Hogyan táncoltatott asztalt Nemere István?

Két bejegyzés közt ezúttal olvassunk egy picit regényesebb anyagot. A következő sorok Nemere István tollából származnak, aki elmeséli saját élményét, azt, hogy miképp vonták be szellemidézésbe egy konferencián és hitetlensége mellett hogyan avanzsált ő maga is részben médiumi csatornává.

            Az asztaltáncoltatás esete a Parajelenségek 1997es könyvében található. Aminek természetesen teljes egészét is ajánlom elolvasásra. Nemere érdekfeszítő, jól dokumentált eseteket gyűjtött össze és azokat a rá jellemző olvasmányos hangnemben tálalja.

 

Nemere István:

Hogyan táncoltattam asztalt?

"A kilencvenes évek elején történt egy magyar nagyvárosban (megyeszékhelyen). Az egyik művelődési házban egésznapos találkozót rendeztek mindenféle paragyógyítók, ufológusok, sőt „boszorkányok” stb. részvételével. A rendezvény belépti

díjas volt. Én délután érkeztem oda és másfél órán át beszél­tem az ufókról a nagyon figyelmes közönségnek.
            A fizető közönséget még nem küldték haza. Éppen ellen­kezőleg, láttam rajtuk — mintegy hatvan ember volt a terem­ben, amelyet különben színházi előadásokra is használhattak, lévén benne magas pódium —, hogy erősen várnak valamire. Kiderült, kis szünet után spiritiszta előadás következik. Va­lami okból még nem indulhattam el haza, hát leültem a kö­zönség közé és végighallgattam egy szakállas doktort. Azt hiszem, pszichiáter volt, igazi diplomás, nem sarlatán. El­mondta, milyen eszközök révén lehet kapcsolatot teremteni a szellemvilággal és mi az egésznek az értelme. Mintegy húsz perc után váratlanul bejelentette, hogy itt most pedig asztal- táncoltatás lesz, vagyis önként jelentkező nézők segítségével létrehozunk egy kapcsolatot a túlvilággal. Ha szerencsénk lesz, jelentkezik is egy szellem és „beszélhetünk” vele!
            Ez sokakat felvillanyozott, de nem engem. Bemutatták a nevezetes asztalt is. Kicsi volt, téglalap alakú, egyszerű lá­bakkal, keresztrudak nélkül. Feketére volt festve és attól volt különleges, hogy állítólag szögek nélkül készítették. A Dok­tornak öt főre volt szüksége, négyet hamar talált is, de egy ötödik még hiányzott. Senki sem akart jelentkezni. Nekem eszembe sem jutott — szívesen megnéztem volna az egész „produkciót”, de csak mint egy a nézők közül.

            Ám ekkor többen a nevemet kiabálták. „Majd a Nemere úr lesz a hatodik”, kajánkodtak. Ez volt az a perc, amikor megéreztem, mennyire kettős a lényem. Nekem is, akárcsak másoknak. A bevezető első mondataiban említett nevelteté­sem többszörösen is visszaköszönt most. Az egyik az volt, hogy a szüleim ugyan papíron katolikusok voltak, de engem teljesen vallástalanul neveltek, sőt apámtól tanultam el a nagyon erős ateista hajlamaimat. A másik ok a kommunista rendszer oktatási szisztémája volt, amely annyira materialis­ta alapon hatott ránk, hogy például el sem tudtuk képzelni a szellemvilágot. És én, aki akkor már tíz-egynéhány éve foglal­koztam ezekkel a „nem hagyományos” dolgokkal, a tudomány határterületeivel és bizonyos értelemben, csak érintőlegesen a szellemvilággal is — most visszarettentem a dologtól. El sem tudtam képzelni, hogy részt vegyek egy szellemidézésen, egy asztaltáncoltatáson. Furcsa, kellemetlen és megrázó perc volt ez számomra, remélem, mások nem vehették észre. Végül valósággal kilökdöstek oda a nyílt színre és magam is helyet foglaltam a kis fekete asztal mellett.
            A résztvevők tehát hatan voltak; a Doktor, négy néző és én mint szintén néző. Az asztalt letették a pódium elé, egy szabad térségre. A közönség nem csupán a közeli széksorok­ban ült le, hanem felállt körbe, sőt többen felmentek a tőlünk alig két méterre elhelyezkedő színházi pódiumra (majdnem színpadra) és onnan felülről szemléltek bennünket. Ezt nem véletlenül hangsúlyozom. Ugyanis az első, amit ilyenkor meg kell említeni: az ellenőrzés lehetősége. A csalás kizárása!
            Mielőtt tehát a kételkedők arcán megjelenne a szokásos gúnyos mosoly és kiejtenék szájukon azt a közel százötven éve hangoztatott „érvet”, hogy az egész spiritiszta szeánsz nyilván a résztvevők egy részének becsapásán alapul, és egyetlen nagy csalás, megtévesztés az egész — vegyék figye­lembe a következőket:
            Először is, nem beavatottak végezték a dolgot; nem be­széltek össze. Ez már csak azért is lehetetlen volt, mert a hat emberből csak egy volt „szakember”, öten az ország különböző részeiből érkeztek és nem is ismerték egymást. Másodszor pedig, az asztal egy nagy teremben helyezkedett el, a színpad előtt. Minden jól ki volt világítva! Ugyanis ebben az esetben a „szeánsz” egyáltalán nem hasonlított az irodalomból ismert spiritiszta összejövetelekre és asztaltáncoltatásokra. Mikszáth és a többiek, de még a huszadik század első felének magyar és nem magyar írói is mindig misztikus félhomályról, vagy egyenesen sötétített szobákról írtak, ahol legfeljebb néhány gyertya fénye imbolygott és a résztvevők még egymást sem igazán látták... Ilyen körülmények között nyilván az amúgy is ilyesmire hajlamos résztvevők könnyebben válhattak esetle­ges csalások áldozatává. Már ha feltételezzük, hogy ilyenek megtörténtek (Biztos voltak ilyen esetek is, miért ne lettek volna? Miért pont ez a terület lett volna mentes a csalóktól, szélhámosoktól?) — szóval, biztosan történtek szeánszok sö­tétben vagy félhomályban. Ez a miénk itt nem így zajlott.
            A terem összes mennyezeti lámpája égett, ezen felül né­hány kisebb fényszórót is bevetettek, amelyekkel általában a színpadi szereplőket szokták megvilágítani. Az ellenőrzés lényeges momentuma — azon kívül, hogy a közönség minden oldalról (!) körülállhatta az asztalt és látta a résztvevők min­den mozdulatát — a kamerák voltak. A művelődési otthon munkatársa körülbelül három méter távolságból filmezte le az egészet — hivatalból, mivelhogy a nagy nap minden esemé­nyét videóra vették, így ezt is. Ez a szalag a rendezvényekről nyilván a mai napig is megtalálható ott.
            Az ellenőrzés egy másik, kissé sajátságos módját az egyik résztvevő néző adta. Saját videokamerájával jött oda és közöl­te, mindenképpen szeretné filmre venni, ha az asztal valóban „táncolni”, tehát mozogni fog. Ezért letelepedett a padlóra, éppen hozzám közel, és az asztalt körülülők között az asztal lábaira irányította kameráját, és várta az eseményt.
            Ismétlem tehát: körülbelül hatvan szemtanú, két video­kamera, jól megvilágított terület. A téglalap alakú, körülbelül 80 x 40 centiméteres asztal négy sarkán és a hosszabb olda­lán középen ült a hat ember — három férfi, három nő. Én kö­zépen, balra tőlem a szembelévő sarokban a Doktor, aki az egészet vezényelte.
            És még valami: a dologban az egyetlen „misztikus” és számomra érthetetlen adalék az volt, hogy a padlóra tett új­ságpapírokra három gyertyát tettek és azokat meggyújtották. Ezek háromszögalakban helyezkedtek el, a háromszög közép­pontjában az asztal állt a körülötte ülő résztvevőkkel együtt. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a gyertyák nélkül a dolog nem sikerül, bár lehet, csupán tájékozatlanságból vélem így. Később elfelejtettem rákérdezni a gyertyákra.
            A Doktor arra kérte a résztvevőket, tegyék mindkét ke­züket az asztal fölé, tenyérrel lefelé, ujjaikat terpesszék szét. Két hüvelykujjunkat összeértettük, a két kisujjunkhoz pedig a szomszédunk tette az ő kisujját két oldalról. így tehát egy élő kéz-lánc vagy ujj-lánc alakult ki, körülbelül húsz centimé­terre az asztal lapja fölött, amely tizenkét kézből állt, meg­szakítatlan volt és körülérte az egész asztal körvonalait.
            Itt közbe kell szúrnom valamit: az ellenzőik szerint a spi­ritiszta szeánszok résztvevői asztaltáncoltatás alkalmával kezeiket az asztalra teszik, és az így létrejövő „önkéntelen izommozgások” következtében mozdul el az asztal...! (Ilyen „tudományos” előadást a hetvenes évek második felében több­ször is hallottam az akkori Magyar Rádióban, neves akadé­mikusok /!/ részvételével...) Nos, ez alapvető tévedés, vagy rosszindulatú csúsztatás; hogy ne mondjam: csalás. Ugyanis mint szakkönyvekben olvastam, néhány huszadik századi tudományos kísérlet során, ahol a spiritiszta asztaltáncoltatást és egyéb dolgokat ellenőriztek komoly kutatók, az aszta­lokra általában lisztet is szórtak. Éppen azért, hogy nyoma maradjon, ha valaki akár egy kisujjal is megérintené az asz­talt. Az asztal mozgása tehát nem a résztvevők közbeavatko­zása nyomán jön létre!

