2013. július 21., vasárnap

Földényi F. László - A medúza pillantása


Minden pillanat egyszeri, megismételhetetlen és kitüntetett; nemcsak folytatása a többinek, hanem kezdet is: újra kezdődik benne a teremtés, amelynek a keletkezés és az elmúlás a leglátványosabb megnyilvánulása. A határtalan nem a határokon túli végtelent jelenti, hanem azt a folytonos, robbanásszerű örvényt, amely minden pillanatot kivételessé, felkavaróvá, összehasonlíthatatlanná tud tenni, s megakadályozza a pillanat sokszor áhított megállítását, a megbékélést. A határátlépés során azért érzi úgy az ember, hogy az időből is kilépett, mert hirtelen a pillanat foglya lesz. A kezdet határtalanságába szédül bele. Miközben azt tapasztalja, hogy eljutott a mindenség kezdetéhez, abban a nyomasztó felismerésben részesül, hogy a beteljesülés, amire mindig is vágyott, nem egyéb, mint a beteljesülés reménytelenségének a maradéktalan átélése. Ekkor derül ki, hogy  belülről jövő, tőle mégis rettentően idegen hang csábításának engedelmeskedve olyasmire vágyott, amitől inkább menekülnie kellett volna: élete egyszeriségének az átélésére, önnön megismerhetetlenségének különös, örvénylően szédítő élvezetére.
„Az isten nem határa az embernek, de az ember határa isteni. 
Másként szólva: az ember önnön határait megtapasztalva istenivé válik.” 
/Georges Bastille
 A TILTOTT GYÜMÖLCS



Gyakran tapasztalni, hogy az emberek semmihez sem ragaszkodnak annyira, mint az őket körülvevő korlátokhoz. Érthető, hogy nem is félnek annyira semmitől, mint attól elveszítsék őket. Vannak, akik még életük utolsó pillanataiban is reménykednek, hátha van még mibe kapaszkodniuk; mások meg, látva, hogy az életnek egyszer mindenképpen búcsút kell mondaniuk, egy túlvilági, ledönthetetlennek hitt isteni korlátban reménykednek, bízva abban, hogy az örökre megvédi majd őket a korlátokat nem ismerő határtalantól, ettől a fenyegető ismeretlentől.
            A korlátokat, amelyekkel az élet mindenkit körülvesz, mégsem szereti senki sem nevén nevezni; mindenki szívesebben tekinti őket határoknak. Ez természetes is: amíg a korlát a bezártságra, a visszaszorítottságra, a kényszerre, végső soron tehát valamiféle kiszolgáltatottságra figyelmeztet, addig a határ rendszerint természetes képződménynek tűnik: olyan benyomást kelt, mintha általa teljesedne be és válna egésszé az, ami a határokon belül van. (…)
            Ezért nem beszél senki sem szívesen az őt fogva tartó korlátokról , s még ott is inkább határokat emleget, ahol a legnyilvánvalóbb a kényszer: saját élete kapcsán. Az élet „határairól” szól, ha a legvégzetesebb korlátra, az azt megelőző és követő ismeretlenre gondol, s inkább „természetesnek” nevezi, csakhogy elviselhetővé fesse át az elviselhetetlent s megnyugtatóvá azt, amibe nem lehet belenyugodni. Mindennél szívesebben szolgáltatja ki magát a határ alapjául szolgáló mérték áttekinthető világának, mert ez reményt sugall: hátha mégis, minden érv és tapasztalat ellenére van menekülésre mód. Hiszen maga az emberi test is ezt a reményt táplálja: a szívverés ritmusa, az erek áramának a folytonossága, az életfunkciók szabályszerűsége éppúgy egy jól elrendezett, megingathatatlannak tűnő világ benyomását kelti, mint egy „természetes” határoktól körülkerített birodalom „teste”, amely az emberi testhez hasonlóan szintén az örökkévalóságra próbál berendezkedni.
            A határnak két oldala van; s amint az ember tudomást szerez erről, nyugtalanná is válik: hol megpróbál ágaskodva átnézni a túloldalra, hol pedig arra vágyik, hogy – önkéntes száműzöttként – odaátról leshesse meg, milyen is az, amikor itt, ezen az oldalon otthon érzi magát. Ilyenkor kezdi gyanítani, hogy az ismeretlen túlsó oldalhoz éppoly erős szálak fűzik, mint az ismert innensőhöz – hiszen különben nem érezve honvágyat odaátra; de kénytelen azt tapasztalni, hogy egyidejűleg mégsem rendezkedhet be mindkét parton. Mintha maga a természet gondoskodott volna arról, hogy megakadályozza az ilyesfajta maradéktalan otthonteremtést. A hódítókat, akik seregek élén útrakelnek, hogy az ismeretlennek a világát a sajátjukéhoz csatolják, előbb vagy utóbb nem az ellenség, hanem egy, még az időnél is rejtélyesebb erő töri meg ; akik pedig saját életük határait kezdik feszegetni, azokat, még mielőtt visszakényszerülnének oda, ahonnan megpróbáltak kilépni, Gorgó-fő módjára bénítja meg valami, aminek se alakja, se formája nincsen, de ami mégis idegenszerű és elrettentő. Maga a lehetelten fogadja őket, amelyben, mint egy varázstükörben, önmagukra ismernek rá. Ilyenkor joggal érzik úgy, hogy a mértéktelenség lett úrrá rajtuk; de annak ellenére, hogy az ismeretlen kezd terjeszkedni bennünk, mégis az „összeszedettség” kivételes állapotában érzik magukat. Mintha maguk váltak volna Gorgókká. 
             A határátlépésnek ez a pillanata mindennél riasztóbb. A robbanást megelőző baljós csend burkolja be. Mégis csábító: a létezésnek eredendő korlátozottságára ráébredő ember az ilyen pillanatoktól reméli, hogy hátha mégis teljessé válhat töredékszerű léte s nem kell többé mérlegelnie a határok és a korlátok grammatikai vagy egzisztenciális különbségét. Nem egyszerűen a kíváncsiság jele, ha valaki át akarja hágni a határokat;és nem is csupán a dölyfé és a tehetetlenségé, ha meg akarja sérteni a mérték világát. Mélységes és egyetemes kielégületlenség bírja rá az embert arra, hogy megpróbálja átlépni a határokat; ez készteti arra, hogy feszegetni kezdje saját határait, hogy az ismeretlenben, a tökéletesen másban ismerjen rá magára, hogy még életében megtapasztalja, milyen is az, ha cserben hagyja őt az élet, hogy a mértéktelentől átitatódva többé semmihez se lehessen mérhető, hanem maga legyen mindennek a méretéke – egyszóval hogy letépje a tiltott gyümölcsöt.
            Miért riasztó ez mégis? Azért, mert korlátainak és határainak a termétől csak úgy tud megszabadulni, ha egy újabb terhet vesz magára: a korlátlannak, a határtalannak a terhét. De mert a határtalannak nincsenek határai, azaz meghatározhatatlan, ezért a terhe is mérhetetlen. A határátlépés élményében részesülve az ember maga válik határtalanná; lényének a végtelen súlya nyomasztja ilyenkor.
            Vajon a rettenet csak egy újabb rettenet révén győzhető le? Önnön határait és korlátait érzékelve az ember elviselhetetlennek tapasztalja az életét és kibírhatatlannak tartja a sorsát; áh ha elindul, hogy e rettenetnek a végére járjon, akkor előbb vagy utóbb – határokat és korlátokat immár maga mögött tudva – önmagában fedezi fel a határtalanságot, amelyre vágyott, de ezzel együtt a lehetetlent is, amely megakadályozza, hogy bármiben is bizalommal megtudjon kapaszkodni. (…)

A HATÁRTALAN

Aki ráébred önnön határoltságára, azt megkísérti a határtalanság, amely lassan mindenbe beleeszi magát. Repedések és örvények tarkítják ekkor a rend világát. Aki a közelükbe lép, annak a hiány csap az arcába. És mégis: mintha a sors üzenne neki ilyenkor, szirénhangon. Különös, hogy éppen a határokat átlépve, a határtalanságba beleszédülve tapasztalja azt az ember, hogy közeledik önmagához; paradox módon a szétesés veszélyétől ilyenkor, ahelyett, hogy elgyengülne, egyre összeszedettebbé válik. Ennek az összeszedettségnek semmi köze a mértékletességhez és az ehhez tapadó erőfeszítésekhez; mintha az élet körei ezekben a pillanatokban felfoghatatlan ponttá sűrűsödnének, amely, Ixión kerekéhez hasonlóan, tűzbe burkolózva, villámokat szórva kering mérhetetlenségben. Ehhez nem kell feltétlenül hátat fordítani a világnak. Hiszen mindabban, ami az ember körülveszi, a mértéktelen dermedt egy időre mérhetővé; és attól válhat bármely pillanat szédítővé, bármely esemény kivételessé, bármilyen látvány hihetetlenné és bármilyen cselekedet megrendítővé, hogy ott lappang benne a határtalan. Ez tör elő a legváratlanabb pillanatokban, ez kezd tombolni és terjeszkedni, és amit csak elér, arra ez nyomja rá a lehetetlen pecsétjét. (…)
A NYOMASZTÓ HIÁNY

A határokat átlépve, a megrendülésnek e pillanataiban, kiderült, hogy ő maga éppoly utolérhetetlen és határtalan, mint bármelyik feltételezett isten; hogy ez az állítólagos isten, örökös száműzöttként, csakis benne tud életre kelni; hogy mint mindenre, őrá is az a sors vár, hogy a létezés által múlja felül önmagát, anélkül, hogy ez bármiféle beteljesüléshez vezetne; és hogy alapvetően a viszály, a paradoxitás élteti, az, amit Hérakleitosz háborúnak nevez, Jakob Böhme pedig mindenütt jelenlévő pokolnak. Igaz, hogy a határt átlépve a halál szenvedélye kezdi kitölteni a lényét; de ő mégsem a halálra mond igent, hanem arra a megfoghatatlanra és határtalansága miatt elviselhetetlenre, ami egyformán felülmúlja az életet és a halált; a tagadásból táplálkozó létre, amely, mint mértéktelen állítás, mindenben feltűnik, anélkül, hogy valaha is tetten érhető lenne. (…)

A TÁTONGÓ MÉLYSÉG

„A lélek határait – mehetsz és meg nem találod, bejárj bár minden utat, (logoszának) mélysége akkora”, mondja Hérakleitosz. A lappangó logosztól kifürkészhetetlen a lélek; ez készteti őt arra, hogy önmagát újra meg újra meghaladja, hogy a határokat, amelyekhez elér, bekebelezze s az ismeretlenben való továbbtapogatózásra kényszerüljön. A lélek nem keríthető be; de nem a végtelen nagysága vagy végtelen mélysége, hanem a végtelen paradoxitása miatt: egyszerre van ugyanis önmagán kívül és belül is. „A lélek tulajdonosa az értelem (a logosz), amely önmagát szaporítja”, mondja Hérakleitosz egy másik töredékében: a logosz a lélek „tulajdona”, s azon belül van; ám ugyanez a logosz mégis oly tág és határtalan, hogy a lelket, mint a végtelen, kívülről fogja körbe. (…)
            Amint az ember számára élményszerűvé válik a léleknek az a paradoxitása, amelyről Hérakleitosz szól, nem szenved többé önnön utolérhetetlenségétől; az örvényben alámerülve saját határtalanságát kezdi élvezni. Ami addig valamitől való kifosztottságnak tűnt, beteljesüléssé válik. Amikor a paradoxitás, a megoldhatatlan viszály magával ragadja, akkor végre azonos lesz önmagával. A meghatározhatatlan, mindenből kivonuló lét pusztító, bár korántsem halálos élményében részesülve joggal érzi magát mindennek fölött álló, kivételes lénynek. A logosznak megfelelően minden egy, mondja Hérakleitosz; a határokat átlépve nem szétesik az ember, hanem ellenkezőleg, összeszedetté válik, s az addig szétfelé tartó, a legkülönbözőbb irányokba mutató és összeegyeztethetetlennek vélt vágyai, szándékai, gondolatai és ösztönei egybesűrűsödnek. Az Egy nem nagyságát, hanem erejét és dinamikáját tekintve határtalan és végtelen, mondja Plótinosz; attól érezheti magát egynek és a létezés csúcsán állónak az ember, hogy egy-egy rejtélyes és eltervezhetetlen pillanatban váratlanul elenyészővé válik a felmérhetetlenül sokféle létező különbsége, s fontosabb lesz az egységük belátása – annak érzékelése, hogy azonosak abban, hogy vannak. Ilyenkor nyílik meg a lét felé vezető „út”. A határátlépés elindulás a felfoghatatlanba. (…) a határátlépés pillanatában az ember képtelen eldönteni, hogy ő lép-e még, vagy őt nyeli el valami.

A KEZDET HATÁRTALANSÁGA

A határt átlépve önmagához közeledik az ember; úgy érzi, mintha mindennek a kezdete és végső célja világosodna meg előtte. E kezdet értelemszerűen határtalan, hiszen ha véges lenne, akkor rajta túl is kezdődne valami. Mivel határtalansága nem nagyságot, hanem erőt jelent, ezért a kezdet attól kezdet, hogy minden felülmúl és bekebelezi azt, ami őt követi: a határolt és véges létezők is benne és általa léteznek. A határtalan ezért nemcsak a kezdete, hanem ura is a mindenségnek;az arkhé görögül éppúgy jelent kezdetet, mint urat, parancsolót. (…)
AMI KIMERÍTHETETLEN

A határátlépés élménye felforgató, a határtalanság megtapasztalása tragikus. Érthető, hogy a legtöbb közösség megpróbálja kiszorítani a látómezejéből. A közösségek egyik előfeltétele, hogy elkötelezzék magukat a mértéknek, tiszteletben tartsák a határokat és megpróbáljanak ellenállni mindennek, ami felforgató, szubverzív. A határátlépés élménye ezért minden szempontból „közösségellenes”: sehová sem vezet (legfeljebb a „semmibe”), hiszen a határtalannak és megfoghatatlannak szolgáltatja ki az embert; saját egyszeriségével és kivételességével (megismételhetetlenségével) szembesíti őt, s ily módon illuzórikusként leplez le minden olyan elképzelést, amely az egyes ember „célját” rajta kívül akarja felmutatni; és mert a határt átlépve az ember már életében is az örök halál zálogának érzi magát, elvész a közösség számára, amely nem létezhetne, ha – hallgatólagosan – nem az örökkévalóságra (de az örök élet, s nem az örök halál valóságára) rendkezne be. A tragikus élmény semmilyen „hasznos tanulságot” sem nyújt és nem kerekíthető ki semmiféle rendszerré; márpedig az emberi együttélés elképzelhetetlen valamiféle rendszeresség nélkül. (…)

AZ ISTENÉLMÉNY

Nem a határokon túl van a határtalan, hanem fordítva: a határokon belül rejtőzik, és még arra is ő nyújt lehetőséget, hogy az ember megkísérelje átlépni ezeket. Nem büszkeségből, nem kíváncsiságból, nem is kalandvágyból, hanem hogy közelebb kerüljön ahhoz, aminek minden más létezővel együtt maga is köszönheti a létét, hogy maradéktalanul belemerüljön abba, ami őt magát is át- meg áthatja. A határt átlépve sejti csak meg, hogy nem önszántából cselekedett így. Egy hívásnak engedelmeskedett, amit a lépés pillanatában hallott csak meg; nem volt hát ideje felkészülni. A határt átlépve önmagához kezd közeledni; s bár egyre riasztóbb lesz a felismert határtalanság, ez mégsem a tökéletlenség érzetét kelti benne, mint Arisztotelész feltételezte, hanem a csodáét: azt, hogy a mindenséggel együtt őt is olyasmi élteti, ami láthatatlan, felfoghatatlan, de mai a létezőkkel ellentétben mégis – mint Anaximandrosz írja az apeironról – korlátlan, halhatatlan és soha nem romló. (…)

A LEHETETLEN

            A beteljesüléstől ennek ellenére nincs megfosztva az ember; csupán ez mást jelent, mint amit tőle remél. Miközben egyre erősebben érzékelhetővé válik az, ami a maga tisztaságában soha nem érzékelhető, az ember mintha élete alapjára bukkant volna rá: eljutott ahhoz, ami születéséről gondoskodik és ami halálának is biztosítéka lesz. Ekkor sejti meg, hogy élete olyasmibe ágyazódik, ami kizárólag azáltal tud megnyilvánulni, hogy mindent kivetkőztet önmagából. A szó eredeti értelmében vett eksztázisnak köszönheti az életét: a lét kivetette őt magából, s ezzel a világra segítette. Nem csoda, hogy az eksztatikus pillanatokban kerül vissza élete alapjához*, amiben azonban, mivel az maga is örökösen túlcsordul önmagán, képtelen megkapaszkodni.
* „Kizárólag az eksztázisban valósul meg – még ha csak részlegesen is – a (földi lét) korlátoltságának a megszűnése… Ezért oly nélkülözhetetlen és fontos az eksztázis, még ha soi-disant racionalistáink tiltakoznak is ellene, mivelhogy korlátolt fogalmaikat ez bolonddá teszi (szószerint: kibillenti – F. F. L.)
… s ezért inkább azt tartják bolondnak, ami őket magukat megbolondítja.” Baader, 9. 112. o.)
A beteljesülés ennek a képtelenségnek az átélése. A határt átlépve saját utolérhetetlenségének riasztó tapasztalatában részesül az ember: annak felismerésében, hogy soha nem lesz képes valaha is úrrá lenni önmagán. A paradoxitás a beteljesülést is átszínezi: ez annál átfogóbb, minél inkább elveszti magát az ember. A mértéktelenség áldozata továbbra is; ám ha eddig „szenvedő” alanya volt csupán ennek, akkor a határátlépés pillanatában „cselekvő” részese lesz az egyetemes paradoxitásnak. Képletesen szólva: önmagától elpártolva a lét oldaára áll, a határtalanból néz vissza önnön határok közé kényszerített énjére. Kilép önmagából, s az egyetemes eksztázist kezdi gyakorolni, még ha ennek jelei nem is mindig szembetűnőek. Hiszen a határtalan megnyilvánulása nem köthető feltételekhez.
            Hová vezet az út a határokat átlépve? Feltehetően a határtalanba. De vajon határtalan–e még az, ami mértéktelen? Nevezhető-e akár paradoxitásnak is? Ahová átlép az ember, az nem vetkőztet-e ki önmagából mindent, beleértve az elnevezéseket is? Nem a LEHETETLEN sejlik-e föl abban, ami az emberre vár? A határtalan nem ügyetlen nyelvi érzékeltetése csupán annak, ami még csak határtalannak sem nevezhető? És egyáltalán: használható-e az „ami” névmás, ha feldereng az, ami nemcsak lehetővé teszi a nyelv használatát, de határokat is szab neki? Nem olyasmiről van-e szó, amiről még az sem mondható, hogy „ami”, hanem csupán hogy AZ, AMI NEM AZ, AMI? Ezt megsejtve nem kell-e elnémulnia a beszédnek?
Földényi F. László

Földényi F. László (Debrecen, 1952. április 19. -) magyar esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. A Csernus Ákos-díj kuratóriumának tagja.1970-1975 között az ELTE BTK magyar–angol szakos hallgatója volt. 1977-1986 között a Magyar Színházi Intézet munkatársa volt. 1987-1991 között szabadfoglalkozású volt. 1988-1989 között illetve 1990-1991 között a DAAD Berliner Künstlerprogramm meghívására Nyugat-Berlinben dolgozott. 1989-1991 között egyetemi adjunktus az ELTE BTK Összehasonlító és Világirodalmi Tanszéken, 1991-2006 között docense volt. 2002-2003 között a Magyar Iparművészeti Egyetem oktatója volt. 2004 óta egyetemi docens a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2005-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem Művészetelméleti Tanszékének tanszékvezető-helyettese, 2006-tól tanszékvezetője. 2006 óta egyetemi tanár.
...
Minden idézet Földényi F. László - A MEDÚZA PILLANTÁSA c. könyvéből származik (1990, Lánchíd kiadó), 119 - 146 oldal. A könyv régebbi kiadásait antikváriumok és könyvtárak polcain kell keresni, de létezik egy egy friss verzió is a Kalligramm kiadótól.
Ajánlható azon spirituális keresőknek is, akik fogékonyak a nagyobb hangvitelű esszékre, de főképp azoknak akik szeretnének az európai létértelmezések és útvesztők dzsungelén jobban átlátni. A Medúza pillantásában beletekinthetünk a legmélyebb alapfogalmak, mint például megvilágosodás, középpont, katarzis, Isten stb. természetébe és azok közötti összefüggéseken is keresztül vezet minket a szerző. Földényi részletesen kitér a görög kultúra és hitvilág emblematikus alakjaira, héroszaira, filozófusaira és a későbbi korok gondolkodóira, akiket ugyanannak a "Határtalanak" a megismerése, megértése foglakoztatott.

Nincsenek megjegyzések: