Minden pillanat egyszeri, megismételhetetlen és kitüntetett; nemcsak folytatása a többinek, hanem kezdet is: újra kezdődik benne a teremtés, amelynek a keletkezés és az elmúlás a leglátványosabb megnyilvánulása. A határtalan nem a határokon túli végtelent jelenti, hanem azt a folytonos, robbanásszerű örvényt, amely minden pillanatot kivételessé, felkavaróvá, összehasonlíthatatlanná tud tenni, s megakadályozza a pillanat sokszor áhított megállítását, a megbékélést. A határátlépés során azért érzi úgy az ember, hogy az időből is kilépett, mert hirtelen a pillanat foglya lesz. A kezdet határtalanságába szédül bele. Miközben azt tapasztalja, hogy eljutott a mindenség kezdetéhez, abban a nyomasztó felismerésben részesül, hogy a beteljesülés, amire mindig is vágyott, nem egyéb, mint a beteljesülés reménytelenségének a maradéktalan átélése. Ekkor derül ki, hogy belülről jövő, tőle mégis rettentően idegen hang csábításának engedelmeskedve olyasmire vágyott, amitől inkább menekülnie kellett volna: élete egyszeriségének az átélésére, önnön megismerhetetlenségének különös, örvénylően szédítő élvezetére.
„Az isten nem határa az embernek, de az ember határa isteni.Másként szólva: az ember önnön határait megtapasztalva istenivé válik.”/Georges Bastille
A
TILTOTT GYÜMÖLCS
Gyakran
tapasztalni, hogy az emberek semmihez sem ragaszkodnak annyira, mint az őket
körülvevő korlátokhoz. Érthető, hogy nem is félnek annyira semmitől, mint attól
elveszítsék őket. Vannak, akik még életük utolsó pillanataiban is reménykednek,
hátha van még mibe kapaszkodniuk; mások meg, látva, hogy az életnek egyszer
mindenképpen búcsút kell mondaniuk, egy túlvilági, ledönthetetlennek hitt
isteni korlátban reménykednek, bízva abban, hogy az örökre megvédi majd őket a
korlátokat nem ismerő határtalantól, ettől a fenyegető ismeretlentől.
A
korlátokat, amelyekkel az élet mindenkit körülvesz, mégsem szereti senki sem
nevén nevezni; mindenki szívesebben tekinti őket határoknak. Ez természetes is:
amíg a korlát a bezártságra, a visszaszorítottságra, a kényszerre, végső soron
tehát valamiféle kiszolgáltatottságra figyelmeztet, addig a határ rendszerint
természetes képződménynek tűnik: olyan benyomást kelt, mintha általa teljesedne
be és válna egésszé az, ami a határokon belül van. (…)
Ezért
nem beszél senki sem szívesen az őt fogva tartó korlátokról , s még ott is
inkább határokat emleget, ahol a legnyilvánvalóbb a kényszer: saját élete
kapcsán. Az élet „határairól” szól, ha a legvégzetesebb korlátra, az azt
megelőző és követő ismeretlenre gondol, s inkább „természetesnek” nevezi,
csakhogy elviselhetővé fesse át az elviselhetetlent s megnyugtatóvá azt, amibe
nem lehet belenyugodni. Mindennél szívesebben szolgáltatja ki magát a határ
alapjául szolgáló mérték áttekinthető világának, mert ez reményt sugall: hátha mégis,
minden érv és tapasztalat ellenére van menekülésre mód. Hiszen maga az emberi
test is ezt a reményt táplálja: a szívverés ritmusa, az erek áramának a
folytonossága, az életfunkciók szabályszerűsége éppúgy egy jól elrendezett,
megingathatatlannak tűnő világ benyomását kelti, mint egy „természetes”
határoktól körülkerített birodalom „teste”, amely az emberi testhez hasonlóan
szintén az örökkévalóságra próbál berendezkedni.
A
határnak két oldala van; s amint az ember tudomást szerez erről, nyugtalanná is
válik: hol megpróbál ágaskodva átnézni a túloldalra, hol pedig arra vágyik,
hogy – önkéntes száműzöttként – odaátról leshesse meg, milyen is az, amikor
itt, ezen az oldalon otthon érzi magát. Ilyenkor kezdi gyanítani, hogy az
ismeretlen túlsó oldalhoz éppoly erős szálak fűzik, mint az ismert innensőhöz –
hiszen különben nem érezve honvágyat odaátra; de kénytelen azt tapasztalni,
hogy egyidejűleg mégsem rendezkedhet be mindkét parton. Mintha maga a természet
gondoskodott volna arról, hogy megakadályozza az ilyesfajta maradéktalan
otthonteremtést. A hódítókat, akik seregek élén útrakelnek, hogy az
ismeretlennek a világát a sajátjukéhoz csatolják, előbb vagy utóbb nem az
ellenség, hanem egy, még az időnél is rejtélyesebb erő töri meg ; akik pedig
saját életük határait kezdik feszegetni, azokat, még mielőtt
visszakényszerülnének oda, ahonnan megpróbáltak kilépni, Gorgó-fő módjára
bénítja meg valami, aminek se alakja, se formája nincsen, de ami mégis
idegenszerű és elrettentő. Maga a lehetelten fogadja őket, amelyben, mint egy
varázstükörben, önmagukra ismernek rá. Ilyenkor joggal érzik úgy, hogy a
mértéktelenség lett úrrá rajtuk; de annak ellenére, hogy az ismeretlen kezd
terjeszkedni bennünk, mégis az „összeszedettség” kivételes állapotában érzik
magukat. Mintha maguk váltak volna Gorgókká.
A
határátlépésnek ez a pillanata mindennél riasztóbb. A robbanást megelőző baljós
csend burkolja be. Mégis csábító: a létezésnek eredendő korlátozottságára
ráébredő ember az ilyen pillanatoktól reméli, hogy hátha mégis teljessé válhat
töredékszerű léte s nem kell többé mérlegelnie a határok és a korlátok
grammatikai vagy egzisztenciális különbségét. Nem egyszerűen a kíváncsiság
jele, ha valaki át akarja hágni a határokat;és nem is csupán a dölyfé és a
tehetetlenségé, ha meg akarja sérteni a mérték világát. Mélységes és egyetemes
kielégületlenség bírja rá az embert arra, hogy megpróbálja átlépni a határokat;
ez készteti arra, hogy feszegetni kezdje saját határait, hogy az ismeretlenben,
a tökéletesen másban ismerjen rá magára, hogy még életében megtapasztalja,
milyen is az, ha cserben hagyja őt az élet, hogy a mértéktelentől átitatódva
többé semmihez se lehessen mérhető, hanem maga legyen mindennek a méretéke –
egyszóval hogy letépje a tiltott gyümölcsöt.
Miért
riasztó ez mégis? Azért, mert korlátainak és határainak a termétől csak úgy tud
megszabadulni, ha egy újabb terhet vesz magára: a korlátlannak, a határtalannak
a terhét. De mert a határtalannak nincsenek határai, azaz meghatározhatatlan,
ezért a terhe is mérhetetlen. A határátlépés élményében részesülve az ember
maga válik határtalanná; lényének a végtelen súlya nyomasztja ilyenkor.
Vajon
a rettenet csak egy újabb rettenet révén győzhető le? Önnön határait és
korlátait érzékelve az ember elviselhetetlennek tapasztalja az életét és
kibírhatatlannak tartja a sorsát; áh ha elindul, hogy e rettenetnek a végére
járjon, akkor előbb vagy utóbb – határokat és korlátokat immár maga mögött
tudva – önmagában fedezi fel a határtalanságot, amelyre vágyott, de ezzel
együtt a lehetetlent is, amely megakadályozza, hogy bármiben is bizalommal
megtudjon kapaszkodni. (…)
A
HATÁRTALAN
Aki ráébred önnön határoltságára,
azt megkísérti a határtalanság, amely lassan mindenbe beleeszi magát. Repedések
és örvények tarkítják ekkor a rend világát. Aki a közelükbe lép, annak a hiány
csap az arcába. És mégis: mintha a sors üzenne neki ilyenkor, szirénhangon.
Különös, hogy éppen a határokat átlépve, a határtalanságba beleszédülve
tapasztalja azt az ember, hogy közeledik önmagához; paradox módon a szétesés
veszélyétől ilyenkor, ahelyett, hogy elgyengülne, egyre összeszedettebbé válik.
Ennek az összeszedettségnek semmi köze a mértékletességhez és az ehhez tapadó
erőfeszítésekhez; mintha az élet körei ezekben a pillanatokban felfoghatatlan
ponttá sűrűsödnének, amely, Ixión kerekéhez hasonlóan, tűzbe burkolózva,
villámokat szórva kering mérhetetlenségben. Ehhez nem kell feltétlenül hátat
fordítani a világnak. Hiszen mindabban, ami az ember körülveszi, a mértéktelen
dermedt egy időre mérhetővé; és attól válhat bármely pillanat szédítővé,
bármely esemény kivételessé, bármilyen látvány hihetetlenné és bármilyen
cselekedet megrendítővé, hogy ott lappang benne a határtalan. Ez tör elő a
legváratlanabb pillanatokban, ez kezd tombolni és terjeszkedni, és amit csak
elér, arra ez nyomja rá a lehetetlen pecsétjét. (…)
A
NYOMASZTÓ HIÁNY
„A határokat
átlépve, a megrendülésnek e pillanataiban, kiderült, hogy ő maga éppoly
utolérhetetlen és határtalan, mint bármelyik feltételezett isten; hogy ez az
állítólagos isten, örökös száműzöttként, csakis benne tud életre kelni; hogy
mint mindenre, őrá is az a sors vár, hogy a létezés által múlja felül önmagát,
anélkül, hogy ez bármiféle beteljesüléshez vezetne; és hogy alapvetően a
viszály, a paradoxitás élteti, az, amit Hérakleitosz háborúnak nevez, Jakob
Böhme pedig mindenütt jelenlévő pokolnak. Igaz, hogy a határt átlépve a halál
szenvedélye kezdi kitölteni a lényét; de ő mégsem a halálra mond igent, hanem
arra a megfoghatatlanra és határtalansága miatt elviselhetetlenre, ami
egyformán felülmúlja az életet és a halált; a tagadásból táplálkozó létre,
amely, mint mértéktelen állítás, mindenben feltűnik, anélkül, hogy valaha is tetten
érhető lenne. (…)
A
TÁTONGÓ MÉLYSÉG
„A lélek határait – mehetsz és meg
nem találod, bejárj bár minden utat, (logoszának) mélysége akkora”, mondja
Hérakleitosz. A lappangó logosztól kifürkészhetetlen a lélek; ez készteti őt
arra, hogy önmagát újra meg újra meghaladja, hogy a határokat, amelyekhez elér,
bekebelezze s az ismeretlenben való továbbtapogatózásra kényszerüljön. A lélek
nem keríthető be; de nem a végtelen nagysága vagy végtelen mélysége, hanem a
végtelen paradoxitása miatt: egyszerre van ugyanis önmagán kívül és belül is. „A
lélek tulajdonosa az értelem (a logosz), amely önmagát szaporítja”, mondja
Hérakleitosz egy másik töredékében: a logosz a lélek „tulajdona”, s azon belül
van; ám ugyanez a logosz mégis oly tág és határtalan, hogy a lelket, mint a
végtelen, kívülről fogja körbe. (…)
Amint az ember számára élményszerűvé
válik a léleknek az a paradoxitása, amelyről Hérakleitosz szól, nem szenved
többé önnön utolérhetetlenségétől; az örvényben alámerülve saját
határtalanságát kezdi élvezni. Ami addig valamitől való kifosztottságnak tűnt,
beteljesüléssé válik. Amikor a paradoxitás, a megoldhatatlan viszály magával
ragadja, akkor végre azonos lesz önmagával. A meghatározhatatlan, mindenből
kivonuló lét pusztító, bár korántsem halálos élményében részesülve joggal érzi
magát mindennek fölött álló, kivételes lénynek. A logosznak megfelelően minden
egy, mondja Hérakleitosz; a határokat átlépve nem szétesik az ember, hanem
ellenkezőleg, összeszedetté válik, s az addig szétfelé tartó, a legkülönbözőbb
irányokba mutató és összeegyeztethetetlennek vélt vágyai, szándékai, gondolatai
és ösztönei egybesűrűsödnek. Az Egy nem nagyságát, hanem erejét és dinamikáját
tekintve határtalan és végtelen, mondja Plótinosz; attól érezheti magát egynek
és a létezés csúcsán állónak az ember, hogy egy-egy rejtélyes és eltervezhetetlen
pillanatban váratlanul elenyészővé válik a felmérhetetlenül sokféle létező
különbsége, s fontosabb lesz az egységük
belátása – annak érzékelése, hogy azonosak abban, hogy vannak. Ilyenkor nyílik meg a lét felé vezető „út”. A határátlépés
elindulás a felfoghatatlanba. (…) a határátlépés pillanatában az ember képtelen
eldönteni, hogy ő lép-e még, vagy őt nyeli el valami.
A
KEZDET HATÁRTALANSÁGA
A határt átlépve önmagához közeledik
az ember; úgy érzi, mintha mindennek a kezdete és végső célja világosodna meg
előtte. E kezdet értelemszerűen határtalan, hiszen ha véges lenne, akkor rajta
túl is kezdődne valami. Mivel határtalansága nem nagyságot, hanem erőt jelent,
ezért a kezdet attól kezdet, hogy minden felülmúl és bekebelezi azt, ami őt
követi: a határolt és véges létezők is benne és általa léteznek. A határtalan
ezért nemcsak a kezdete, hanem ura is a mindenségnek;az arkhé görögül éppúgy
jelent kezdetet, mint urat, parancsolót. (…)
AMI
KIMERÍTHETETLEN
A határátlépés élménye felforgató, a
határtalanság megtapasztalása tragikus. Érthető, hogy a legtöbb közösség
megpróbálja kiszorítani a látómezejéből. A közösségek egyik előfeltétele, hogy
elkötelezzék magukat a mértéknek, tiszteletben tartsák a határokat és
megpróbáljanak ellenállni mindennek, ami felforgató, szubverzív. A határátlépés
élménye ezért minden szempontból „közösségellenes”: sehová sem vezet
(legfeljebb a „semmibe”), hiszen a határtalannak és megfoghatatlannak
szolgáltatja ki az embert; saját egyszeriségével és kivételességével
(megismételhetetlenségével) szembesíti őt, s ily módon illuzórikusként leplez le
minden olyan elképzelést, amely az egyes ember „célját” rajta kívül akarja
felmutatni; és mert a határt átlépve az ember már életében is az örök halál
zálogának érzi magát, elvész a közösség számára, amely nem létezhetne, ha –
hallgatólagosan – nem az örökkévalóságra (de az örök élet, s nem az örök halál
valóságára) rendkezne be. A tragikus élmény semmilyen „hasznos tanulságot” sem
nyújt és nem kerekíthető ki semmiféle rendszerré; márpedig az emberi együttélés
elképzelhetetlen valamiféle rendszeresség nélkül. (…)
AZ
ISTENÉLMÉNY
Nem a
határokon túl van a határtalan, hanem fordítva: a határokon belül rejtőzik, és
még arra is ő nyújt lehetőséget, hogy az ember megkísérelje átlépni ezeket. Nem
büszkeségből, nem kíváncsiságból, nem is kalandvágyból, hanem hogy közelebb
kerüljön ahhoz, aminek minden más létezővel együtt maga is köszönheti a létét,
hogy maradéktalanul belemerüljön abba, ami őt magát is át- meg áthatja. A
határt átlépve sejti csak meg, hogy nem önszántából cselekedett így. Egy
hívásnak engedelmeskedett, amit a lépés pillanatában hallott csak meg; nem volt
hát ideje felkészülni. A határt átlépve önmagához kezd közeledni; s bár egyre
riasztóbb lesz a felismert határtalanság, ez mégsem a tökéletlenség érzetét
kelti benne, mint Arisztotelész feltételezte, hanem a csodáét: azt, hogy a
mindenséggel együtt őt is olyasmi élteti, ami láthatatlan, felfoghatatlan, de
mai a létezőkkel ellentétben mégis – mint Anaximandrosz írja az apeironról –
korlátlan, halhatatlan és soha nem romló. (…)
A
LEHETETLEN
A beteljesüléstől ennek ellenére
nincs megfosztva az ember; csupán ez mást jelent, mint amit tőle remél.
Miközben egyre erősebben érzékelhetővé válik az, ami a maga tisztaságában soha
nem érzékelhető, az ember mintha élete alapjára bukkant volna rá: eljutott
ahhoz, ami születéséről gondoskodik és ami halálának is biztosítéka lesz. Ekkor
sejti meg, hogy élete olyasmibe ágyazódik, ami kizárólag azáltal tud
megnyilvánulni, hogy mindent kivetkőztet önmagából. A szó eredeti értelmében
vett eksztázisnak köszönheti az életét: a lét kivetette őt magából, s ezzel a
világra segítette. Nem csoda, hogy az eksztatikus pillanatokban kerül vissza
élete alapjához*, amiben azonban, mivel az maga is örökösen túlcsordul önmagán,
képtelen megkapaszkodni.
* „Kizárólag az eksztázisban valósul meg – még ha
csak részlegesen is – a (földi lét) korlátoltságának a megszűnése… Ezért oly
nélkülözhetetlen és fontos az eksztázis, még ha soi-disant racionalistáink
tiltakoznak is ellene, mivelhogy korlátolt fogalmaikat ez bolonddá teszi
(szószerint: kibillenti – F. F. L.)
… s ezért inkább azt tartják bolondnak, ami őket
magukat megbolondítja.” Baader, 9. 112. o.)
A beteljesülés ennek a
képtelenségnek az átélése. A határt átlépve saját utolérhetetlenségének riasztó
tapasztalatában részesül az ember: annak felismerésében, hogy soha nem lesz
képes valaha is úrrá lenni önmagán. A paradoxitás a beteljesülést is átszínezi:
ez annál átfogóbb, minél inkább elveszti magát az ember. A mértéktelenség
áldozata továbbra is; ám ha eddig „szenvedő” alanya volt csupán ennek, akkor a
határátlépés pillanatában „cselekvő” részese lesz az egyetemes paradoxitásnak.
Képletesen szólva: önmagától elpártolva a lét oldaára áll, a határtalanból néz
vissza önnön határok közé kényszerített énjére. Kilép önmagából, s az egyetemes
eksztázist kezdi gyakorolni, még ha ennek jelei nem is mindig szembetűnőek.
Hiszen a határtalan megnyilvánulása nem köthető feltételekhez.
Hová vezet az út a határokat
átlépve? Feltehetően a határtalanba. De vajon határtalan–e még az, ami
mértéktelen? Nevezhető-e akár paradoxitásnak is? Ahová átlép az ember, az nem
vetkőztet-e ki önmagából mindent, beleértve az elnevezéseket is? Nem a
LEHETETLEN sejlik-e föl abban, ami az emberre vár? A határtalan nem ügyetlen
nyelvi érzékeltetése csupán annak, ami még csak határtalannak sem nevezhető? És
egyáltalán: használható-e az „ami” névmás, ha feldereng az, ami nemcsak
lehetővé teszi a nyelv használatát, de határokat is szab neki? Nem olyasmiről
van-e szó, amiről még az sem mondható, hogy „ami”, hanem csupán hogy AZ, AMI
NEM AZ, AMI? Ezt megsejtve nem kell-e elnémulnia a beszédnek?
Földényi F. László
Földényi F. László (Debrecen, 1952. április 19. -)
magyar esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. A Csernus
Ákos-díj kuratóriumának tagja.1970-1975 között az ELTE BTK magyar–angol szakos
hallgatója volt. 1977-1986 között a Magyar Színházi Intézet munkatársa volt.
1987-1991 között szabadfoglalkozású volt. 1988-1989 között illetve 1990-1991 között
a DAAD Berliner Künstlerprogramm meghívására Nyugat-Berlinben dolgozott.
1989-1991 között egyetemi adjunktus az ELTE BTK Összehasonlító és Világirodalmi
Tanszéken, 1991-2006 között docense volt. 2002-2003 között a Magyar
Iparművészeti Egyetem oktatója volt. 2004 óta egyetemi docens a Színház- és
Filmművészeti Egyetemen. 2005-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem Művészetelméleti
Tanszékének tanszékvezető-helyettese, 2006-tól tanszékvezetője. 2006 óta
egyetemi tanár.
...
Minden idézet Földényi F. László - A MEDÚZA PILLANTÁSA c. könyvéből származik (1990, Lánchíd kiadó), 119 - 146 oldal. A könyv régebbi kiadásait antikváriumok és könyvtárak polcain kell keresni, de létezik egy egy friss verzió is a Kalligramm kiadótól.
Ajánlható azon spirituális keresőknek is, akik fogékonyak a nagyobb hangvitelű esszékre, de főképp azoknak akik szeretnének az európai létértelmezések és útvesztők dzsungelén jobban átlátni. A Medúza pillantásában beletekinthetünk a legmélyebb alapfogalmak, mint például megvilágosodás, középpont, katarzis, Isten stb. természetébe és azok közötti összefüggéseken is keresztül vezet minket a szerző. Földényi részletesen kitér a görög kultúra és hitvilág emblematikus alakjaira, héroszaira, filozófusaira és a későbbi korok gondolkodóira, akiket ugyanannak a "Határtalanak" a megismerése, megértése foglakoztatott.