            Mint ahogy ez nálunk is ki lett zárva, éppen ezáltal. A ke­zünket és a belőle létrejött láncot jó arasznyira az asztal fölött tartottuk. Előzőleg hátrébb kellett húznunk a székeket, ugyanis a lábunk nem érhetett az asztal alá, annak lábai kö­zé. Az asztalhoz tehát sem felül, sem alul senki sem ért hozzá, és ez így maradt a szeánsz végéig. Mellesleg mindezt ellen­őrizte, látta a közel álló közönség és a két videokamera is.
            A Doktoron nem látszott semmiféle „sámáni hatás”, olyan volt, mint bármelyikünk a leghétköznapibb szituációkban. Nyugodt volt és egyszerűen fogalmazva beszélt. Semmiféle ünnepélyes hanghordozás, titokzatos viselkedés.

            Amikor tehát elég távol ültünk az asztaltól és kezünket egyenesen előrenyújtva létrehoztuk az élő láncot — amely sej­tésem szerint így hat ember akaratát közvetítette ki valahová a Doktor közölte, hogy koncentráljunk. „Mindenki erősen gondoljon arra, hogy megidézzünk egy szellemet.” Nem konk­rét, valaha élt személyt, egykori ismerősünket vagy történel­mi alakot, hanem csak úgy, egyszerűen egy szellemet...

            És itt kezdődtek az én gondjaim. A már említett nevelte­tésem és belém rögződött, megkövesült vélekedések miatt a „szellem” szó hallatán nagyokat mulattam ott belül, bár ezt kifelé nem mutattam. Akik közelről ismernek vagy több időt töltöttek már velem, azok tudják, hogy szeretem a tréfát, a vicceket, sokat nevetek. Ez alighanem alaptermészetem lehet, ezért most sem tagadtam meg önmagamat... Egyszerűen nem voltam képes komolyan venni az egészet. Ráadásul kényel­metlen is volt a dolog: elég messze ültünk az asztaltól, de ke­zünket előre kellett nyújtani, mereven, vigyázva, hogy a lánc ne szakadjon szét, hogy a kisujjaim folyton érintsék két szomszédom innenső' kisujjait. Fárasztó ám így ülni még egy percig is. Az ott akkor már vagy tíz percnek tűnt. Mint ké­sőbb kiderült, három és fél perc telt el. A közönséget előzőleg felkérték, maradjon a legtökéletesebb csöndben. A teremben egy légy sem zümmögött, valóban nagy csönd lett.

            Csak az én természetem nem nyugodott. Mint máskor is, filmszerűen és mintegy „kívülről” láttam a helyzetet, önma­gamat, és az egész igen nevetségesnek tűnt. A nevetést visszatartottam, majd lehajtottam a fejemet és akár a másik öt résztvevő, igyekeztem összpontosítani. De eszembe jutott a vidámságra ingerlő szó: „szellem” — óh, micsoda marhaság! Nem megy ez nekem! — és nem igazán tudtam akarni, hogy megjelenjen végre az annyira várt és óhajtott szellem.

            Felhívom az olvasó figyelmét, hogy elég felvilágosult em­bernek tartom magamat a másik irányba is — tehát nem állí­tom soha, hogy valaminek csak a tudományos magyarázata létezik, elismerem a megmagyarázatlan jelenségek létezését is. (Elég sok könyvet írtam róluk, amelyek miatt tanulmá­nyoznom kellett számos ilyen jelenség vagy képesség erede­tét, hatásait stb.) Mégis, mindezek ellenére, a „szellemekkel” mindaddig valahogyan nem tudtam kibékülni és sokáig úgy véltem, nem léteznek, illetve az egész jelenség mögött valami más van, nem egyszerűen a szellemek, kísértetek világa. Ezt a véleményemet részben ma is fenntartom — mint azt az olva­sók majd látni fogják.

            Szóval ott tartunk, hogy fejemet lehajtva ültem a többiek között, és telt az idő. Semmi sem történt. A Doktor is így ült, aztán egyszercsak váratlanul felemelte a fejét és egyenesen rám nézett: - Kicsit jobban kell ám akarni! — mondta megrovóan.

            Igaza volt. A mondatnak háromféle hatása volt rám. Az egyik, hogy elszégyelltem magamat - végtére is, hatvan ember várja az eredményt, és én rontom el a dolgot? Miattam vall kudarcot talán a vállalkozás, a próba?

