2013. március 23., szombat

Hamvas Béla


Hamvas Béla (Eperjes 1897. március 23. – Budapest, 1968 November 7.) magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros. Műveiben rendkívüli alapossággal világítja meg emberi gyengeségeinket, cáfolja téveszméink és intelligens, józan hangjával mutatja be a lét mélyebb összefüggéseit.
        Mindemellett, természetesen  nem csak kritizál, véleményez, hanem igyekszik olvasóit egyfajta előnyös szellemi átalakulás, és tisztánlátás felé irányítani. Hamvas az alapállás megvalósítására ösztönöz, tisztában van vele, hogy a "normális ember" állapota, az aranykor elérhető s nagyon is megéri magasabb tudatosságra törekedni.
        Hamvas egy élő könyvtár volt, ahogy Dr. László András is mondja "egészen rendkívüli" műveltséggel és sokrétű tudással bírt. Olvashatunk tőle letűnt kultúrákról, a borról, hagyományról, történelemről, ételkészítésről, filozófiáról, vallásról, hitről, szociológiáról, mítoszokról, Istenről, érzelmekről, irodalomról, művészetekről, pszichológiáról, illúziókról, szeretetről, az igazság kereséséről és sok minden másról.
        Fiatalon szolgált katonaként, volt könyvtáros, szerkesztő, kertész, raktáros, gondnok, műfordító. 
"Talán ebben az országban hozzá mérhető műveltségű ember nem volt. Az ő műveltsége egészen rendkívüli volt. Egészen rendkívüli és nagyon sok irányú és nagyon sok irányban meglehetősen alapos." Dr. László András
"A legnagyobbak közül való magyar író, művei mindazonáltal bármely szépírónknál koherensebb, markánsabb, univerzálisabb gondolkodóra vallanak. Munkásságában az ősi szellemi hagyományokkal kapcsolatos kötetek száma nagyobb a kifejezetten irodalmi művekénél. A Hagyomány ideája esszéi jórészét meghatározza." /Tradíció
 „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) - nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói? De, szétnézve az országban, mindent megértettek volna. " (Szőcs Géza)


Egyesek szerint „Sok olvasója egyébként éppen azért fordul el Hamvastól, mert mindent annyira tud. És a tudás – főleg, ha emberi gyengeségeinkre vet fényt – nyomasztó lehet.”. 
        A Dr. László által említett széleskörű tudás és értelem, mellyel Hamvas rendelkezett valóbban nem hétköznapi. Ezért sokan akik utólag próbálják értelmezni Őt és könyveit, könnyen saját szűrőik és gondolatiságuk áldozatává válhatnak.
        Itt azonban mi csak a fény felé törünk. Ízleljük meg mondanivalóját, elevenítsük fel, hogy milyen gondolatok és képek foglalkoztatták írónkat és pillantsunk bele az egykor ágyneműtartóban rejtegetett kéziratokba!

Vallás, élethamisítás

A kereszténységben levő egység-gondolat, amikor kimondták elemi erővel tört át. A kis héber gyülekezetet, amely abban a hiszemben volt, hogy számára készült vallás felrobbantotta. A kereszténység mértéke már az első pillanatban is az egész Föld volt. Az egység nagy arányokban először Alexandriában bontakozott ki. A gondolkozók kísérletet tettek arra, hogy mindazt, ami a kereszténység előtt volt egybeolvasszák. Ha a klérus és a politikai hatalom az alexandriai gondolkozást nem üldözte volna, a hagyomány alapjaára épített emberiség egység megvalósítására lett volna lehetőség.
        Amikor a kereszténység vallássá lett univerzális jellegét elvesztette, mint minden hagyomány amelyik vallássá válik. A buddhizmusban a hinayana vallásá sápadt és történetivé lett, a mahayana megmaradt hagyománynak. A kereszténység teljes egészében exotériává lett, a vallás nem szabadít fel többé, csupán védelmet nyújt. És nem az emberfölötti körökkel való érintkezést hozza, mindössze ezen a világon lehetőleg a terheken akar könnyíteni.
        A szisztematikus könnyítéssel szemben, amit a civilizációban a vallás, a filozófia és a tudomány a valóságmekerülése és az embernek a valóság elől való elrejtőzése az intézmények élethamisítása és a vallások valóság félelme jelent, van másik magatartás.A kettő sohasem vegyül és nem téveszthető össze.
Mindig van vidvan, a tudás képviselője és szofosz, a bölcs, bódhiszattva a megvilágosodott és isharua a szellemi ember. Van aki a civilizációban negatív magatartást vesz fel, nem a civilizációt tagadja, a könnyítés az amit nem fogad el, mert a könnyítésben a valóságtól való félelem annyit jelent, hogy az ember elveszíti önmagát. Élethamisítás annyit jelent, hogy a lét értelme elvész. A vidvan a tudás képviselője és az isharua, a szellemi ember visszaakarja szerezni önmagát.
        Az élet maga szubsztanciátlan és ami csak élet, nem egyéb mint elmúlás.  
A bódhiszattva azt akarja, ami a halált is kibírja.A civilizációban nem azért nem vesz részt, mert tudja, hogy reménytelen védekezés valami ellen, ami ellen nem lehet védekezni és legfeljebb a tudomásul vétele elől lehet elrejtőzni. De ha az ember elrejtőzik, önmaga és létének értelme elől rejtőzik el. 
        A szofosz, a bölcs számára az élet nem feltétlenül élvezet és nem akar zavartalanul örökre itt megtelepedni.De tudja, hogy ennek az életnek sajátsága, hogy minél könnyebbé akarják tenni, annál jobban megzavarodik, összezsugorodik, elveszti derűjét és szépségét, fényét, varázsát és misztériumát...
"Vallás, filozófia, tudomány könnyíteni akar, mint mondják az élet terhein. A hagyomány az embernek vissza adja önmagát."
 Misztika és mágia
Az európai tudomány a természetet úgy gondolja el, hogy azaz értelmes, célszerűen elgondolt, megszámlálhatatlan tények számsora. Elég kezdetleges felfogás; a végtelen sor mögött, pedig nincsen semmi. Illetve a sor mögött éppen semmi van.
A misztikus másként lát, a természetet úgy gondolja el, hogy az a megszámlálhatatlan lények tömege és az élőlények mögött ott van az, aki a lényeket életre hívta. A teremtmények mögött van a teremtő mágus, a világ központjában ül, láthatatlanul, csak alkotásaiban megfoghatóan. A természettudományos európainak a természet géprendszer és emögött áll a: semmi:
        A misztikusnak az élőlények világa s a teremtettek mögött áll a teremtő. De aki azt hiszi, hogy a misztika a racionalizmus ellentéte a dolgot egészen rosszul érti, egyáltalán nem az. A misztika az a tudás, amely minden dolog egységét látja, míg a tudomány nem látja. Minden dolog egy. Az is, ami életszerű, az is ami gépszerű, ez éppen a misztika: látni azt a középpontot, ahol az életből gépszerűség, a gépszerűségből élet lesz. Látni a pontot és a lényt, a Teremtőt, aki az életből gépet és a gépből életet teremt. Ezért a misztika nem a tudomány ellentéte, a misztika a tudás magasabb foka. Lehet, hogy az ember által elérhető legmagasabb fok.


Alapállás, éberség
Az alapállás tudatos helyreállítását a hagyomány a beavatásokban tanította. Ilyen tanítás írásban nem maradt fenn, már csak azért sem, mert a beavatás nem írható le és az könyvből nem tanulható meg. A beavatásról azonban, a hagyomány több művéből az ember nagy vonalakban fogalmat szerezhet. Ilyen mű mindenekelőtt az upanisadok és a sankara kommentárja, ilyen a szánkhja és a patandzsali jóga szútrája, ilyen a maháyána tibeti, kínai és japán változataival, az egyiptomi pert em heru töredékei, a kabbala, Széfer Jecirá és a Zohár, az alkímia és a szúfi.
        A beavatás technikája az egyetlen megbízható módszer arra, hogy az ember a turbát maradéktalanul felszámolja és önmagát visszanyerje. Böhme azt mondja, hogy az alapállás mindig jelen van, de ma nem érjük el. Ugyanezt tanítja a kínai tao, sankara, patandzsali jóga, a mahajana, az alkímia és a szúfi.
        Az alapállás megzavarodását a hindu hagyomány az értelem elhomályosodásának tulajdonítja. Az eredeti éberség, vidya lefokozódik és az ember álomkórossá lesz. Ez a homály az avidya, a csökkent éberség. A turba nem egyéb, mint az avidya következménye, minden zavar és bűn, betegség és szenvedés egyetlen oka az eredeti éberség elvesztése nyomában fellépő aluszékonyság. Éberség nélkül az emberi lét őrületszerű megzavarodás, abhimana. A megszabadulás nem egyéb, mint az éberség visszaszerzése. Megszabadulás éberség nélkül lehetetlen, mondja Sankara. Gjána moksha, írja a sankja, a megismerés megszabadulás. Az éberség az egyetlen képesség amely a turbát likvidálni tudja és amelyben a világ teljes egészében felszívódik úgy, hogy az ember a megszabadulást, nirvánát eléri. (...)

