A misztika és a finom fizika síkján számos hasonlóságot találunk nyugat és kelet között:
A szentelt kenyér Jézus testévé, a bor vérévé válik a keresztény szertartás során. Azokat, pedig magunkhoz véve, saját testünkkel, vérünkkel egybe olvad az Ő lénye. A Buddhizmusban a Buddhák, Bodhiszattvák energiamezeje, tudata táplál minket fénnyel, tudással, tanításokkal. Azok szivárvány fénnyé olvadnak és szívcsakránkon keresztül befogadhatjuk őket egész tudatunkban.
"A világvége nem politikai, forradalmi, vagy katasztrófavárakozás, hanem it és most megtérés a szívben, vagyis az anyagi világnak, az anyagi testi önazonosításnak van vége. A gnosztikus Tamás evangélium utolsó sorai igazolják ezt, amikor tanítványai azt kérdik Krisztustól:
"Mikor jön el az Ország? Nem úgy jön el, ahogy várják. Nem mondhatja majd senki: Nézd, ott van! Vagy nézd, itt van! Az Atya országa itt van köztünk a Földön, csak épp, az emberek nem látják."" *2
Akármilyen hitbéli meggyőződésünk is legyen, fontos, hogy mi is nyitottak legyünk szellemben, lélekben is a segítőkre, tanítókra. Ők nagyon is hallanak minket. Mi viszont zárkózottan, ha imádkozunk hozzájuk is, nem fogjuk őket észlelni, képtelenek vagyunk befogadni a tanításukat. Szellemünket korlátozva életünk megy tovább ahogy azelőtt, a leckék, tanítások semmibe vételével.
Hogy, pedig mennyire is fontos a tudatunk és a szellemvilág természetével mihamarabb tisztában lenni, azt jól példázza Seth rövid története is. Seth elmeséli egy olyan embernek a kálváriáját, aki meglehetősen zavart állapotban került a segítőivel kapcsolatba:
"Most a közvetlenül a halál utáni eseményekről beszélek, vannak ugyanis más szakaszok is. A segítők részei lesznek a hallucinációknak, hogy kiszabadítsanak belőlük, de mindenekelőtt a bizalmatokat kell elnyerniük. Egy időben - a ti fogalmaitok szerint - magam is ilyen segítőként működtem; Ruburt ma álmában ugyanezt az utat járja. A segítő szempontjából nézve eléggé kényes a helyzet, mert a legteljesebb pszichológiai diszkrécióval kell eljárni. Rájöttem például, hogy Mózes az egyik embernek nem ugyanazt jelenti, mint a másiknak. Több alkalommal szolgáltam teljesen hiteles Mózesként - talán nehéz elhinni, de egyszer még egy arab férfi számára is.
Az arab egyébként fölöttébb érdekes karakter volt; az ő példájával fogok érzékeltetni néhány felmerülő nehézséget. Gyűlölte a zsidókat, de valahogy mégis a mániájává vált, hogy Mózes hatalmasabb Allahnál, és éveken át ez a titkos bűn terhelte a lelkiismeretét. A keresztes háborúk idején éppen Konstantinápolyban élt. Elfogták, és hozzácsapták egy csoport törökhöz, akiket a keresztények ki akartak végezni, méghozzá iszonyú kegyetlenséggel. Mindjárt kezdetnek szétfeszítették a száját, és izzó parazsat erőltettek bele. Előbb Allahhoz fohászkodott, aztán pedig, amikor még jobban kétségbeesett, Mózeshez. Mihelyt a tudata elhagyta a testét, Mózessel találkozott. Inkább hitt Mózesben, mint Allahban, én meg az utolsó pillanatig nem tudtam, melyik formát vegyem fel. Nagyon szeretetreméltó fickó volt; az adott körülmények között nem is nagyon bántam, hogy azt várja el: Mózes és Allah megküzdjön a lelkéért. Nem volt képes megszabadulni az erőszak eszméjétől, pedig erőszak által halt meg. Semmivel sem lehetett meggyőzni, hogy fogadja el a békességet, a nyugalmat, úgyhogy végül összehoztuk neki a csatát, amelyet látni akart. Egy barátom és még néhányunk segítségével megrendeztük a ceremóniát: az ég átellenes pontjain egy-egy felhőből Allah meg én mennydörgő hangon jelentettük be igényünket az elhunyt lelkére - ő pedig, szegény feje, a földre rogyva reszketett kettőnk között.
Tréfásan adom elő a történetet, de meg kell értsétek: a helyzetet a férfi hite hozta létre, és mi azért játszottuk végig, hogy felszabadítsuk őt. Jehovát szólítottam, de hasztalanul, mert az arab nem hallott Jehováról, csak Mózesről - minden bizodalmát Mózesbe vetette. Allah kozmikus kardot rántott elő, én azonban lángra lobbantottam a pengéjét, el kellett dobnia. A kard a földre hullott, és a táj meggyulladt körülötte. Arabunk megint felkiáltott. Követők hadát pillantotta meg Allah mögött, mire énmögöttem is megjelent a hívek serege. A barátunk meg volt győződve: hármunk közül az egyiknek pusztulnia kell, és rettentően félt, hogy ő lesz az áldozat. A két felhő, amelyben helyet foglaltunk, egyre közelebb úszott egymáshoz. Kezemben táblát tartottam, amelyen ez a felirat állt: „Ne ölj.” Allah kardot lóbált. Ahogy közelebb értünk egymáshoz, kicseréltük ezeket, és a követőink összekeveredtek. Mi ketten egybeolvadtunk, fölvettük a Nap alakját (a Nap szót Seth le is betűzte), és kijelentettük: - Egyek vagyunk. A két, homlokegyenest ellentétes rendszernek egyesülnie kellett, különben ez az ember nem találta volna meg a békességet. Csak ezután foghattunk hozzá, hogy helyzetét elmagyarázzuk neki."/Seth könyve *3