            A másik két kérdés sokkal érdekesebb volt számomra. Honnan tudta a Doktor, hogy én lógok ki a sorból? A jelenség önmagában is megért volna egy misét. Nyilván neki is voltak paraképességei. Először is észrevette, hogy van az élő láncban valaki, aki nem eléggé akarja, netán éppenséggel ellenzi is a kísérletet, a szellem megjelenését. Tehát itt már volt egy je­lenség, amelynek nem volt számomra magyarázata, és talán a Doktornak sem — de az biztos, érezte, hogy van egy renitens a csoportban, azért nem sikerül a dolog. A másik: honnan tud­ta, hogy én vagyok az...? Mert nem úgy történt, hogy felnézett és körbe-körbe tekintgetve próbálta kiszűrni, ki lehet az az illető, nem olvasta le egyikünk arcáról sem. Valamiféle su­gárzás működött itt, lélektől lélekig. A Doktor érezte, hogy én ellenzem a dolgot, vagy legalábbis nincs meg bennem a kellő akarat. Hogy én lényegében egy felforgató vagyok, résztvevői álruhában. Vagy a legjobb esetben is csak olyan valaki, aki — erre utaltak a szavai — nem akarja eléggé ugyanazt, amit a többiek.

            Tehát azon túl, hogy elszégyelltem magamat, imponált is a dolog. Kezdtem hinni, hogy van a dologban valami, hiszen lám, egyetlen apró és nem is szándékos próbán már kibukott valamilyen hatás, valamiféle megérzés. Tehát ott valami már történt...

            Ekkor magamba szálltam. „Végtére is, itt van hatvan em­ber és mindegyik szeretne valamit látni. A lelkem mélyén engem is érdekel a dolog, hát miért rontanám el? Miért én legyek az, aki megakadályozza a jelenség létrejöttét — éppen én, aki az efféle dolgok híve vagyok és úgy igazán nagyon is érdekelnek...?”

            Mindnyájan ismét lehajtottuk a fejünket és összpontosí­tottunk. Magamba szállva én is nagyon akartam már, hogy jöjjön az a szellem. A kezünk fáradt, de csak tartottuk. Ké­sőbbi vélemény és a filmek tanúsága szerint ismét körülbelül három-négy perc telhetett el teljes csöndben, amikor a Doktor végre felemelte a fejét és köznapi hangon megkérdezte:

            Itt vagy, szellem? Ha igen, egy koppanással jelezd!

            És ekkor... az asztal megmozdult!

            A hosszanti tengelye mentén, a felém eső oldalon emel­kedett fel. Tehát két lába a padlón maradt, a másik kettő — az egyik oldalon — a levegőbe emelkedett, majd nagy koppanás­sal visszaesett a padlóra.

            A lélegzetünket visszafojtva figyeltük. Emlékszem, az összes résztvevő keze, tehát az egész élő lánc mintegy vezény­szóra feljebb emelkedett kissé, pár centivel — de anélkül, hogy szétszakadt volna. Ez egy ösztönös emberi reakció volt — szin­te menekültünk volna a csodamódon mozgásba jött bútorda­rab elől.

            Jellemző rám, hogy azért a következő másodpercben — még mielőtt az asztal visszakoppant volna a padlóra — már azt figyeltem, vajon ki ért hozzá? Ki emelte meg? Bizalmat­lanságom ilyen esetben, azt hiszem, tökéletesen indokolt volt. Hiszen a kezek mind együtt voltak odafent, messze az asztal­tól és mindenki kezét láttam is — tehát így nem nyúlhattak hozzá. De talán a lábukkal? Ezt viszont az ezerszemű közön­ség vette volna észre, nem is szólva a két videósról. Akik kö­zül az egyik ráadásul, mint említettem, eleve a padlón he­lyezkedett el körülbelül egy méterre az asztaltól és mindent filmre vett. Azt hiszem, nagyon örült a dolognak.

            A Doktornak szeme sem rebbent — minden úgy történt, ahogyan az náluk, szakavatott spiritisztáknál naponta több­ször is megeshet, ha éppen úgy akarják. Számára tehát ter­mészetes volt, hogy a szellem némi akadályoztatás után meg­érkezett. Látni persze nem láttunk semmit, senkit. Csak egymást.

            A közönség felhördült a látványra, de újra elcsöndesedett.

            - Férfi vagy, vagy nő? — kérdezte a Doktor. Mint a bar- kockajátékban, itt is válaszadási lehetőséget kellett adnia a szellemnek, aki nem a saját hangján válaszolt, hanem csak egy földi tárgy mozgatása által. így hát a korábban bevált jelrendszerhez kellett folyamodni: — Ha férfi, egy koppanást, ha nő, kettőt!

            Az asztal ismét előttem emelkedett, kétszer. Mindenki látta és mindenki hallotta is, ahogyan kétszer visszaesett a padlóra.

            Stílszerűen szólva: kísérteties látvány! Senki sem ér hoz­zá, és az asztal felemelkedik meg lesüllyed... Valójában a hi­deg futkoshatna az ember hátán, ha nem lenne annyira tele az élménnyel, a jelenséggel. És az én esetemben még ekkor is némi visszafogottsággal, sőt szkepticizmussal. Még mindig gyanakodtam, hogy valami csalás lehet a dologban és szor­galmasan figyeltem a környezetet, no meg a Doktort.

            Aki újabb kérdést tett fel a szellemnek. Az érdekelte, hány éves lehet. Ezt a jelrendszer miatt nem egy, hanem négy vagy öt kérdéssel és válasszal lehetett behatárolni. Tehát a kérdések így hangzottak: „Tíz és húsz év között vagy?” — a válasz két koppanás, vagyis nem. „Húsz és harminc között?” — a válasz ismét nem. így végre eljutottunk oda, hogy szelle­münk egy ötven és hatvan év közötti nő. Halálának módjára rákérdezve az derült ki, hogy öngyilkos lett. A Doktor követ­kező' kérdése az volt: „Hányadik szférában vagy?”

            A szférák a túlvilági szintek, minden szellemnek odakerülése, vagyis evilági halála után végig kell járnia egy több­lépcsős folyamatot, míg ismét visszakerülhet az élők közé, persze már más alakban. Nos, a mi szellemünk ötször kop­pantott egymás után, ismét csak az asztal felém eső oldalát emelgetve. Ez végre feltűnt a Doktornak is, és a következő kérdést feltéve gyorsan hozzámondta: „Most az asztal másik oldalán adj választ!”

            És ekkor a válasz koppanások valóban a velem szembelévő oldalon valósultak meg. De csak abban az egy esetben — utána a válaszok ismét visszatértek a felém eső oldalra. Még mindig furcsa érzés volt nézni, ahogyan az asztalka minden evilági közreműködés nélkül, felrúgva a fizika összes ismert és elismert törvényét, mozog ide-oda, fel-le.

            A Doktor ekkor kifogyott a kérdésekből és társasági han­gon odaszólt nekünk, kérdezzünk már valamit mi is. Ezt a „társasági hangot” azért jelzem külön már másodszor is, hogy mutassam: szó sem volt semmiféle misztikumról! Nem keltet­tek ilyen hangulatot semmilyen eszközzel vagy módszerrel. Nem is volt olyan érzésünk, hogy ez misztikus lenne — bár a szellem kétségtelen ottléte azért hatást gyakorolt ránk, ez tagadhatatlan.

            Megkérdezték még tőle, életében magyar volt-e? A válasz: igen. Aztán valaki feltette a kérdést, hogy újjászületik-e még ebben a században? Igen. A Doktor közbeszólt és egy hátbor­zongató kérdést adott fel a szellemnek: amikor majd újjászü­letik, rokona lesz-e valamelyikünknek, akik itt ülünk most az asztal körül? Azt hiszem, egyikünk sem kívánta ezt a rokon­ságot, én biztosan nem, bár nem tudnám megindokolni, mi­ért. Talán az előző öngyilkosság miatt, vagy más okból? Meg­könnyebbültünk, hogy az asztal kétszer koppant — ismét csak az én oldalamon. Hogy világos legyen: a szellem az összes, tíz-egynéhány kérdésre úgy adott választ, hogy az asztal hoszszanti tengelye mellett emelkedett fel az egyik oldalon, két lába volt a levegőben, a másik kettő a padlón maradt. Ezt a filmek is igazolták.

            Ekkor azonban a Doktor — olyan arccal, mint aki most valami meglepetést készít elő „ezeknek a gyerekeknek”, mármint nekünk, éretlen és kezdő spiritisztáknak — így szólt a szellemhez:

            -Kérlek, emeld fel az asztalt!

            Megint elállt a lélegzetünk és mind a hatan, a két kezünk között, a fekete asztalra meredtünk. Mögöttünk, körülöttünk és részben felettünk a színpadról lenéző emberek és a videó­sok szeme láttára az asztal ... valóban emelkedni kezdett! A Doktor félhangon adott közben egy technikai utasítást; arra figyelmeztetett bennünket, ne eresszük szét az élő láncot. Az asztal pedig valóban lebegett! Mind a négy lába elhagyta a talajt és lassan, de biztosan jött felfelé. Ha nem láttam volna a saját szememmel alig negyven-ötven centiméter távolság­ból, ott ülve mellette, bizony aligha hinném el!

            És nem nyílegyenesen, lapjával pontos-vízszintesen emel­kedett, hanem kissé bizonytalanul, mondhatni imbolyogva. Vagyis úgy, ahogyan egy kis erővel rendelkező valaki emelné fel az asztalt. Nyoma sem volt valamiféle gépies mozgásnak, pontosságnak.

            Olyan volt ez, mintha közülünk valaki próbálná meg­emelni azt az asztalt, például egy kézzel. Neki sem menne ez olyan simán! És ekkor a Doktor csak ennyit mondott:

            - Nyomjuk vissza! De úgy, hogy a lánc maradjon együtt!

A hat ember tizenkét keze együtt tenyereit az asztalra.

Ez volt tehát az egész szeánsz alatt az egyetlen pillanat, ami­kor megérintettük az asztalt — de ezt most felszólításra tet­tük. Tenyereink az asztallapra szorultak, nyomtuk...

            Éreztük az ellenállást!

            Tehát volt ott egy erő, amely felfelé nyomta az asztalt! Mi meg lefelé, a padló irányába. Tudom, jól hangzana, ha most leírnék itt egy jókora birkózást az ismeretlen erővel... De nem volt ez birkózás, ám el kell ismerni: éreztünk egy erőt. Mint­ha egy gyerek nyomná fel az asztalt, amit persze a hat felnőtt nagyon könnyen legyőzött. Sikerült visszanyomnunk az asz­talt a padlóra, hamarosan mind a négy lába ismét azon állt.

            A Doktor ekkor így szólt:

            - Köszönjük, hogy eljöttél közénk, szellem, most elbocsá­tunk téged!

De még várnunk kellett egy percet, nem engedve szét az élő láncot. Aztán a Doktor elvette a kezét, mi is így tettünk. A közönség akkor mozdult — akárha hallgatag szobrok eleve­nedtek volna meg. Az amatőr videós feltérdelt a padlón — majd felállt — olyan átszellemült arccal, akárha a Holdra szállást filmezhette volna le egészen közelről. Sikerült a fel­vétel, mondta.

            A közönség szétoszlott, hangosan kommentálva a dolgot. Mindenki nagyon fel volt dobva. Eloltották a gyertyákat, be­szélgettek. Az is hozzátartozik a történethez, hogy utána akartak még egy „táncoltatást” rendezni, de a Doktor nélkül, akinek egy másik teremben más elfoglaltsága akadt. Viszont az iménti kísérlet láttán hat másik amatőr úgy látta, már mindent tud és sikerülni fog. A „kellékek” is rendelkezésükre álltak... Újra meggyújtották a gyertyákat, leültek, összetették kezeiket, koncentráltak stb.

            De ekkor nem jött el semmiféle szellem.

           

            Most elemezzük röviden, mi is történt.

            Előrebocsátom, hogy a legjobb, amit tehetünk: mindenféle misztikus beidegződéstől mentesen vizsgáljuk meg a történ­teket. Ne figyeljünk semmiféle mellékes körülményre, pró­báljuk elfelejteni az életünk során előzőleg hallott babonákat a kísértetekről, a lekicsinylő vagy éppen a jelenséget felma­gasztaló véleményeket. Önök is tartsanak velem, a leírásom alapján úgy, mintha ott lettek volna a helyszínen. Csak azt elemezzük, ami valóban történt, semmi mást!

            Ekkor a következőkre kell összpontosítanunk. Adva van tehát először is a helyszín, amely nem manipulált és nem elő­készített. Semmi jele nem volt annak, hogy ott valaki előzőleg rejtélyes drótokat, láthatatlan szálakat húzott volna ki, netán a padló alá építettek volna különféle titokzatos szerkezeteket. Ezt a Doktor és társai — ha ugyan voltak ilyenek — már csak azért sem tehették meg, mert ők is aznap délelőtt érkeztek a helyszínre és csak ott derült ki, milyen termekben lesznek a programok, akkor osztották ki a „szerepeket”, állapították meg a fellépések sorrendjét. És ami legfontosabb: akkor már ott is volt a közönség, azonnal eléje léptek az előadók és az a terem végig foglalt volt.

            A szemünk láttára sem végeztek ott semmiféle előkészí­tést. így, mondhatni „szűz” terepen, ott előttünk kezdődött az előkészület, ami a három gyertya meggyújtásából, az asztal középre helyezéséből állt. Ha úgy tesszük fel a kérdést: mi lehet a trükk? — akkor is nemleges a válaszunk. Az asztal fölött nem volt semmiféle láthatatlan fonal vagy „damilszál”, hisz a kezeinkkel ott hadonásztunk fölötte már előtte is. Alul, az asztalba építve sem lehetett valamilyen „ugráltató” vagy „emelő”, hisz azt is sokan nézték és alulról filmezték is. Az asztalhoz senki nem ért hozzá, amit a jelenlévők és úgyszin­tén a videofelvételek tanúsítanak. De mi magunk, résztvevők is tanúsítjuk, hiszen ezt észrevettük volna.

            A húszas években, a rádióhullámok elterjedésének idején volt egy olyan vélemény — magyar szakmunkákba is bekerült —, hogy a spiritiszták mind csalók, akik a távolból rövidhul­lámmal mozgatják a tárgyakat. Ez a ma már ritkán hangoz­tatott vélemény két logikai dolgon bukik meg. Az egyik: azóta számos kísérletet folytattak paraképességű médiumokkal, valamint spiritiszta jelenségekkel, ahol nyilvánvalóan gondol­tak erre és kizárták az elektromágneses hullámok jelenlétét, alkalmazását.

            A másik, még frappánsabb ok: a mozgalom 1848-ban in­dult hódító útjára, és akkor még senki sem ismerte a rádió­hullámokat, még kevésbé azok ilyen gyakorlati alkalmazha­tóságát... De gondoljunk csak bele: a mozgalom vidéki házak­ban, városi otthonokban szerveződött és első fél évszázadában lelkes amatőrök, a dologban (és a túlvilági életben) igencsak hívő emberek működtették. Ok táncoltatták az asztalokat. Ha akadt is köztük egy-egy csaló, aki ilyen vagy olyan módokon próbálta „befolyásolni” a jelenséget — nem oszt és nem szoroz, mert a nagy többség valóban táncoltatta az asztalokat min­denféle trükkök nélkül. Egyszerűen hittek a dologban. Ez számukra így volt természetes.

            Ha pedig valaki azt feltételezné, hogy a Doktor — vagy a teremben a közönség között megbújt társa („cinkosa”?) — parapszichológiai képességekkel rendelkezik és telekinetikus módon ő mozgatta távolról az asztalt — az bizony csak egy másik sínpárra teszi át ugyanazt a megmagyarázhatatlan dolgot. Hiszen a telekinetikus képességek mibenlétéről vajmi keveset tudunk — talán annyit sem, mint a spiritiszta jelensé­gek legérdekesebbjéről, az asztaltáncoltatásról. Azon felül a múlt század végén vagy a huszadik század húszas éveiben szerte a világon naponta több ezer asztaltáncoltatás történt — annyi parafenomén pedig sohasem létezett egyszerre a vilá­gon, ma sem, amikor az emberiség az akkori létszámnak a duplájára, sőt háromszorosára duzzadt.

            Mellesleg a spiritiszta ügyekben, ahányszor csalást fedez­tek fel, az majdnem mindig a médiumok körül történt. Az ő halottlátásuk, jóslataik, a helyszínen produkált jelenségeik (pl. a híres-hírhedt ektoplazma) volt az, amiről sokszor bebi­zonyosodott, valami „nem stimmel” velük.

            Tehát mechanikus úton nem mozgathatták az asztalt, s az is valószínűtlen, hogy egy telekinetikus képességű ember ilyesmikre pazarolná a tehetségét. Ha ugyanis tényleg képes lenne tárgyakat mozgatni a távolból, akkor azt mint saját képességét mutogatná, nem pedig afféle cirkuszi, névtelen „antermannként” dolgozna be másoknak.

            De az asztal mozgott! A fizika tankönyveinkben leírt tör­vényei ellenére mozgott, ez nem volt érzékcsalódás. Még ha sikerülne is hatvan embert egyszerre elaltatni vagy más mó­don, mondjuk, hipnotizálva megtéveszteni, a videokamerák­kal ez nem sikerülhet. Azonkívül mi, akik ott ültünk körülöt­te, nem kerültünk semmiféle lelki „más-állapotba”, egész idő alatt magunknál voltunk, sőt, például az én esetemben nyil­vánvalóan volt egy ellenkezési, lázadási folyamat, amikor nem rendeltem alá magamat az általános elvárásoknak, sőt kifejezetten elleneztem a dolgot, nem hittem benne.

            A törvényeinkkel ellentétben tehát megmozdult az asztal, amelyhez senki sem ért hozzá. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ez a mozgás logikus kérdésekre logikus válaszok soro­zatát adta!

            Szerintem itt van a dolog kulcsa! Ha az asztal össze­vissza kopogott-mozgott volna, a dolog csupán érdekes lenne, s törhetnénk a fejünket, vajon mitől mozgott. De a kérdés­felelet játék során a jelenség kapott egy értelmes tartalmat. Valamilyen mögöttes erő — nevezzük így, jobb szó híján — a világnak ebben a részében feltett kérdésekre egy másik világ­ból, ahol nem ugyanezek a fizikai törvények uralkodnak — értelmes válaszokat küldött.

            És nemcsak egy-egy válasz „passzolt” az előzőleg feltett kérdéshez, hanem a válaszok sorozata is egy logikus egységet alkotott! Nem tagadható tehát legfőbb állításunk: a válaszo­kat valamilyen értelem adta nekünk!

            És itt kezdődik tulajdonképpen mindaz, ami miatt egy ilyen könyv is születhet, és született. Nem ez az első persze; már nagyon sokan próbálták megfejteni az efféle jelenségek mögötti titkokat. Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy ez ép­pen nekünk sikerül majd. De menjünk tovább a megkezdett parapszichológiai úton.

            Ha tehát az asztalt, mégpedig kizárólag válaszadás céljá­ból, egy másik értelem mozgatta — akkor az az értelem hol helyezkedik el?

            A kérdés csak első pillantásra látszik álszentnek. Száz emberből kilencvenkilenc persze rávágja: a túlvilágon, a más­világon! Az effélékkel foglalkozók pedig másik dimenziókat emlegetnek majd. Lehet, igazuk van, lehet, hogy nincs. Egy viszont biztos: az asztal útján válaszoló értelem — értelmes lény — nem itt van. Hiszen ha itt lenne, aligha lenne képes fél órán keresztül a távolból mozgatni egy kb. 20-25 kilogrammos tárgyat — tudomásunk szerint erre még Úri Geller sem képes.

            Ugyanakkor megkérdezheti valaki: fontos ez? Mit számít, hol van az az értelem — ha csakugyan létezik? Hová bújt vagy hová került az a lény, amelyik nekünk válaszolgat?

            Rendben van, ne firtassuk (hisz úgysem tudunk válaszol­ni). A következő kérdés az lehet, miért válaszol?

            Csakugyan, miért? Abban a másik világban létező értel­mes lénynek mi érdeke fűződik ahhoz, hogy válaszoljon az evilági kérdésekre? Azt mondhatnánk, nincs ilyen érdek. Vá­laszol, mert válaszolni van kedve, de hányszor nem válaszol? Sem ő, sem más? A sikertelen „szellemidézések” oka lehet például ez is. Abban az időpontban (ha a túlvilágon egyálta­lán számít valamit az időpont kifejezés...) egyszerűen nincsen odaát senki, akinek kedve lenne szóba állni, azzal a magyar, argentin, kanadai vagy svéd spiritiszta csoporttal, amely ép­pen meghívja, keresi őket. Lehet, nekünk a leírt esetben egy­szerűen csak szerencsénk volt? Valaki odaát olyan kedvében volt, hogy akaródzott neki velünk beszélgetni? És amikor egy másik csoportunk próbálkozott fél órával később, már „senki sem fogadta a hívást”?

 

            A következő kérdés — miután nem jöttünk rá, mi lehet a másik oldal érdeke— az, hogy vajon nincs-e más módszer? Hiszen ha valaki onnan át tud nyúlni ide, a mi számunkra láthatatlan és érthetetlen módon mozgatni tud egy itteni tár­gyat, miért nem alkalmaz valami normálisabb módot? Példá­ul miért oly gyakori az asztal nevű bútordarab ebben a témá­ban? Igaz, vannak különféle más tárgyak, szájukkal lefelé fordított poharak és íróeszközök is, amelyeket állítólag moz­gatni képesek a túlvilágiak. Mégis, az asztal lett a leggyako­ribb. Gyanítom, ennek oka nem bennük, hanem bennünk, emberekben keresendő. A mi kényelmességünk tette, hogy az asztal, különösen a kisméretű, ennek a célnak megfelel, és nem törékeny vázákat vagy jókora szekrényeket szeretnénk amazokkal megmozdíttatni.

            Újabb kérdés: valóban szükség van-e az üzenetek küldé­sére? Mármint az ő részükről — ide, nekünk? Hogy mi kíváncsiak vagyunk, ez érthető', hiszen a két világ közül mi még csak az egyiket ismerjük, ők viszont mindkettőt. Nekünk van szükségünk információkra, nem nekik. Mi hát az oka, hogy hajlandók megosztani velünk néhányat a túlvilági hírekből? Az én esetemben például a szellem-hölgy zavartalanul mesélt öngyilkosságáról, de arról is, hogy odaát a hányadik szférá­ban tartózkodik éppen, és hogy mikor fog újjászületni stb. Az ott feltett kérdések alapján úgy tűnt, nincsenek titkok, ami­ket meg ne osztana velünk. Nincs okunk azt hinni, más ko­rokban más spiritisztáknak nem válaszoltak volna ugyanígy. Ha nem is túl részletesen, viszont őszintén.

            És még nem fogytunk ki a kérdésekből: lehetséges-e, hogy más úton-módon is tudnánk kapcsolatot tartani a szellemvi­lággal? Lehet, valaha a krónikákban a spiritiszta kapcsolat- tartásnak ez a formája éppen olyan nevetséges és túlhaladott lesz, mint ahogyan ma a kőbaltás ősemberekről beszélünk? Ha eljön az idő, amikor felfedezzük a modern módszereket arra, hogy még több, sokkal több információt szerezzünk arról a másik világról és lakóiról?

            Az sincs kizárva, hogy ezeket a módozatokat éppen most tanuljuk."