2014. március 31., hétfő

Szabó Lőrinc: Szun Vu Kung lázadása

Szabó Lőrinc, teljes nevén Szabó Lőrinc József (Miskolc, 1900. március 31. – Budapest, Józsefváros, 1957. október 3.) Kossuth-díjas költő, műfordító, a modern magyar líra egyik nagy alakja. /További életrajz - wikipedia
Nyugati utazás

A kalandvágyó vándorokat ezzel a bejegyzéssel egy olyan túrára szándékozik hívni a szerkesztő, melynek útvonala egyszerre halad hazai és távol-keleti irodalom ösvényein.
In medias res; ismert ugyanis Kínában A Nyugati utazás  (Hszi ju csi) Vu Cseng-ennek  (kb. 1500-1582) tulajdonított mitológiai tárgyú regény, amely egyike a négy legjelentősebb klasszikus kínai regényként számon tartott műveknek. A Ming-kori regény alaptémája a híres Tang-kori zarándok, Hszüan-cang indiai utazása, amely köré a 100 fejezetes regényben buddhista és taoista legenda számtalan története és alakja fonódik. A népi mitológiai motívumok közül a regényben kiemelt szerepet kap az eget ostromló Szun Vu-kung, vagyis a majomkirály története.
       A Nyugati utazás első, legismertebb magyar nyelvű költői hivatkozása Szabó Lőrinc (1900-1957) nevéhez fűződik, a „Szun Vu Kung lázadása” című költeménye 1935. április 21-én jelent meg a Pesti Naplóban. Verse gyakorlatilag a regény első hét fejezetének lírai szüzséje 29 négysoros versszakba foglalva.


Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozogni tanította
s viharként szállni a felhők felett,
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,

ki hős vezér és szent remete volt
és szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,
az istenek eledelét, hogy ő is
őrökké éljen, s lett mindenható
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte,
s leverte az égi seregeket,
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogyan közeleg --

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt,
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.

-- Ki vagy, te jámbor? -- ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: -- A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

-- Nagyszerű! -- bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
-- Vigyázz -- szólt --, még nem sejted, mit tudok!
-- Te se, hogy én mit! -- válaszolt a szörny,
és mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
-- Tizennyolcezer mérföldet repülök
-- mondta --, ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
-- a Menny Urához fordult --, senki más,
-- bömbölte -- senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom!
És Buddha felelt: -- Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam -- itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem.

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak.
-- Őrült -- gondolta -- ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,

gyerekjáték -- gondolta és vigyorgott:
-- Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? --
És felemelkedett a levegőbe,
s megállt nevetve Buddha tenyerén.

-- Készen vagy? -- Készen. -- Rajta! -- Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot látott,
amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

aztán felkelt. -- Most megyek -- mondta -- vissza,
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira --

és csakugyan felírta a középső
oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király",
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az űrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén,

mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át,
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: -- No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! --
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: -- Te nyomorult majom,
te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd középső ujjamat:
„Itt járt Szun Vu Kung..." -- itt van, ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! --
És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
-- Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

1935

Nincsenek megjegyzések: