében.
      Automatikusan emelkedik a tudatszintje annak, aki ilyen lényt és ilyen szeretetet sugároz ki. és a lélek - megszabadulván a földi értelem korlátozásaitól - fellendülhet az asztrál síkon keresztül a mentális és a mennyei létállapotba.
      Miután hosszabb időn keresztül gyakoroltam a meditációt, White Eagle magával vitt otthonába.
      Úgy tűnt, mintha mind magasabban és magasabban lebegnék, mint egy madár. Együtt szálltunk ködön és párán keresztül - úgy éreztem - roppant magasságok felé. Aztán oszlani kezdett a köd, és mi egy nagy tó partján találtuk magunkat, közvetlen napfelkelte után. Kristálytiszta volt a levegő és a nap szelíden melegítette a talajt. A hegyek meredeken emelkedtek ki a tóból és a reggel árnyékai csillogást ígértek. Lelkünkben csend és béke ho­nolt."

"A mennyország a tudatos boldogság állapota. mely a lélekben - különböző fokon - minde­nütt jelen van. ahol tudatosságod szintjéhez mérten boldog vagy. Talán azt hiszed, a mennyor­szág messze van, de a Teremtőnek az volt a szán­déka, hogy az ember már a földi élete alatt is a mennyországban élhessen. Amikor életet terem­tett, az embert a boldogság állapotába helyezte. Azt mondják, az ember elvesztette ezt az állapotot és számtalan korszakot kell átélnie, miközben pró­bálja újra megtalálni.
- Fog ez sikerülni neki, most, hogy ilyen mélyre süllyedt?
- Igen. de csak annak az örömnek és fájdalom­nak átélése útján, melyet az emberi szeretet hoz magával. Az emberek csodálkozva kérdik, miért engedi meg az Isten a szenvedést? Az ok az, hogy a szenvedésben felébred a lélek, és megkezdődik a mennybe való visszatérésnek hosszú kalandja.
- Feltételezem, hogy az ösvényen egyedül kell járni.
- Nem. gyermekem, nem egész idő alatt. Vannak helyek, ahol lelki társaid csatlakoznak hozzád, he­lyek, ahol a lélek hosszú ideig közösségben és a legfelsőbb boldogság állapotában pihenhet.
      Megindultunk felfelé az ösvényen. Miután men­tünk egy darabot, kezdtem megérteni, mire célzott. Ahogy visszapillantottam, előző életeimet láttam. Egyes életek áldásosak voltak, emberi közösség­ben teltek, ahol gyógyítottam, szépséget és boldog­ságot adtam a világnak. Más életek azonban napfény nélkülinek, szélsőséges önzéssel és bol­dogtalansággal telítettnek mutatkoztak.
- Igen - mondta White Eagle, gondolataimban olvasva - kár, hogy az embernek olyan sokat kell veszítenie önfejűsége miatt.
      Továbbmásztunk. White Eagle meditációmban hólepte csúcsokra vitt, ahol körülölelt bennünket a fény. Hirtelen a Mester ashramjában találtam magam. Egy T alakú szobában voltam, melynek egyik végében egy oltár állt, miközben a hosszabb, szélesebb része - egy ablakkal, az oltárral szemben dolgozószobának volt berendezve. A falakat könyvek borították, a földet perzsaszőnyeg takar­ta. Egy kínai csészékkel megterített kerek teázó asztalt is láttam, és két széket. Az egyik szokatla­nul kecses volt. Egy tibeti ült rajta, szemben az ol­tárral, mély meditációba süllyedve. Rendjének sárga szerzetesi ruháját viselte, arca kimondhatat­lan békét, végtelen bölcsességet és elbűvölő hu­mort tükrözött. Előtte ember nagyságú, aranyló Buddha-szobor. Nemcsak a tömör fémet láttam, hanem egy éterikus fényt is, amely olyan melegséggel sugárzott a szoborból, mintha eleven tűz lett volna.
A tibeti egy darabig még elmélkedett, majd visszatért megszokott tudatállapotába. Felállt, és régi barátként, kitárt karokkal sietett üdvözlésem­re. Bár kezdtem alkalmazkodni az új környezet­hez. ö észrevette, milyen különleges hatást gyakorolt rám a látvány ereje és szépsége. Ezért aztán minden tőle telhetőt megtett, hogy jelenlété­ben fesztelen és boldog legyek. Csengetésére egy szolga jelent meg, és teát töl­tött a csészékbe. Miután kiment, házigazdámmal szemben folgalhattam helyet, s ő felém nyújtotta az aranyló itallal teli csészét. Soha nem kóstoltam ehhez foghatót, se azelőtt, se azután. Mágikus ital volt. Ahogy kóstolgattam, éreztem, hogy szívem­ben felizzik egy fény. Testem ellazult, könnyűnek és erősnek éreztem magam, a súly és a felszültség eltűnt, valósággal lüktetett bennem az élet. Abszo­lút tisztasággal tudtam gondolkodni. A szobát, a könyveket, és a bútorokat, ha lehet, még harmonikusabbnak és szebbnek láttam. Barátom karomat megfogva, felsegített és az ablakhoz vezetett. 
- Az, amit látsz - mondta - a felemelkedett és bölcs mesterek örök jelenlétének megnyilvánulá­sa. Ők védik és irányítják a Földet. Minden heves­ségen és szenvedélyen túl, a fejlődő emberi életnek minden szépsége, öröme és bánata mögött, ott van a szavakkal ki nem fejezhető örök Atya-anya. Ugyanakkor e csendes hegycsúcsok között, kor­szakok óta, kisebb istenek élnek - távol a világ za­jától, annak borzalmaitól, öldöklő háborúitól. Ők az Isten törvényének képviselői, segítségükkel az Istentudat nélküli ember az Istentudat szintjére emelkedik. Ezek a lények bár a Legfelsőbb hatal­mával rendelkeznek, soha nem avatkoznak bele az ember cselekedeteibe, nem akadályozzák meg té­vedéseit. mert az ember ezek által szerez tudást a földi és a mennyei életről, ezek által ismeri meg önmagát. Az istenek látják az emberiség szenvedé­sében az egyéni és kollektív lélek fejlődését, látják egész fajok születését és halálát, nemzetek felemelkedését és bukását, ciklusok visszatérését. Látják, amint miriárdnyi lélek a földre jön, törekszenek a tökéletesség magaslatainak elérésére, és később, amikor az inkarnáció célja beteljesedett, látják a felszabadulásukat és folytatódó útjukat a szabadság felé. A tapasztalatok elhozták ezeknek a lelkeknek az istentudatot, megszámlálhatatlan fáradságos földi év év végleges jutalmaként.
      Mosl elhallgatott a tibeti, és belesüllyedtünk az AUM ritmusába. Ez az a hang, ahonnan az élet ered és ahova visszatér, ez az a szó minden szív­ben, mely egyedül megajándékozhatja az embert a beteljesedéssel. Úgy tűnt, az életáramnak, az ab­szolút tudatnak részei vagyunk. A korszakok nyi­tott könyvként feküdtek szemem előtt. Láttam a vallásokat növekedni és eltűnni, láttam kultúrák felemelkedését és bukását, tudósokat, akik elárul­ják titkaikat és kontinenseket, amint a tengerbe süllyednek. Láttam a ciklusok befejeződését és lát­tam a fény felé küszködve haladó ember útját.
      Miután a vízió elhalványult, barátom megkérdezte, hogy mindazok után. amit láttam, úgy ér- zem-e még mindig, hogy saját földi életem, korlátozottságával és nehézségeivel együtt, megéri a fáradságot? Azt válaszoltam, alázatot és mély hálát érzek, hogy isten dicsőséges királyságának részeként létezhetem. Az univerzum magasztossá­gának varázsában hogy is férnének az ember gon­dolatai közé a hétköznapok apró bosszúságai?
      - Most már megértitek, - mondta halkan - miért mondják lelki vezetőitek olyan gyakran, hogy „minden jó".
A hegyen lévő pihenőhelyet a Fehér kereszt bar­langjának hívták. Gyakran odataláltam White Eagle segítsége nélkül is, de őt magát mindig ott leltem. A bejáratnál várt rám. így van ez mindig a lélek világában.
      És ismét megyünk felfelé az ösvényen. A má­száskor kifejtett erő semmiség ahhoz képest, amekkora a fizikai testben lett volna. Az egész in­kább olyan, mint egy felvonópálya. Gyakran eszembe jut a mese, amikor Jack mászik felfelé a csodapaszuly szárán, és az óriások birodalmába jut. Úgy érzem magam, mintha egy láthatalan ko­csiban utaznék és megérkeznék egy új világba, mely nem mindig ugyanolyan, de az ottani élet megmutatja, hogy milyen lehetne az élet a földön. Majdnem lehetetlen ezt leírni. Egy tudatállapot ez, egy állapot, mely nemcsak fantasztikus, de mely­ben a lélek felélénkíti az elmúlt életek és a jelen élet minden eseményét.
      Gyakran előfordult, hogy White Eagle kíséreté­ben felmásztam a hegyre és hirtelen egy régi élet­ben találtam magunkat. Egy archeológus elszórt tényeket rak össze, majd beszélni kezd egy letűnt életmódról. És senki nem mond neki ellent. Miért ne lehetne a múltat olyan részekből összerakni, melyeket a kutató - felderítő utazásai során - egy magasabb tudatállapot szféráiban talál meg? Azt mondták nekünk. - és mi el is hittük -, hogy az univerzumban semmi nem vész el. Az anyag min­den atomja megmarad, csak formáját változtatja meg.
      A múltnak ilyen felvillanásai, amelyekhez ki­váltságos módon hozzájutottam, nem csupán az emlékezés egyszerű fellobbanásai voltak, melyek megjelennek és már el is tűntek, hiszen én vissza tudom idézni őket memóriámba. Együtt vagyok elmúlt életem barátaival, és néha felismerem őket, mint jelenlegi életem kísérőit. A múlt nem csukott könyv, mint azt gondolnánk. Onnan származó em­lékeink átszövik jelenlegi személyiségünket. Az pe­dig határozottan segítségünkre van, ha egy finomabb tudatszint felébred bennünk, tisztább fényt vet valódi önmagunkra, és ösztönöz a to­vábbhaladásra. Az egoizmus az - mondja White Eagle - ami a misztériumokhoz vezető utat lezárja. A materializmus az, ami bezárja előttünk a valóság világának aranyló kapuját.

Egy napon, miután felmentünk a hegyre, belép­tünk az Univerzális Templomba. Szavaim nem ele­gendőek, hogy leírjam nagyságát, szépségét, emelkedett hangulatát. Csak azt mondhatom, hogy először hatalmas nyírfákra gondoltam, me­lyeknek törzsei oszlopokat alkotnak és ágaik képe­zik a tető finom fonatát.
      Mély csend ölelt körül. Fák árnyéka vetődött az ablakokra, amiken át mennyei helyekre nyílt kilá­tás. Úgy tűnt, az ablakok mágikus hatással van­nak a látomásomra, mert általuk mind fényesebb és fényesebb birodalmakba pillanthattam be.
      Mire sikerült alkalmazkodnom a környezetem­hez, jó néhányan összegyűltek körülöttünk. Elő­ször nem ismertem meg őket. de ahogy az emlékek ébredeztek, mindannyiukban felismertem jelen földi életem barátait. Mi több, azt is tudtam, hogy korszakokon át hűséges társaim voltak, földön és mennyben egyaránt.
      Ezután tanúja lehettem annak a szertartásnak, melyet folytonos jelleggel végeznek azon lelkek számára, akik készen állnak a Fehér Testvériségbe való beavatásra. Egy nagy oltár előtt álltunk, melyből aranyló fény sugárzott. Sikerült bepillan­tanom a fénybe. Krisztus alakját láttam. Szívéből finom, aranyló fénysugár közeledett felém, ráfonó­dott a csuklómra és hozzákötötte a kezem a mel­lettem álló társam kezéhez. Majd egy kelyhet láttam az oltáron, melyet körülvett a fény. A Szent Grál volt az. Láthatatlan kezek közelítették ajkam­hoz. Szent áldozásban egyesültem Krisztussal és az arany fénnyel hozzám kötött testvérrel.
      Ebben az emelkedett tudatállapotban sikerült megkülönböztetnem a Nagy Fehér Páholy testvéri­ségének néhány diffúz, de fénylő alakját, akik ra­gyogásukkal betöltötték az egész templomot. Most tisztán láttam, hogy amikor a lelkek igaz testvéri­ségben egyesülnek, sem idő vagy távolság, sem halál vagy más változások el nem választhatják őket. Korszakokon át újra és újra találkoznak és emlékeznek egymásra, habár ezek az emlékek né­mileg ködösek lehetnek a földön. Valójában örökre egyetlen családot alkotunk, és amit egyikünk cse­lekszik - legyen az jó vagy rossz - hatással van az összes többire. Ezért végül fontos, hogy a testvérek felzárkózzanak a Nagy Építész és az Ő terve mellé. Az Ő szolgálatában álló építőmesterek nem hanya­golhatják el az emberiség újjászületésének tervét.
      Most. hogy láttam előző életeimben a fehéret és a feketét, a jót és a rosszat, feltételezem, hogy a feke­te-fehér kockák a padlón - ahol a beavatásra készen álltam - ezt jelképezték. Mialatt ebben az emelkedett tudatállapotban voltam, a „megvilágosodottak” visszavittek egyik előző életembe, melyet maja in­diánként éltem. Ez az élmény életre keltett egy ese­ménysorozatot, és amikor újra emlékezetembe idéztem az eseményeket és társaimat, beláttam, hogy akkor raktam le egész életművem alapjait. Az „egész élet” alatt lelkem egymást követő inkamációit értem. Ezért kaptam meg a képességet, hogy életre kelthessem emlékeimet. Mind a mai napig fel tudok ismerni néhányat a maja időszakbeli testvéreim és társaim közül. Továbbra is vállvetve dolgozunk, hogy sikerüljön felébreszteni az embe­rekben az ősi bölcsesség elvesztett titkait. Elmúlt életeim emlékeit azért vetettem papírra, mert sze­retném megmutatni, hogy a „megvilágosodottak” továbbra is segítik és vezetik az emberiséget lelki fejlődésének göröngyös útján."

Saját felelősség

"Azt kérdezhetnétek, „- Miért nem osztjátok  meg velünk ezt a tudást?" A mi válaszunk az, hogy nem tesszük meg mindaddig, amíg az ember el nem éri azt a fejlődési fokot, amely túl van a kapzsiságon és az önzésen. Ma még nem jutott túl a fejlődésének azon a szakaszán, amikor egyetlen gondolata a jövedelmezőség, és csak magát pusztítaná el, ha ezekből az ismeretekből hasznot szeretne húzni."

Atlantisz, szétrajzás

"- Szóval nem a véletlen vezetett engem ezen az ösvényen, a sziklaszirteken és az erdőn át ehhez a templomhoz? - kérdeztem.
            - Valóban nem. Te követted a lélek szavát. Elle­nállhatatlanul vonzódtál ide. habár neked úgy tűnt, szabad akaratodat követed.
            Miközben Menes beszélt, éreztem a mágikus erőt. mely belőle és az egész helyből sugárzott. Fű, fa. virág - életörömben úszott. A színek ott a ma­gasban olyanok voltak, amihez foghatót soha nem láttam itt lenn. Mágikus tisztás volt ez, ahol szebb, csodásabb. csillogóbb a természet.
            Ekkor Menes vállamra tette a kezét.
            - Gyere, mutatok neked valamit - mondta.
Egy szakadék peremére vezetett, olyan széles és
mély volt, hogy úgy tűnt, az egész világ a lábam előtt terül el. Megérintette a homlokomat és egy ví­ziót keltett életre. Múlt és jövő nyitva állt előttem.
            Nagy területek fölött láttam el, melyek a hegyek lábaitól a nagy tengerig terjedtek. Majd a tengeren túl egy szigetországot láttam, bőséges termőföld­del, amit több törzs művelt. A lakosság más része fényes városokban lakott, a magaslatokon gyönyö­rű templomok álltak. Kezdetben a népet és az or­szágot világosnak láttam, de ahogy mélyebbre süllyesztettem tekintetemet, észrevettem a züllést a templomokban, s ez belopakodott az emberek szívébe. Még a föld is tisztátalanná vált, és láttam, amint tűz és pusztulás lesben állt föld és víz alatt. Majd fellángolt a tűz és elpusztította a földet. He­gyek borultak fel, és a tenger vize átcsapott a váro­sokon. Mindezt addig figyeltem, amíg csak egy város maradt meg. Néhány tisztaszívű ember - olyanok, mint Menes - elvitorlázott onnan, ott­hagyták azt. ami még megmaradt a fennsíkon és a legmagasabb hegycsúcsokon, elhagyták a fehér templomot, ami továbbra is állt. Ezek az emberek megmenekültek, mert kitartottak a Fehér Mágia mellett, és soha nem használták mágikus erejüket önző célokra, csakis embertársaik javára és meg­segítésére. Megmenekültek, mert szolgálatuk so­rán önzetlenek tudtak maradni. A többit, akik a mágiát embertársaik fölötti hatalomszerzésre használták, elsodorta a víz. Ugyanaz az erő okozta pusztulásukat, amelyet varázserejükkel önző cél­jaiknak alárendeltek.
            Évszázadok peregtek szemem előtt a Menes ál­tal életre keltett vízióban. Fehér mágusok vitorláz­tak hajóikon észak, kelet és nyugat felé, magukkal vitték mágiájuk titkait. Egyesek egy napsütötte si­vatagos földre hajóztak, amit egy nagy folyó szelt át, és ahonnan a Fehér Fény követőinek birodalma nőtt ki. Hah-Wah-Tah és mi ketten ott fogunk majd lakni egy országban, aminek neve Egyiptom.
            Egy másik hajó észak felé vette az útját, és egy kis zöld szigeten kötött ki, amelyet sziklák és ten­ger vett körül. A Fehér Mágia papja fehér emberek közé érkezett. Egy még nagyobb birodalom nő majd ki ebből a szigetből, mely szerte a földön országok láncolatát fogja alkotni. És mi ott is fo­gunk élni.
            Láttam, hogy a tudás és a misztikus igazságok, melyeket a papok magukkal vittek, erő és bölcses­ség magjaivá válnak. Ebből egy nemzetközösség szabad népe fog kifejlődni, mely egy egész világot benépesít majd. És ebből fog kinőni egy másik fe­hér faj, egy - a mi országunktól északra fekvő - földrészen.
            Mindez a jövőben rejlik. De amikor ismét a múltba pillantottam, még egy hajót láttam, ami nyugat felé vitorlázott a lemenő nap fényében. Me­nes volt a hajón, más férfiakkal együt, fehérbe és aranyba öltözve. Egy nagy folyón haladtak felfelé, és mágikus erejükkel templomot építettek a csúcsokon. Menest úgy láttam, mint akin nincs hatalma a betegségnek és halálnak, mint aki év­századokon keresztül élni és uralkodni hivatott. Ritka erőkkel rendelkező mesternek láttam őt, aki fénysugarakat és szeretetet sugároz minden ember felé, aki elég önzetlen volt ahhoz, hogy ezeket ma­gába fogadja. Az a lélek, aki egyszer részesült eb­ben, fejlődik és növekedik, s később talán ráléphet a beavatás meredek ösvényére és kemény próbák után, egy élet leforgása alatt véghezviheti mindazt, amihez rendszerint több inkarnáció szükséges. És voltak mások, akik nem vettek tudomást e fénysu­gárról. vagy szándékosan elutasították a Mester segítségét. A választás szabadsága az egyén kezé­ben nyugszik, a döntés mindig az övé.
            - Nem tudom, Minesta, mennyi idő telt el, mi­alatt én a múltat és a jövőt figyeltem. Lehet, hogy transzban voltam, mely több napig tartott, miköz­ben úgy tűnt. a vízió világában élek. De lehetett egy rövidke idő is - nem tudom. De amit röviden elmondtam neked, számomra hosszú időnek tűnt.
            Aztán vége volt. Menes azt mondta, vissza kell mennünk a templomhoz. Sok napot töltöttem a Fehér Testvérekkel, és soha nem fogom elfelejteni, amit közösségi életünk alatt tanultam, vagy amit a lélek világával való egyesülés idején, szemlélődés közben fedeztem fel."

Próbatételek

"Miután visszatértem a templom falain kívüli vi­lágba, sok időt töltöttem tanulással és meditálással. Azáltal, hogy éjjel-nappal rendszeresen figyeltem a szelet, a légáramlásokat, a felhőket és azok formációit, megtanultam megjósolni az időjá­rást. Az esőhozás mágikus művészetében is jártas­ságot szereztem, megtanultam, hogyan kell a légáramlatokat irányítani, hogy oda vigyék az eső­felhőket, ahol szükség van rájuk. Tettem mindezt azért, hogy amikor majd To-Waan és én népünk uralkodói leszünk, előre tudjuk jelezni az időjá­rást, tanáccsal és figyelmeztetéssel ellátni az em­bereket a vetést és az aratást, illetően. Még a föld művelést is megtanultam. A papok mércéje szerint ahhoz, hogy elérjem a második fokozatot, olyan dolgokban is járatosnak kellett lennem, melyek közvetlenül is hasznára voltak népemnek, beleért­ve az élelem megtermelését és raktározását, ruha­anyagok előállítását, háztartás vezetését és min­dennapi életük elrendezését.
            Éjszakánként figyeltük a csillagokat, tanul­mányoztuk az ember testére és elméjére, valamint egészségére, jövőjére, lelkére és lelki fejlődésére gyakorolt hatásukat. A második fokozatra való fel­készülést valójában úgy lehetne leírni, mint egy - az emberi viszonyokra alkalmazott - termé­szettudomány-kurzust.
       Amikor letettem a második fokozat vizsgáit, ké­szen álltam az utolsó és végleges beavatást meg­előző próbákra. Felvittek hát a hegyre egy ma­gasan fekvő barlanghoz, és hosszú időre magamra hagytak, hogy csendben meditálhassak.
         Ez volt a legkifinomultabb és legnehezebb pró­ba. Attól eltekintve, hogy időnként élelmet és vizet tettek be a barlangba, heteket és hónapokat töltöt­tem egyed-ül. Figyeltem a napfelkeltét, a napnyug­tát, az évszakok változását...
            De a legnehezebb mindenekfölött az volt, hogy elementálok seregeivel kellett szembeszállnom, és küzdenem a győzelemért, vagy vesztesként táv­oznom.
            Újra és újra megkísértettek az alvilági lények. A megvesztegetés minden formájával arra akartak rávenni, hogy átadjam nekik, hogy elhagyjam Is­tenbe és az örök jóba vetett hitemet. Fizetségkép­pen felajánlották Lucifer mágiájának sötét hatalmát, sátáni erőket, melyek segítségével ural­kodhattam volna a földön és annak népein, sőt még a belső világokon is. Egész napok teltek el a lelki kínzással. Gyakran éreztem a kísértés agó­niáját, és úgy tűnt, hogy e lelki morális harc egy sötét aknába vetett, sokkal sötétebbe, mint maga az éjszaka, és én olyan magatehetetlenül feküdtem a barlang fenekén, mint akinek testét az élet utol­só szikrája is elhagyta. De szívem továbbra is do­bogott és én kétségbeesett kitartással kapasz­kodtam szívemmel és elmémmel Isten gondolatá­ba, a lélek fényébe, a jóság szellemébe, melyet to­vábbra is éreztem magamban.
És végül megérintett a harmónia érzésének hal­vány fuvallata. Hosszú csend után lépések zaját hallottam. Egy pap és két papnő jött oda hozzám. Először a jobb majd a bal karomat ragadták meg. Testem élettelenül feküdt, és rövid ideig még mennyei béke honolt bennem.
            Azután a pap jobb kezét először a homlokomra - a gondolkodás centrumára, aztán a torkomra - a beszéd centrumára, végül pedig a szívemre - a sze­retet centrumára helyezte. A háromszoros érintés után képes voltam nagyon lassan megmozdulni. Kinyitottam a szemem.
            A barlang távoli végében álló szent kő egyik sík­jából sugárzó fény hatolt felém. Amikor a pap fel­emelt és odavezetett az oltárhoz, zavarodottan bámultam az erős fénybe. Az oltár e síkja sima volt, és tükörként működött, de nemcsak külső­met tükrözte, hanem benső énemet, megszokott gondolataimat, természetes gyengeségeimet is. Megmutatta azt a belső erőt is, mely számomra el­érhető távolságban van, ha kitartok a belső fény mellett. Nemcsak gondolat- és érzésvilágomat mu­tatta meg, de azt is, ami a szívem mélyén volt: le­hetőségeket, melyek a bennem lévő szent Én-en keresztül kifejezésre juthatnak.
            Amikor felszólítottak, nézzek mélyebben a tü­körbe, úgy tűnt, lehetőségek végtelen sorát látom. Ahogy így csodálkozva álltam, felülről egy még erő­sebb fénysugár irányult rám, egy fényből és erőből álló oszlop, mely először a fejemen nyugodott, majd nyakamra, végül szívemre irányult és ott is maradt. A főpap szavai, mint. gazdag zenei akkor­dok szólaltak meg szeretettel és bölcsességgel teli szívből.
            - „Lányom! Most, amikor lelked megkezdi hosszú vándorúját a végtelen életben, mindig a Fény má­gikus erején belül marad. Mert amit a szívedben hordozol, azt vonzod magadhoz. Őrizd meg szíved tisztaságát, és az istenek mágiája soha nem fog cserbenhagyni. Isten birodalmának Te csak egy ré­sze vagy. A hatalom élet és halál felett egyedül Is­tené. Egyetlen ember sem nagy. Minden, amiről azt hiszi, birtokolja, csak Isten része. Senki nem foszt­hatja meg Istent az Ő hatalmától, de Isten elpusz­títhatja az embert, aki Isten elpusztítására tör.
            Élj békében. Minden munkádat add Istennek. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, és kövesd a spirálban vezető ösvényt, mely biztonságban visszavezet téged a te Atyádhoz és Anyádhoz.
            Fogsz aratni örömet és fogsz aratni fájdalmat. De ezek a tapasztalatok földbe vetett magvak, me­lyek lelki táplálékot biztosítanak a föld gyermekei számára. Az örömmagvak és a fájdalommagvak, melyeket az embereknek el kell ültetniük, az élet kenyerévé fejlődnek, olyan élelemmé, mely az em­beri lelket táplálja. Ebben rejlik az élet misztériu­ma. Vetni és aratni, megművelni a földi élet talaját... Homlokod verejtéke által fogsz élni mind­addig, amíg a gyümölcsöt hozó fa eléri a tökéletességet. És azután is, újra és újra visszatérünk a földre, hogy ott elvégezzük munkánkat, és ismét a mennyekbe megyünk felfrissülni. És tesszük ezt mindaddig, amíg az Isten akarata uralkodik a Föl­dön is, úgy mint a Mennyekben.”

Azóta is fülembe csengenek ezek a szavak. Ekkor csodálatos vízióm támadt. Úgy, mint To- Waan, amikor a Mesterrel együtt állt a hegyen, múlt és jövő előttem is megmutatkozott. Peregtek az évszázadok és én láthattam - nem csupán rövid életemet a maják között -, de eljövendő életek hosszú perspektíváját eljövendő országokban, a földgolyó másik oldalán. Túl a tengereken láttam a piramisok és templomok országát, ahol egy sötét bőrű nép élt a nagy folyó mentén. Láttam ott ma­gam, mint papnőt.
            És ahogy peregtek a századok, láttam magam egy életben, melyet Kínában éltem. Majd fehér bő­rű emberek között láttam magam egy másik élet­ben, északon egy szigeten. Láttam egy feladatnak a vázlatát, melyet majd ott kell elvégezni. Még eb­ben a távoli jövőben is mellettem volt a szeretett Hah-Wah-Tah, és én tudtam, hogy szeretete túléli a halál és elválás illúzióját, és évszázadokon, évez­redeken át is összeköt bennünket. Tudtam, hogy most is itt van a közelemben... "

Az Isteni Fény

"A Mester hozzánk lépett, mind a négyen helyet foglaltunk az oltár körül, és mély meditációba me­rültünk. Mennyei béke töltötte be szívünket, és egyetlen lélekké változtatott. A Mester megszólalt. 
- Testvéreim, hosszú utat tettetek meg, bátor­ság és kitartás nehéz próbáit álltátok ki. Gon­dolatban követtük minden lépéseteket és megadtunk minden megadható segítséget. Ittléte­teknek célja van. E templom belsejéből megláthat­játok azt, amivel az emberiség szolgálatára lehettek. Jó ha tudni fogtok róla, mert ez a tudás behatol szívetekbe, és ott is marad, nemcsak eb­ben az életben, hanem minden elkövetkező földi életetekben is, ahol majd jó hasznát vehetitek. Kívánom. hogy mindig a Fehér Mágia útját válasszá­tok, mely önzetlen szolgálat az ember lelki fejlődéséért. Mindig őrizkedjetek a Fekete Mágiá­tól, az önzéstől és annak az erőnek elfogadásától, mely hatalmat ad nektek embertársaitok felett. 
      Szünetet tartott. A csendesen kiejtett szavakban erő volt, mely úgy hatolt be tudatunkba, mintha valami mély harmóniát, örök igazságot hallottunk volna. A Mester folytatta: 
      - A mi munkánk és küldetésünk a századokon át, - mivel mi már halhatatlanok vagyunk - a tu­datlanságban szenvedő ember felvilágosítása, ha­ragjának és gyűlöletének tompítása. Nem annyira az ember elméjéhez küldjük a fényt, mint inkább a szívéhez. Nem kényszerítjük őket ebbe vagy abba az irányba. Mi fényt és inspirációt küldünk nekik. Elfogadhatják, vagy elutasíthatják ezt a fényt, hi­szen szabad akarattal rendelkeznek. De mi to­vábbra is folyamatosan sugározzuk Isten Fényét, elsősorban azoknak, akik hatalommal rendelkez­nek embertársaik felett, és felelősek az életükért. Próbáljuk sugallni nekik, hogy kövessék a testvéri­ség és béke útját. 
      Ismét szünet következett, mialatt mennyei fény és erő gyűlt össze a szentélyben. A szelíd hang folytatta: 
      - Mi nem változtathatjuk meg az ember sorsát, mert a szent törvény szerint le kell aratni, amit ve­tett. De amikor a Fény behatol szívükbe, jót fog­nak vetni, és idővel a jó legyőzi a rosszat. Jelenlegi feladatunk az, hogy előkészítsük Isten Fiának eljö­vetelét. Az Ő Fia az emberiség igazi fénye, akit majd Megváltónak fognak nevezni. Ahogy százado­kon át a jövőbe tekintünk, egy magasztos áldozat szimbólumát látjuk a hegyen, egy keleti ország­ban. Egy fénykereszt lebeg a materializmus sötét egén, de egy napon az emberek megtalálják majd a hozzá vezető utat, és kis Énjükről lemondva, átad­ják magukat a Teremtőnek, az Isten-Én-nek. Az emberben tudatosodik majd az őt születésénél fog­va megillető joga. és követelni fogja azt. Ki fogja ér­demelni, hogy Isten Gyermekének nevezzék. 
      A csend, ami ez után következett, örömmel és bánattal töltötte meg a szívemet. Ki lehet az a ha­talmas ember, tettem fel magamnak a kérdést, aki még annál is nagyobb, mint aki hozzánk beszél? A hang folytatta: 
      - Lehet, hogy nem fogunk megmenteni népeket a sorsuktól, ha a kapzsiság, az arrogancia és az önzés leigázta elméjüket. Végig kell szenvedniük az igazságos büntetést - ez a törvény. De ha a mi szeretetünk és támogatásunk segítheti őket bű­neik átváltoztatásában, ne fáradjunk bele abba, hogy szeretetet sugározzunk feléjük. A szeretet, mint egy fénysugár, felébreszti és ösztönzi az igazi életet, mely lelkünkben alszik. Fogjuk hát meg egymás kezét, testvéreim, és küldjük ki a gondolat erején át a szeretet és a fény sugarát."

Kapcsolódó bejegyzések

Samsarahun/ Balogh Béla
Samsarahun./Grace Cooke és White Eagle

2014. szeptember 5., péntek

Pandit Radzsmani Tigunait - Halálból az Újjászületésbe

"Magadat világosítsd meg, mert senki más nem szabadíthat meg."
Pandit Rajmani Tigunait PhD a Himalájai Intézet (Himalayan Institute) spirituális vezetője és tizennégy könyv szerzője. Immár több, mint negyed évszázada járja a világot, tanít és tart előadásokat. 
      Családi tradícióinak köszönhetően kezdetektől fogva a spirituális bölcsességek széles skálájába kapott betekintést. Két doktori címet szerzett, az egyiket Szanszkritból az Allahabad egyetemen Indiában, a másikat Orientalista tudományokból (Oriental Studies) az egyesült államokbeli Pennsylvania-i egyetemen. Mielőtt találkozott mesterével, Swami Rama-val tanulmányozta India ősi nyelvét a szanszkritot épp úgy, mint a Buddhista, Jainista és Zoroasztrista tradíciókat is. 1976-ban pedig Swami Rama hatására az 5000 éves himalájai bölcsek tanítványi láncának tanulmányozásába fogott.
       Pandit Tigunait Halálból az Újjászületésbe (From death to birth) című könyve  egy intenzív kivonat: az olvasó bepillantást nyerhet általa India ősi lelki fejlődést segítő spirituális műveltségébe. A csodálatos képességű jógikról és gurukról szóló történetek mellett, pedig a szerző bravúrosan csöpögtet abból a tudásból amit India megtermelt az évezredek alatt.
Szinopszis

"Az írások szerint, a halál időpontjában lényünket uraló gondolat határozza meg túlvilági tudatállapotunkat. Az egyéni tudat ugyanahhoz a gondolatmintához tér vissza, amelytől a halál pillanatában elvált. Ha öntudatlanul halunk meg, képtelenek vagyunk tudatos ellenőrzést gyakorolni gondolatmintáink felett, ennek hiányában, pedig egy, a gondolataink kútforrásául szolgáló, régóta dédelgetett érzelmeinkből fakadó erőteljes gondolathullám ejt rabul.
      Ám a karmától megszabadult, lelkileg képzett ember a halál közeledtével képes tudatosan elhagyni a testét. A bölcsek, miközben elsajátítják a test fokozatos és tudatos elhagyásának módszerét, meditációjukban egészen a halál torkáig merészkednek, majd újra és újra visszatérnek. Egy hétköznapi ember szemében a halált sötétség kíséri, a „halál útkeresői" számára azonban, az örökkévalóság fényétől ragyog. Ezek a látók saját tudatuk belső világát tanulmányozzák a lélek fényénél. Tapasztalataik egyáltalán nem hasonlítanak a halál markába került, majd onnan valami módon kiszabadult emberek halálközeli élményeihez, amit pedig a mennyről és pokolról, Istenről, a gonoszról, és az angyalokról mesélnek, az eltér a vallásos szövegekből ismert képtől, és fontosabb is azoknál.

Előszó

Az élet titka a halál ismeretében rejlik." Fülemben még mindig itt visszhangoznak e szavak. Mielőtt gurudévámtól, Srí Szvámí Rámától hallottam volna, már egy másik nagy jógi is megsúgta, de nem-tudásom miatt nem hallottam.

1979 októberében első alkalommal készültem az Egyesült Államokba utazni. Távozásom előtt egy nappal hallottam, hogy dialízist hajtanak végre a Datia Wale Szvámídzsiként ismert tantrikus mesteren az Új Delhi Központi Egészségügyi Intézetben. Mivel e nagyszerű embert az Istenanya áldott fiának tartották, ott tartózkodása során valóságos szentéllyé változott a kórháznak az a szárnya, ahol feküdt. Azokon a napokon, amikor nem kellett dialízisre mennie, százak álltak sorban, hogy láthassák. Nem akarván kihagyni ezt a ritka lehetőséget, én is a kórházba mentem, és csatlakoztam a sorban állókhoz - már éppen sorra kerültem volna, amikor véget ért a látogatási idő. Igen csalódottan fordultam vissza.

Másnap dialízisre vitték, és egyáltalán nem fogadhatott látogatókat. Ennek ellenére, mielőtt a repülőtérre mentem volna, újra megpróbáltam. Arra gondoltam, hogy ha nem is láthatom, legalább annál az épületnél tiszteletemet teszem, ahol fekszik. Késő délutánra járt, és hozzám hasonlóan egy tucat ember álldogált ott, anélkül, hogy bármiféle kilátása lett volna a mesterrel való találkozásra. Meglepetésünkre azonban azt az üzenetet kaptuk, hogy mégiscsak találkozhatunk vele.

Egy nagy heverőn ült a szobájában. Az emberek megálltak az ajtóban, néhány pillanatig nézték, majd továbbmentek, és átadták helyüket a következő látogatónak. Amikor sorra kerültem, benéztem a szobába, és tiszteletem jeleként, egyúttal zavaromban azonnal fejet hajtottam előtte. Oly elevennek, és egészségesnek látszott, hogy nehéz volt elhinni: veseműködési zavaroktól szenved. Amint a távozást halogatva ott álltam az ajtóban, hogy néhány további másodpercet tölthessek társaságában, megkérdezte:

- Kinek a fia vagy?
Tudva, hogy kérdése valójában arra irányul, kinek a tanítványa vagyok, így feleltem:
- Bhole Baba (ez Szvámí Ráma egyik neve) shishjája (tanítványa) vagyok.
A szvámídzsi nevének hallatán boldogan kiáltott fel:
- Gyere közelebb, fiam. Merre jár most testvérem?
Közelebb léptem hozzá, és fejemet térdénél meghajtva elmondtam neki, hogy a szvámídzsi most az Egyesült Államokban él. Olyan hangos, energikus hangon kezdett beszéli a szvámídzsiról, hogy orvosai, és az ápolók megkérték, beszéljen csendesebben. Attól féltek, hogy összeesik az erőfeszítéstől. Harsogva nevetett. Rám nézett, és a következőre kért:
- Mondd el ezeknek az embereknek, hogy mi az élet forrása.
Mivel csöndben maradtam, ő maga felelt meg saját kérdésére.
      - Az élet forrása Shakti, az örökkévaló, és mindent átható isteni erő, a Mindenható Létező lényegét képező. Ő az Istenanya. Menj, fiam. Az Istenanya kegyelme legyen veled. És mondd meg testvéremnek, hogy a másik parton újra látjuk egymást.
Tiszteletem jeleként meghajtottam fejem, majd távoztam. A szvámí nagytestű ember volt, a bőre azonban ráncos, - úgy nézett ki, mint, aki több mint ötven kilót fogyott - ennek ellenére sugárzott belőle az életerő.

Bizonyos, hogy túl volt már a kilencvenen, de úgy tűnt, az öregkor nem mer szembenézni vele, és mégis haldoklott. Ennél is meglepőbbnek tűnt azonban számomra, hogy boldogan várja a halált. Úgy látszott, alig várja, hogy magáévá tehessen valamit, ami az elhagyni készült világnál drágább, és örömtelibb, valamit, ami a halál után várja. Később hallottam, hogy nem sokkal látogatásom után halt meg.

A nála tett látogatás után, este repültem az Egyesült Államokba. 1980 nyaráig, amikor már gurudévám mellett voltam, senkivel sem volt lehetőségem megosztani e találkozás kiváltotta gondolatokat és érzéseket. Miután elmeséltem a szvámídzsinak az esetet, nyíltan megkérdeztem tőle:

- Miért volt olyan boldog? Hogyan lehet az, hogy valakiben nincs félelem és nyugtalanság, amikor tisztán hallja, hogy a halál kopogtat az ajtón?

- Nem félt a haláltól, mert tudta, hogy hová megy. Azért volt boldog, mert a világi tárgyak elvesztése semmit sem jelentett a számára. A bölcsek nem meghalnak - akarattal hagyják el testüket. A halálnak még az árnyéka sem érintheti őket; halhatatlanok. Már jóval a halál valódi pillanata előtt feltárták a halál titkát. Tudják, hogy a halál egyszerűen a test szokása - olyan változás, mely csak a nem-tudásban szenvedő számára tűnik nagy veszteségnek.

- Ez a tantrikus bölcs azért nem nyugtalankodott, - folytatta a szvámídzsi - mert tökéletesen ismerte az élet mindkét partját. Itt is boldog volt, és a túlvilágon is boldog marad. Azok ragaszkodnak az élethez, akik nincsenek birtokában ennek a tudásnak. Az ismeretlentől való félelmükben nem akarnak továbblépni a halál utáni életszakaszba. A nem-tudásban szenvedő ember számára a halál olyan, mint a kilakoltatás. Fájdalommal jár. Nem tudván megbirkózni ezzel, behunyják a szemüket, öntudatlanságba süllyednek, és a nélkül halnak meg, hogy tudatosulna bennük a haldoklás folyamata.
A hosszú évek során, míg a szvámídzsitól és más bölcsektől tanultam, az Upanisádokhoz, a Puránákhoz és tantrikus szövegekhez hasonló írásokon elmélkedtem, arra jutottam, hogy a halál a legjobb tanítómester, feltéve, ha éberek maradunk a tanítás során. A lélek, születéstől halálig tartó utazása teljesen egyenes irányú. Megszületünk, felnövünk, ennyi vagy annyi boldogsággal, fájdalommal, örömmel, és kellemetlenséggel felnőtté válunk, túlélésre, utódnemzésre törekszünk, majd megöregszünk és meghalunk. Ez az utazás automatikus, és nem máshoz, mint a halálhoz, a hanyatláshoz, és a pusztuláshoz vezet. Ha nem értjük meg, mi rejlik a halál és a születés között, amikor élünk, a nyugtalanság és bizonytalanság végtelen birodalma szippant magába. A bizonytalanság, a félelem, és a bánat felhői már jóval halálunk előtt kavarogni kezdenek körülöttünk. Mindent megteszünk, hogy - világi tárgyak felhalmozásával és vallási hiedelmek táplálásával - biztonságban érezzük magunkat, de közben mégiscsak tudjuk, hogy az életet el kell pusztítania a halálnak. Nem számít, milyen elkeseredetten próbáljuk figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, végül szembe kell vele néznünk, még ha csak életünk utolsó pillanatában is.

Az írások szerint a halál időpontjában mindent összevéve a minket betöltő tudatállapot határozza meg túlvilági tudatállapotunkat. Az egyéni tudat ugyanahhoz a gondolatsorhoz tér vissza, amelytől [a halál pillanatában] elvált. Ha öntudatlanul halunk meg, képtelenek vagyunk tudatos ellenőrzést gyakorolni gondolatmintáink felett, ennek hiányában, pedig egy gondolataink kútforrásául szolgáló, régóta táplált érzelmeinkből fakadó erőteljes gondolathullám ejt rabul.

Ezek az érzelmek tetteinknek az életünk során újra és újra ismétlődő tapasztalatából fakadnak. Bármit teszünk is, le kell szüretelnünk tettünk gyümölcseit, melyek egyaránt lehetnek kellemesek, vagy kellemetlenek. Vagy ragaszkodunk e gyümölcsökhöz, vagy megpróbálunk megszabadulni tőlük, és eközben újra csak cselekedni fogunk. E tettek viszont újabb gyümölcsöt teremnek, a gyümölcsök, pedig további tettekre sarkallnak. A születés és a halál közötti élet a karma birodalma, amelyben vetünk és aratunk, majd megint csak vetünk.

Ha nem szabadulunk meg ebből a körforgásból, egy nap majd az idő ereje szüretel le minket. Akkor már nem mi teremtjük a karmákat, hanem azok formálnak ki minket. Az írások ezt nevezik a karma kötelékének. Csak akkor törhetünk ki, szabadulhatunk meg ebből a körből, ha képesek vagyunk feltárni a halál és a születés közti világ titkát. Valójában csak akkor válunk a saját sorsunk alakítóivá.
Az írások ígérete szerint a karmától megszabadult ember a halál közeledtével képes tudatosan elhagyni a testét (a bölcsek ezt igazolták is). A bölcsek, miközben elsajátítják a test fokozatos és tudatos elhagyásának módszerét, egészen a halálig merészkednek, majd újra és újra visszatérnek. Egy hétköznapi ember szemében a halált sötétség kíséri, a „halál útkeresői\\\" számára azonban fénytől ragyog. Ezek a bölcsek saját tudatuk belső világát tanulmányozzák a fényénél. Tapasztalataik egyáltalán nem hasonlítanak a halál markába került, majd onnan valami módon kiszabadult emberek halálközeli élményeihez, amit pedig a mennyről és pokolról, purgatóriumról, a pokol tornácáról, Istenről, a gonoszról, és az angyalokról mesélnek, az eltér a vallásos szövegekből ismert képtől, és fontosabb is.

Számunkra, többiek számára a lélek haláltól születésig történő utazását főként karmáink határozzák meg - a születés és a halál közti idősávba eső tetteink.
Az újjászületés és a reinkarnáció titkának kulcsa a karma, - annak eszünkre és tudatunkra gyakorolt hatásának - megértése. Ez viszont ahhoz segít hozzá, hogy rájöjjünk, miként válhatunk végül saját sorsunk irányítóivá, ahelyett, hogy „végtermékei" volnánk. Amint a következő oldalakon látni fogjuk, a karma dinamikájának, annak sorsunk alakulásában betöltött szerepének, és a haldoklásra gyakorolt hatásának feltárása nem csupán a menny és pokol fátylai mögött rejlő sokrétű misztériumra derít fényt, hanem azt is meghatározza, hogy a lélek az újjászületés poros, vagy a reinkarnáció magasabb rendű útját követve tér-e vissza erre a világra, vagy isteni születés révén száll alá." /Danvantara.hu/a-koztes-let-titka


A saját megszabadulásunk útja


"Az, hogy a bölcsek hogyan foglalkoztak mások karmáival, segít megértenünk, mi a karma, miként alakítja a sorsunkat; ezek a történetek megerősítik azon meggyőződésünket, hogy léteznek nagy mesterek, akik képesek segíteni rajtunk, ha teljesen rájuk bízzuk magunkat, és valamiféle isteni oka is van annak, hogy ezt meg is tegyék. Mindez azonban nem igazán segít hozzá a karma kötelékéből való megszabaduláshoz. Az isteni közbelépés nagyon ritka. Noha minden vallás elismeri védelmező angyalok, és szentek létezését, akikről azt tartják, hogy hatalmukban áll különleges módokon enyhíteni az emberi szenvedést, az emberiség életét attól egészében véve még mindig a fájdalom és szenvedés határozza meg. Ezért tanácsolják nekünk hajthatatlanul: "Magadat világosítsd meg, 
mert senki más nem szabadíthat meg."" /részlet 5. fej.


"Rendesen azért adjuk át magunkat a karma erejének, mert nem vagyunk tudatában a tudat hatalmának. A ghána-jóga (a tudás jógája) szerint azonban a karmákat a tudat varázslatos ereje teremti meg, tartja fenn, és valósítja meg. Amikor karmáink hálójába gabalyodunk, az olyan, mintha egy varázslót a saját varázsereje igézne meg. Más szavakkal a tudat a kötelék oka, de egyben a megszabadulás eszköze is. A tudat megszabadítható erejének felnyitásához a szankalpa shakti a kulcs; azért szenvedünk, mert nem használjuk az akarat és szándék erejét. Emberként, feltéve, ha teljesen kibontakoztatjuk szankalpa shaktinkat, képesek vagyunk felülkerekedni az önmagunk teremtette karmikus szenvedésen. Mint a következő, Puránákban olvasható történet is mutatja, még a nagy önismerettel rendelkezők is hosszan tartó szenvedést szabadítanak magukra, ha nem alkalmazzák akaratuk és szándékuk erejét..." /részlet 3. fej.

Felkészülés az isteni születésre


"...a születés és halál körforgásának e megtapasztalásából Vaszistha látta, hogy az akarat és a szándék - a szankalpa shakti - ereje a döntő abban, hogy megszabaduljunk, vagy a karma rabságába kerülünk. Világossá vált előtte, hogy emberként bármivé válhatunk, amivé elhatározzuk, hogy válni szeretnénk, de világi és szellemi erőfeszítéseinket csak akkor koronázza siker, ha olyan vasakarattal rendelkezünk, amelyben a leghalványabb kételynek sincs helye. Egy megvilágosodott lélek korlátlan akaraterővel rendelkezik, így a múltból eredő szamszkárák elveszítik erejüket.
     A nem megvilágosodott lelkek szankalpa shaktija azonban olyan gyenge és megosztott, hogy haláluk után a múlt során összegyűlt szamszkárák veszik át a tudattalan irányítását. A Vaszisthához, és Arundatihoz hasonló bölcsek sorsuk-kedvük szerinti alakítására használják szankalpájuk erejét, míg a legtöbb ember gyenge és megosztott szankalpa shaktija összeütközik és semlegesíti egymást.
     A világot a tudat teremti meg - teremtőjének tudatából keletkezik, majd abba is olvad vissza. Azon a nagyobb világon belül, amelyben mindannyian élünk, mindegyikünk megteremti a maga kis világát. A képzelet fonalából szőjük meg fogalmainkat a sikerről, sikertelenségről, veszteségről, nyereségről, boldogságról, fájdalomról, valamint egy sereg más eszméről és érzésről. Ha meghalunk, világunk szálakra bomlik, de magunkkal visszük szamszkáráit, és ezeknek az építőanyagaként való felhasználásával alkotjuk újra a világunkat, így születünk újjá.
    Csak hosszú, vairágja (nem kötődés) és isteni kegyelem kísérte tisztító és meditációs gyakorlatok után láthatunk neki a halál és az újjászületés körforgásából való megszabaduláshoz. Ha ezen eszközök révén már erős szellemi szamszkárákat teremtettünk, képesek vagyunk viszonylagos tudatossággal meghalni, és ez lehetővé teszi a reinkarnálódást. Ettől kezdve lehetőségünk nyílik arra, hogy meggyorsítsuk szellemi utazásunkat.
"Egy spirituális igazsághoz nincs szükség külső bizonyítékokra. Amíg kételkedsz, addig azt jelenti, hogy van még mit tanulnod. Ragaszkodj a közvetlen tapasztalás útjához, míg el nem jutsz egy olyan szintre, ahol már minden világos lesz, míg el nem oszlik minden kétséged. A közvetlen tapasztalás segítségével juthatunk és a valódi tudás forrásához." /Szvámi Ráma
Mindegyikünk eltérő szintű tudatossággal, és szabadsággal születik bele a testébe, és nincs módunkban megtudni, hogy újjászülettünk*, vagy reinkarnálódtunk. A reinkarnálódott lelkek általában nem tudják, hogy kik voltak korábbi életükben, milyen típusú gyakorlatokat végeztek ott, vagy milyen adott karma hozta őket erre a világra. Életkörülményeiket a sors titokzatos ereje alakítja ki.

*[A reinkarnáció az intenzív gyakorlás gyümölcse. A jógikus írások határozottan megkülönböztetik egymástól az újjászületést (punar dzsanmá) és a reinkarnációt (avatára). A punar dzsanmá szó szerint "újra megszületést" jelent, és kimerültség, fáradtság jelentésével egyfajta másodlagos nyelvi jelentést is hordoz. Az avatára azt jelenti "leereszkedni". Van tehát csekély számú szerencsés ember, aki az intenzív gyakorlásnak szentelte magát, eléri a célt: minden szinten megismeri az önvalót. Gyakorlásuk és Isten kegyelme révén felfedik a test, a pránikus erők, az elme, a szamszkárák, és a tudatosság titkait, valamint az egyéni, és az egyetemes tudatosság közti kapcsolatot. Ez képessé teszi őket annak a ténynek megtapasztalására, hogy noha testük és tudatuk van, ennek ellenére teljesen különállóak mind a testüktől, mind a tudatuktól. Mindkettőn felülemelkedve a Legfőbb Lénnyel valóegységet tapasztalják meg. Amint ez világossá válik a számukra, teljesen eloszlik a nem-tudás, az egoizmus, a kötődés, az ellenszenv, és a halálfélelem sötétsége. Így a tudattalan már nem kötheti a lelket a testhez... /részlet 6. fej.]

A természet vagy a sors olyan körülményeket teremt körülöttük, hogy képesek legyenek ott folytatni gyakorlataikat, ahol előző életükben abbahagyták, de még így is egy sereg akadállyal kell szembenézniük, beleértve a betegséget és az öregkort is. Ébernek kell lenniük gyakorlatukat illetően, melynek elég intenzívnek kell lennie ahhoz, hogy haláluk előtt elégesse a szamszkárákat. Ha nem sikerül, megint reinkarnálódniuk kell.
     Még ha nem is tudjuk, hogy újjászülettünk, vagy reinkarnálódtunk, mindkét esetben törekednünk kell az emberi élet céljának megvalósítására, mivel, ahogy a Rámájana mondja, ha egyszer elszalasztjuk ezt a lehetőséget, nehéz másikat szerezni. Nem szabad elhalasztanunk célunk megvalósítását a következő életünkre. Guru Gorakha Natha nyomatékosan kijelenti: "Szégyen a magát komoly szándékúnak nevező adhikárira nézve, ha anélkül hal meg, hogy elérné az élet célját. Szégyen a tanítóra nézve, aki szád gurunak (bölcs mester) nevezi magát, ha tanítványa az előtt hal meg, hogy elérné a célt."
     Ebből láthatjuk, hogy a guru-tanítvány kapcsolat nem vehető könnyedén. Az önmegvalósítást tökéletesen elért mestereknek számos követője, és rajongója lehet, de ritkán fogadnak tanítványukká valakit. Mihelyt pedig valakit tanítványukká fogadnak, elkötelezik magukat, hogy tanítványukat végigvezetik a halhatatlanság eléréséhez vezető úton.
   A mesterek biztosítani akarják, hogy tanítványaiknak ne kelljen felesleges reinkarnációkat megélnie, ezért megtanítják őket, miként ismerhetik meg önmagukat minden szinten: a test, a légzés, a tudat és a lélek szintjén. Az összes jógikus gyakorlatban általánosak ezek az alapelvek: a test egészségének biztosítása, az egy tárgyra összpontosító tudat kifejlesztése, annak elérése, hogy anélkül éljünk a világban, hogy az hatással lenne ránk. Mihelyt az adhikári elsajátította ezen alapvető technikákat, a mester különleges gyakorlatokat tanít meg neki, amelyek képessé teszik rá, hogy önmaga leplezze le az élet mélyebb titkait. 
     A hatha-jóga, a kundalini-jóga, a nada-jóga, a mantra-jóga vagy a tantra-jóga tartoznak ezek közé.
     Az írások szerint a mesterek alkalmanként fiatalító techniákra és az élettartam növelését elősegítő módszerekre is megtanítják azokat, akik annyira elszánták magukat belső csomóik kioldozására, hogy életüket teljesen a gyakorlásnak szentelik. Mindezt azért teszik, hogy a tanítvány képes legyen hosszú ideig, megszakítás nélkül, intenzíven gyakorolni, és így már ebben az életében elérhesse a célt...." /8.ik fej.

Karmikus történetek


"Élt egyszer egy rablógyilkos, aki legalább annyira ismert volt kegyetlenségéről, mint ügyességéről. Amerre ő járt, senkinek az élete és a vagyona nem volt biztonságban. Egy este elszigetelt falura támadt bandájával, de a könnyű zsákmány helyett, túlerővel találták magukat szemközt, és hosszú harc után szétszóródtak az erdőben. A rablóvezér, cimboráitól elszakadva hamarosan teljesen eltévedt.
     Miközben megpróbált kijutni a vadonból, meghallotta, hogy valaki fájdalmában jajgat, és a hangot követve egy magában vajúdó nőre bukkant. Nyár közepe volt, a nőt pedig szomjúság gyötörte. A rabló, valamely rejtélyes okból együttérzéssel viseltetett a nő iránt. Vitt neki vizet, és a szülés levezetésében is segédkezett.
     Miközben segített neki, azon kapta magát, hogy eszébe jut: ő maga is megszületett, és anyja ugyanilyen szülési fájdalmakat élt át. E gondolatsor hatására oda lyukadt ki, hogy elgondolkozzon az emberi élet értékén, hogy mást sem tett világéletében, mint fájdalmat és szenvedést okozott másoknak. E felismerés hatására gyökeresen megváltozott. Azon nyomban elhatározta, hogy változtat az életmódján. Nem törődve a rá leselkedő veszéllyel, visszavitte a nőt és a gyermeket a faluba, ahol azután a dühös és bosszúszomjas falusiak megölték. 
     A rabló, halála után a Szamjamuni Puriba került - abba a világba, ahol a lelkiismeret az egyetlen úr - hogy Jáma, a halál királya elébe álljon.
     Jáma titkára kinyitotta a karmák könyvét, és közölte vele, hogy a karma törvénye alapján hétszáz év pokol vár rá, mint volt gyilkosra. Mindazonáltal a nő és a gyermek megmentése, életének eközben történt feláldozása feljogosítja rá, hogy egy napot a mennyország királyaként töltsön el. A kérdés az volt, hogy melyik legyen az első - a pokol vagy a mennyország?
     Váratlanul Déva Guru, a mennyei tanító jelent meg, és azt mondta, hogy mennyiségi szempontból a gyilkos jó karmája ugyan nem sokat nyom a latba, de rendkívül sokat ér. A teremtés kezdetekor meghatározott karma törvénye szerint pedig az ilyen erős karmák válnak a sors alakításának leghatékonyabb erdőivé. Ez az ember ennek értelmében kiérdemelte a jogot, hogy többi karmája gyümölcsének leszüretelése előtt legyen egy napra a mennyország királya.
     A korábbi rabló tudatossága abban a pillanatban jelentősen kitágult, amint a mennyország királya lett. Fejet hajtott a mennyei mester előtt, és útmutatást kért tőle. A tanító elmagyarázta, hogy kétféle módon lehet élni a mennyországban: az ember vagy élvezi a gyönyöreit, vagy önzetlenül használja fel őket.
     - Mihelyt kimerítetted az ide juttató karmákat - mondta tanító - a fennmaradó karmáiddal kell foglalkoznod, de addig egy napra minden mennyei gazdagság és vagyon a tiéd lesz. A te döntésedtől függ, hogy saját személyes élvezetedre, vagy pedig mások szolgálatára használod-e őket.
     A mennyország királya megértette, és azonnal belefogott a mennyei tárgyak elajándékozásába. A mennyei fákat a bölcs Kasjapának, a drágaköveket Bhrigunak, a lovakat Atrinak, az elefántokat, pedig Márícsínak adta (megj. mitikus bölcsek). Olyan keményen dolgozott, hogy a nap végére neki magának semmije sem maradt. 
     Jáma titkára ismét megnézte a karmikus feljegyzéseket, és azt találta, hogy most több ezer év illeti meg a mennyországban.
     Boldogan el is fogadta, minden erejét, tiszteletét a mennyei tanítónak szentelte és további útmutatás kért tőle. Amikor pedig tanítójától megtudta, hogy a lemondás gyümölcse nem ismer határokat, magától a mennyországról is lemondott, és a szellemi gyakorlatok útjára lépett.

Az írások, például a Jóga-szútrák szerint lehetséges a többi karmát felülíró erőteljes pozitív karma megteremtése. Az ily módon létrehozott karmák válnak sorsunk fő fonalaivá. Hasonlóképp erőteljes negatív karmát hozunk létre, ha olyasvalakit bántunk, aki fél, beteg, szerencsétlen, bízik bennünk, vagy teljesen a szellemi életnek szenteli magát. Ez a negatív karma is elsöpör minden más karmát. Az írások számtalan olyan ember példáját hozzák fel, akik éppúgy bele voltak gabalyodva a sors hálójába, mint mi, de erős karmákat teremtettek, és így sorsuk számos aspektusát hatályon kívül helyezték - jobbá, vagy rosszabbá tették. Más szóval a jelenben teremtett intenzív karmákkal megváltoztatták a sorsuk menetét.
     A karma törvénye ezért egyszerre inspirál és gördít akadályokat elénk. A "Jótett helyébe jót várj" ösztönzően hangzik. De amikor úgy tetszik, múltbéli karmáink áldozatai vagyunk - még ha legtöbbünk nem is tudja melyek ezek -, ugyanez a törvény már kedvünket szegi. Az intenzív mantra, szádhana, a tapasz, a szamádhi, az Istenen való meditálás, Isten kegyelme, az önzetlen szolgálat, a bölcsek áldásai, és a szentek társasága azonban kivételes karmákat teremthetnek - e karmák pedig hatálytalanítják a sorsot. Más szóval, léteznek kibúvók a karma törvénye alól. Ezek megértése, és a hozzáférésükhöz szükséges technikák megtanulása megszabadíthat minket kötelékéből." /részlet, 4. fej.

"...Baba Kinaram élete teli volt ilyen csodákkal. Amikor vándorló szádhuként először látogatott Benáreszbe, egyedül csak egy másik nagy mester, Baba Kaluram ismerte fel. Baba Kaluram, hogy megbizonyosodjon róla, valóban Baba Kinaram, a nagy szent az, akire már régóta várt, megkérte, hogy hozzon egy halat az étkezéshez. Baba Kinaram egyszerűen belépett a Gangeszbe, és megkérte a folyót, hogy adjon neki egy halat. Abban a szempillantásban a kezébe ugrott egy hal. Megfőzte, és Baba Kaluram utasításai szerint szolgálta fel. Amikor azonban Baba Kaluram ránézett a halra, így szólt:
     - Nem vagyok már éhes, dobd vissza a Gangeszbe.
Amikor Baba Kinaram felemelte a tányért, a hal életre kelt, és visszadobta a Gangeszbe.
     E másik alkalommal, amikor Baba Kinaram egy mohamedán királyságban vándorolt, ahonnan kitiltották a szádhukat, letartóztatták. A foglyoknak gabonát kellett őrölniük, de amikor Baba Kinaramra került a sor, ő egyszerűen annyit mondott: Csal re csakari, azaz "Malomkövek kezdjetek mozogni!" A kövek elkezdtek forogni, és nem álltak meg. Amikor a király ezt meghallotta, a börtönbe ment, bocsánatot kért Baba Kinaramtól, kiengedte a börtönből, és kérésére az összes többi rabot is szabadon engedte." /részlet, 4. fej.


Kapcsolódó linkek
http://moly.hu/konyvek/pandit-radzsmani-tigunait-a-koztes-let-titka
http://www.danvantara.hu/a-koztes-let-titka
http://www.himalayaninstitute.org/about-us/prt
http://shop.himalayaninstitute.org/collections/pandit-rajmani-tigunait
http://yogachicago.com/2014/03/interview-with-pandit-rajmani-tigunait-phd
https://yogainternational.com/profile/32
http://www.layogamagazine.com

Fotók: http://www.boredpanda.com/holy-men-indian-sadhus-joey-l
http://www.joeyl.com