Az alapállás nem vallás, nem tudomány, nem filozófia, mert valamennyinek alapja. Az alapállás feltárása értelem teremtő tevékenység, semmi sem marad meg, csak az amit az ember saját értelmével és életével realizál. Gyakorlat és elmélet nem választható el, kétféle álláspont lehetetlen, világnézet többé nincs.
(...) Azaz ember, akinek nincs spirituális bázisa arról ismerhető fel, hogy minden esetben csak azt látja, ami rövidtávon tetszetős....
/Scientia Sacra II. - A kereszténység


Életigenlés
A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.

Beszűkült élet
A leszűkített ember primitívvé válik, ezért kezdünk ma hasonulni a vadakhoz. Egyedül az ember kitágítása a fontos. Szűkítés süllyedéssel jár, tágulás felemelkedéssel. Nekem minden politika kevés. Még a művész is kevés, a költő is kevés. A világirodalomban csak kevesen bírták ki, hogy költők legyenek. Ha költő lettem volna elzüllöttem volna, mint ahogy a többiek léha mutatványokban elzüllöttek. Nekem még a szent is kevés. /Patmosz



Böjt, elvonulás, csönd
Fent a hegyen az erdei házban silentiumot és böjtöt készülök tartani. Este nyolckor könnyű vacsorát eszem. Az emésztés éjjel tizenkettőkor fejeződik be. A böjt kezdete. Az egész következő nap, harmadnap délután négyig. Összesen negyven óra. Böhme azt mondja: Ádám a paradicsomban negyven napig élt, Izrael negyven évig bolyongott. Jézus negyven napig volt a pusztában, Krisztus negyven óráig feküdt a sírban. Ezért választottam a negyvenet. Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van. A negyven óra alatt egyetlen hangos szót sem ejtek ki. Csendesen sétálok, testi munkát nem végzek, inkább az árnyékban ülök, olvasok, meditálok, ha szükségét érzem, imádkozom. A gyomor lázongó követelőzését időnkint enyhén citromos vízzel kell csillapítani. Reggel és este tetőtől talpig megmosdani.

A silentiumot és a böjtöt azért határoztam el, mert egyébként sem könnyű sorsom eddig legnehezebb esztendejének értelmét megtaláltam, és most ezzel az értelemmel szembe kívántam nézni. Ehhez kell a csend és a magány és a böjt és a mosdás, ez a vesztegzár, az élettempót lelassítani, ha lehet, megállítani, és így az értelem teljes felismerésére a lehetőséget megteremteni.
A magány és a böjt mágikus állapot. Általában nem szokták tudni. A zárlatot azért választottam, mert tudom, hogy azt, amit meg akarok érteni, csak ebben a mágikus állapotban vagyok képes megközelíteni. Ebben a magánnyal és böjttel tisztított fokozott érzékenységben. Régebben többször koplaltam, néha megesett, hogy nem kényszerűségből és azokra a fényes pillanatokra, amelyek a kedélyen többször villámszerűen felragyogtak, nagyon is jól emlékszem. Most e pillanatokra volt szükségem.
    Egyébként is a vedlés korszakában voltam. Az ember pállott és unalmas, romlott és fás, már csaknem rákpáncéllá keményedett bőrét megrepeszti, önmagából kibújik. Az ember azt hitte, hogy én. Kiderült, maszk volt, mint a többi előző mind. A friss bőr most újra érzékeny. Arról ismerhető fel, hogy a normálállapot a mámor. Nem látás, hanem látomás. Nem a realitás, hanem a mirákulum. Nem a common sense, hanem az enthuziazmus. A fonnyadtság elmúlik. Derű. Mindenképpen mágikus. Az alacsonyabb méretkörökön szabad és feltétlen könnyű uralom.
    A lélek a Tízezerbőrű Tűz gyermeke. Pyripais myriodermatikos. Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához elérjen. Minden vedléssel kisebb lesz, a tűz nagyobb. Fizika és kémia és biológia és pszichológia és filozófia és vallás, mind kéreg. Páncél, burok, álarc, kamra, fegyház, elv, doktrína, világnézet. Mind rövidzárlat. Defekt. Az intelligencia tevékenységének leállítása. De, ha nem kéred a Hatalmak segítségét, ki se bírod. /Silentium

http://hamvasbela.org

Nincsenek megjegyzések: