Bakos Attila

Bakos Attila író, filozófus, a Danvantara Kiadó ügyvezetője és a a Narada Akadémia alapítója. Munkássága által közelebb kerül hozzánk a hatalmas India több ezeréves tudása: 1980-tól folyamatosan kutatja a a yoga filozófiáját és gyakorlati módszertanát. 1983 óta terjeszti országszerte a védikus kultúrát.A kis híján katolikus pappá lett író jó olvasó is, a szanszkrit nyelv ismeretének segítségével eredetiben képes tanulmányozni a távol-keleti szent iratokat.

       Bakos India-kutatói missziója mellett kiemelt figyelmet fordít a Magyar őstörténetre is. Rávezeti tekintetünket az eddig lappangó - vagy épp sokszor szándékosan eltakart - közös szellemi-lelki gyökereinkre. Könyveire a részletes igazság és összefüggések keresése, kibontása jellemző.A személyes megismerésünk táplálására egyszerre kínál precíz, írásos útmutatókat és tapintható gyakorlati utakat is, ahol cselekedhetünk. Azon kevés fizikai testben élő író-előadók csoportjához tartozik tehát, aki nemcsak az ön megismerésre, ha nem még az Isten/Abszolútum/Világmindenség megértésére és teljesebb megélésére is buzdít. 

       Annak, akit érdekel a Magyar őstörténet, a keleti spiritualizmus, misztika, történelem, a jóga, a gyógyítás, vagy egyszerűen a történelem Bakos bizonyára tudhat újat mondani. A szálak ugyanis szép csendesen összefutnak a háttérben. 

"Lelki, szellemi életem kibontakozásának pillanata egy mindent átformáló találkozás 1982-ben a hét nyelven beszélő magyar származású tudós szerzetessel Abhaj Narajan Szvámíval. Ekkor huszonegy éves voltam, s azóta is ő az, akit életem leginspirálóbb személyének, mesteremnek tekintek. Mindez határőr katonai szolgálatom alatt történt, s a jelekből értve tudtam, most végre átléphetem tudati határaimat. 1993 januárjában, egy hosszú bizalmas beszélgetés végén mosolyogva így szólt. – Szabadítsd fel (lelki értelemben) Magyarországot. Majd elkomolyodva azzal bízott meg, hogy egy rendhagyó trilógiában lépésről-lépésre tárjam fel a hatezer éves óind védikus-jógikus kultúra részleteit úgy, hogy összevetem az ősi (nem finnugor) magyar hagyomány gondolatrendszerével.

       Nyomban magamhoz öleltem a feladatot, bár ezt abban a reményben tettem, hogy mindezt lényegileg együtt csináljuk. Az isteni elrendezés azonban közbeszólt és alig néhány héttel életem e meghatározó párbeszéde után eltávozott e világból. Ismerjük az indiaiak bölcs mondását, ami így szól: - ha a tanítvány felkészült a mester is megérkezik. Alig telt el egy esztendő és először, s mint később kiderült utoljára Magyarországra látogatott elhunyt mesterem atyai barátja B. S. Govinda Szvámí. A tapasztalt mester így öntött belém lelket: - Tudod nekem nagyobb öröm újjá építeni egy romos templomot, mint építeni egy teljesen újat. Van úgy, hogy a nagyapák nevelik fel, a korán meghalt édesapák gyermekeit (jóval idősebb lévén eltávozott mesteremnél). Új szellemi tanítóm, bölcs mentorom arra kért mondjam el, mit kért utoljára eltávozott mesterem. Kissé naivan azt válaszoltam, hát, hogy „szabadítsam föl Magyarországot”.

       Govinda Szvámí hatalmasat nevetett, majd azt mondta: - Mindannyiunk előtt tudott dolog volt Abhaj Narajan Szvámí lehetetlent nem ismerő elszántsága, amit derűs, lelkes szívéből tovább akart adni neked. Isten tiszta híve, szolgája ő mindörökre, ráadásul a barátom, tehát mindenben segítek e „felszabadításban” neked. Végül sorban születtek a kötetek, először A Duna Evangéliuma, majd a Kőtörő fű, s végül a Magyarország harmadik szemmel, aminek megjelenését szentéletű idős mesterem, Govinda Szvámí már nem várta meg. 2010-ben az Úr örök kedvteléseibe lépett. Utolsó találkozásunk alkalmával behívott kalkuttai dolgozó szobájába, s én pontosan megéreztem az elválás pillanatát. Nem szeretem a teátrális gesztusukat, de akkor önkéntelenül letérdeltem elé. Búcsúzó mesterem kezét fejemre téve így szólt: csak folytasd, s csendben megáldott. Talán ekkor fogalmazódott meg bennem először a Nárada Akadémia gondolata, a mód, amiként valamit visszaadhatok mindabból, amit Istentől, Tanítóimtól és az Élettől lelkiekben kaptam."/Forrás: Narada

Könyvei: 

 • A Bhagavatam meséi három kötetben versben elbeszélve 1989,1995, 1997
 • A Duna Evangéliuma, 2004;  • Kőtörő Fű, 2006; 
 • Magyarország Harmadik Szemmel, 2011;  • Asztro Pszichológia, 2011

A DUNA EVANGÉLIUMA
Alcím: A Magyar Szakrális Őstörténet feltárása és az egyéni önmegvalósítás módszereinek ismertetése nemzeti nyelvünk és szimbólumvilágunk transzcendentális értelmezésén keresztül.

Magyarnak lenni cselekvő részvétet jelent a test börtönébe zárt örök lélek iránt. Nem elegendő csak túlélni, sikeresen részt venni a létért való anyagi küzdelemben, a magyar embernek megadatik a benső tudakozódás titokzatos képessége az önvaló és az Abszolút Igazság után. A lelkét látó bölcs képes függetlenné válni a társadalmi környezettől, a politikai és gazdasági marketing hazugságaitól! Magyar hagyományunk megértése lehetővé teszi az Isteni Mester szolgálatát, s ez a boldogság, a földi harmónia titka!

"Ami egyértelmű, hogy meg kell változtatnunk a parancsot, amit a valóságnak adtunk azzal, hogy megváltoztatjuk magyar identitásunkat, a magunktól kialakított belső képet, áldozatból újra mesterré leszünk, elszigetelt, beteg népből és egyénekből, a Létezésért felelősséggel tartozó szellemi lényekké, vagyis Magyarokká válunk."

 Kilábalás a kínos helyzetből

"Emberi lény nem adhat többet annál, mint hogy a végső felszabadulás módjáról, az egyetlen és alkalmazható igazságról hoz koronként üzenetet. S ember nem követhet le nagyobb bűnt, mint hogy földi uralmi ambíciója és az Isten iránti irigysége miatt eltakarja, meghamisítja a fény felé vezető utat. Minden bizonnyal az ilyen ember, atmadzsa (szanszkrit), vagyis a lélek gyilkosa.

       Ez utóbbi típus gondolkodását jól jellemzi, a világi történetírás. Szerintük az élet "ásvány anyáktól s kövület atyáktól" származik s a fajok evolúciójának csúcsára kapaszkodó ember, a beszéd és a munka képességével lett mára az, ami. Ám ha körbetekintünk világunkban többnyire azt találjuk, hogy a lélekről, Istenről s a kettő közti kapcsolatról mit sem sejtő ember, ma nem más, mint egy magát modern embernek álcázó állat, hiszen az eszét, és munkavégző képességét csupán anyagi érzékeinek kielégítésére, s a mások kihasználása köti le. A beszéd, a megtévesztő személytelen kommunikáció eszköze és nem a személyesség, a testvéri szándék kifejezője. Pedig mennyire mást hordoz az áldott magyar nyelv.

     Minden emberi lény számtalan nehézséggel küzd, azonban aki sikeresen meghódolt a Legfelsőbb Létező előtt az felvilágosulhat Ő általa. Ez a felvilágosulás annyit jelent, hogy az ember megérti, valójában örökléttel bíró transzcendentális lény, aki jelenleg a testi önazonosítás, vagyis a születés és a halál birodalmába kényszerült. Az emberek általános tömege valójában nem érdeklődik isteni eredete felől, s így azt sem tudja miért került kínoz helyzetbe. Az értelmes embernek, muszáj valamiféle megoldást keresnie, ami által megszabadulhat ezektől a bajoktól. Azt a történelmet, ami az anyagi fogság alóli fölszabadulás históriája, spirituális vagy brahmanikus történelemnek hívják, a lelkileg művelt keleten. (...) Az idő s az isteni terv örök, nincs múlt, nincs jövő, csak a múlhatatlan lelki-szellemi jelen létezik. Azért zsugorodik, őrlődik a magyar élet, mert az ősi tanítás s benne az alázattal vállalt feladatkör látszólag elmosódott, elveszett. (...)
      Mivel nyelvünk fennmaradt, általa és benne rendelkezésünkre áll az a titkos kód, melynek segítségével az ősmúlt, így igaz történetünk szóra bírható, illetve éppen, mert nyelvünket használva magyar mód gondolkozunk, szellemiségünk általa újratermékenyülhet. Az igazság ugyanis sohasem korszerűtlen. Tény azonban, hogy nemcsak az anyagi testünk, de az egész teremtett világ ki van téve az enyészetnek. A pusztító idő kikezdi, lebontja a mulandóság dimenziójában a még oly időt álló, s még oly tiszta igazságokat is. A Legfelsőbb Úr éppen ezért minden földi világkorszakban eljön gyermekeihez, hogy a korra alkalmazza, élhetővé, megvalósíthatóvá tegye a magasabb szellemi világokba való visszatérés eszközeit, módszertanát. Ahány ősi beavató (avatár, egyiptus, jógi stb.) annyiféle izmus, vagyis vallási megközelítési mód létezik. Ezeknek azonban egységesen van egy ősi, közös alapja, egy olyan szilárd talaja közösségi szakralitás számára, amin a személyes megtisztulás és Istenre eszmélés metafizikai tanítása és eredményes megvalósításának gyakorlata kivirágozhat. Ha ismernék a tudósok a nyelvet, amin az első istenségek neveiket kapták, tudnák ezen ősi vallások belső lényegét is. (...)

India, jóga, metafizika és brahman

"Keressetek, kutassatok, mert a világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ősi indiai kultúra tárházában."
Kőrösi Csoma Sándor

"Bármikor és bárhol induljon hanyatlásnak a Dharma, és legyen emelkedőben a vallástalanság. Én személyesen jelenek meg, mintha emberhez hasonlatosan születtem volna e világban. Szent híveim felszabadítása, a bűnös gonosztevők legyőzése és az igazi Dharma erős megszilárdítása végett korszakról korszakra megjelenek Én. Bhagavad-gitá 4.7-8."

 "Ebben a világban semmi sem olyan magasztos és tiszta, mint a transzcendentális tudás. E bölcsesség minden jóga érett gyümölcse, s ha valaki tökéletessé válik gyakorlása során, az idővel megtalálja önmagát belül örvendve az önvalóban. Bhagavad-gitá 4.38"

  "A jóga végső célja az, hogy képessé tegye az embert saját szabad akarata szerint elhagyni a testét. Aki eljutott a jóga legfelső szintjére, az addig élhet a testében, ameddig akar, vagy - ha még nem érte el a teljes tökéletességet - el is hagyhatja a testét, s eljuthat az univerzumon belül vagy azon túl bárhová. Az intelligens nagy jógik azonban nem akarják az anyagi világban vesztegetni az idejüket. Nem érdekli őket a felsőbb bolygórendszerek kínálta anyagi kényelem, csupán azzal törődnek, hogy közvetlenül a lelki világba kerüljenek, haza, vissza Istenhez." /Forrás: Magyarország harmadik szemmel; részlet -  Jézus életének ismeretlen évei

 "Bárhová is vándoroljon izgatott, ingatag és csapongó természete miatt az elme, az embernek fegyelmezetten vissza kell vezetnie az Önvalóba. Az a jógi, akinek elméje békés, minden kétséget kizárva eléri a legmagasabb rendű szellemi örömöt/boldogságot. Szenvedélye lecsendesül és eléri a Brahmannal való egység tökéletes állapotát, miáltal azonnal megszabadul a múlt tetteinek minden visszahatásától. Bhagavad-gitá 6.26-27."

   "Csak akkor szilárd valaki az önmegvalósításban, és csak akkor hívják megvilágosodottnak, ha teljesen elégedetté vált megszerzett tudása sé annak megvalósítása által. Az ilyen önfegyelmezett emberre mondják; jógában van. Mindent egyenlőnek lát, legyen az kavics, kő vagy arany. Bhagavad-gitá 6.8"

    "A jóga mestere, akinek szíve egyesül a végtelen tudatossággal, érzékeli a tudatot szinte minden élőlényben. Ő a Felsőlelket mindenkiben jelenlevőnek és minden élőlényt a Felsőlélekben lévőnek lát. Aki mindenhol Engem lát és az egész teremtést Bennem találja meg, számára Én sohasem tűnök el és Én sem tévesztem szem elől őt soha. Bhagavad-gitá 6.29"

Korszakok, emberi minőségek

"A lefelé szálló ág első 4800 éve alatt az ember elveszítette a szellemi tudásának leglényegesebb képességét, Isten megértését. (Ez azt jelenti, hogy közösségi szinten csak az aranykorban tudja, hogy az Isten egy személy, minden ezután következő szinten vagy a traszcendentális személytelen teremtő intelligenciában bízik, vagy ateista az ember. Mivel annak megértése, hogy Isten végső soron személy a legnehezebb feladat a lelki önmegvalósítás során.) A következő 3600 évben, az értelem elvesztette az isteni magnetizmus érzékelésének, félisteni képességét. A következő 2400 év alatt az ismeretlenség homályába veszett az elektromosság tudása, végül a következő 1200 évben az emberi értelem annyi elsötétedett, hogy többé már semmi olyat nem volt képes megérteni, ami a durva anyagi teremtésen túl van. A kali-juga, az egész 24000 éves ciklus legsötétebb időszaka a Kr. u. 500 körül az utolsó, máig elhallgatott, eltagadott világkirály, a Hun Attila halálával következett el. Ezt követően az egész világra az általános tudatlanság és a mérhetetlen szenvedés lett a jellemző.

       A felszálló kali-juga 1100 évig tartott (inkvizíció, máglyahalál, a matriarchális, azaz nőelvű intuíción alapuló tanok üldözése, indiánok kiirtása, vallási háborúk, járványok... stb.), nagyjából Kr. u. 1600-ig. Ezt nevezték az emberek szinte ösztönösen a sötét középkornak. A felszálló Dvápara-Yuga ekkortól veszi kezdetét. 1600 körül William Gilbert felfedezte a mágneses erőket és az elektromosság jelenlétét minden anyagi létezőben. A XVII. században működik Kepler, Galilei. 1621-ben Drebbel feltalálja a mikroszkópot. 1670 körül Newton fölfedezi a gőzgépet, és Stephen Gray az emberi testben működő elektromosságot. 1900 körül kezdődött el a Dvápara-Yuga, a kettősségek korszakának tényleges szakasza, s ebből a 2000 évből ma, 2003-ban, eltelt immár az első kegyetlen 100 esztendő. A korszak szüntelen harc a transzcendencia újjászületéséért, az isteni természetű emberek és a démonaik között, harc a kali-juga lassan szétoszló sötétségével szemben. Mivel spirituális értelemben fölszálló ágban van a Naprendszerünk, ezért a fény diadala nem lehet kétséges, ezt érzékelve a világ démonikus irányítói sorozatosan a legszélsőségesebb, életellenes tetteket is képesek csökkenő befolyásuk tudatában kapkodva végrehajtani. Ám a fölsoroltak hatását ember nem győzheti le.

      Kivételek azonban most is vannak, ők azok a mágusok, vagy jógik, akik minden világkorszakban őrzik tiszta istentudatukat, s szüntelenül az emberiség fölemelkedésén munkálkodnak (...)" /Forrás: Duna evangéliuma 82. old

Végezetül

"Végezetül e témához még annyi, hogy az emberiség a jelenleg fejlődő Dvápara-Juga során tökéletesen megérti az elektromosság lényegét, ami ahhoz hasonlóan ötféle, miként az emberi érzékelés, vagyis a látás, a hallás, az ízlelés, a tapintás, és a szaglás. Mivel az ember ez idáig ebből az öt összetevőből álló durva-fizikai testével azonosította magát, logikus a feltételezés, hogy ezen érzékelések fognak úgy fölfinomodni a közeljövőben, hogy az ember képessé válik a finom-fizikai, vagy asztrális világ érzékelésére is. Jelentőségéhez csupán annyit, hogy az emberi aura láthatósága lehetetlenné teszi a hazugságot és a csalást..."

Bakos Attila előadásairól és az induló képzéseiről az alábbi linken lehet előre tájékozódni:

http://www.narada.hu/eloadas

Egyes helyszínekről kis késéssel, webrádión keresztül is közvetítenek

Szántai Lajos

Szántai Lajos művelődéstörténész és magyarságkutatóra logikusan felépített elbeszélés és precíz előadásmód jellemző. Ő az, akit Pap Gábor után, illetve vele együtt szintén illő megemlíteni, már csak azért is mert érdekes összevetni, hogy két nagy tudással és megértő képességgel rendelkező fiatal ember mit mond esetleg ugyanazon történelmi eseményről, történelmi korról, vagy épp művészetről. Szántai ugyan meglehet, néha szélesebb körmondatokban fogalmaz a kelleténél, de a mondandójának magva mindig azonnali és kristálytisztán érthető.

"Szántai Lajos művelődéstörténész új látásmódjával, megközelítéseivel kitárulkozik egy eddig rejtett, misztikus világ, (...) Ez természetesen mély megdöbbenést válthat ki a közönségből, hiszen minden a szemünk előtt van, csak nem mindig látunk vele." /magyarvagyok.com

Magyar népművészet, népmesék

"A magyar népmesék világában a tökéletes emberség jelenik meg. Tehát ha valaki ott hibát követ el, akkor a hiba nem fog elsikkadni. Ha bűnt követ el, akkor nem fogja megúszni hogy úgy mondjam a bűnös helyzet megoldása nélkül. (...) egyetemes erkölcsi világkép. Akinek fáj az, hogy a magyar hagyományban győz az igazság, hát ahhoz azt nem mondom, hogy több szavunk nincsen, de azért lehet érzékelni a világhoz való hozzá állást...

Olyan emberség és világkép ami a magyar népmesékben megjelenik, megmondom őszintén én a nagy világirodalom, de vallási világirodalom keretében sehol nem találkoztam. És nagyon helyes és helytálló az a megfogalmazás, hogy ha valaki a magyar kereszténységen belül jártasságra tesz szert az pillanatokon belül rádöbben arra, hogy az evangéliumok erkölcsi világképe és a magyar népmesék erkölcsi világképe ugyanazon az erkölcsi talapzaton nyugszik. Tehát ez mit jelent? A mi ótestamentumi hagyományunk a saját népi örökségünk. Ez okoz bizonyos helyeken óriási gondot és fogfájást és fejfájást, mert még mindig van magyar népdal, magyar népballada, van magyar népmese, magyar népművészet.
Tőlünk nyugatra mutasson nekem valaki helyet, ahol van! Már azt is megmerem kockáztatni, hogy tőlünk keletre mutasson nekem valaki olyan helyet belső-Ázsiában, ahol ilyen szervesen jelenik meg a népművészet teljes egysége, mint ahol most a 21. században Magyarországon!

          Tehát ilyenkor az ember elmondja, nem nekünk van keletre, keleti testvéreinkre szükségünk, hanem a keleti testvéreinknek van ránk szükségük. Csak ezt egy ilyen magyar népnemzeti körben elmondani... hát kikergetnek a pusztára! Nem lehet keletről megújítani azt, ami (...) központ. Eleve a magyar az magerő, tehát a mag, a Kárpát-medence lokális helye, pedig nem északhoz viszonyul, nem kelethez, nem délhez, nem nyugathoz: Európa kellős közepe. Tehát innen sugároznak szét dolgok." /Forrás: vimeo

Csillagösvényen

Szántai előadásai sok magyarországi előadóval ellentétben, az átlagos youtube szint feletti dvd-n és cd-n is megrendelhetők. Az önálló előadások mellett, pedig rövidebb bejátszások idejére is néha fel-fel feltűnik hagyományőrző, nemzetünk múltjával foglalkozó anyagokban. Jó példa erre például a Csillagösvényen sorozat, ahol a Szent-koronáról, nagy hadvezérekről és úgy általában a hunok, magyarok múltjáról tudakozódhatunk.

 

   

Mások írták

Szántai Lajos - Találjuk meg a saját helyünket a világban...

Magyarvagyok

1960-64 blogspot

Libri.hu

Magyar menedék

Magyar Táltos

Metapédia

http://www.talk.eoldal.hu/cikkek/Szantai.html

Földényi F. László - A medúza pillantása

Minden pillanat egyszeri, megismételhetetlen és kitüntetett; nemcsak folytatása a többinek, hanem kezdet is: újra kezdődik benne a teremtés, amelynek a keletkezés és az elmúlás a leglátványosabb megnyilvánulása. A határtalan nem a határokon túli végtelent jelenti, hanem azt a folytonos, robbanásszerű örvényt, amely minden pillanatot kivételessé, felkavaróvá, összehasonlíthatatlanná tud tenni, s megakadályozza a pillanat sokszor áhított megállítását, a megbékélést. A határátlépés során azért érzi úgy az ember, hogy az időből is kilépett, mert hirtelen a pillanat foglya lesz. A kezdet határtalanságába szédül bele. Miközben azt tapasztalja, hogy eljutott a mindenség kezdetéhez, abban a nyomasztó felismerésben részesül, hogy a beteljesülés, amire mindig is vágyott, nem egyéb, mint a beteljesülés reménytelenségének a maradéktalan átélése. Ekkor derül ki, hogy  belülről jövő, tőle mégis rettentően idegen hang csábításának engedelmeskedve olyasmire vágyott, amitől inkább menekülnie kellett volna: élete egyszeriségének az átélésére, önnön megismerhetetlenségének különös, örvénylően szédítő élvezetére.

„Az isten nem határa az embernek, de az ember határa isteni. 

Másként szólva: az ember önnön határait megtapasztalva istenivé válik.” 

/Georges Bastille

 A TILTOTT GYÜMÖLCS

Gyakran tapasztalni, hogy az emberek semmihez sem ragaszkodnak annyira, mint az őket körülvevő korlátokhoz. Érthető, hogy nem is félnek annyira semmitől, mint attól elveszítsék őket. Vannak, akik még életük utolsó pillanataiban is reménykednek, hátha van még mibe kapaszkodniuk; mások meg, látva, hogy az életnek egyszer mindenképpen búcsút kell mondaniuk, egy túlvilági, ledönthetetlennek hitt isteni korlátban reménykednek, bízva abban, hogy az örökre megvédi majd őket a korlátokat nem ismerő határtalantól, ettől a fenyegető ismeretlentől.

            A korlátokat, amelyekkel az élet mindenkit körülvesz, mégsem szereti senki sem nevén nevezni; mindenki szívesebben tekinti őket határoknak. Ez természetes is: amíg a korlát a bezártságra, a visszaszorítottságra, a kényszerre, végső soron tehát valamiféle kiszolgáltatottságra figyelmeztet, addig a határ rendszerint természetes képződménynek tűnik: olyan benyomást kelt, mintha általa teljesedne be és válna egésszé az, ami a határokon belül van. (…)

            Ezért nem beszél senki sem szívesen az őt fogva tartó korlátokról , s még ott is inkább határokat emleget, ahol a legnyilvánvalóbb a kényszer: saját élete kapcsán. Az élet „határairól” szól, ha a legvégzetesebb korlátra, az azt megelőző és követő ismeretlenre gondol, s inkább „természetesnek” nevezi, csakhogy elviselhetővé fesse át az elviselhetetlent s megnyugtatóvá azt, amibe nem lehet belenyugodni. Mindennél szívesebben szolgáltatja ki magát a határ alapjául szolgáló mérték áttekinthető világának, mert ez reményt sugall: hátha mégis, minden érv és tapasztalat ellenére van menekülésre mód. Hiszen maga az emberi test is ezt a reményt táplálja: a szívverés ritmusa, az erek áramának a folytonossága, az életfunkciók szabályszerűsége éppúgy egy jól elrendezett, megingathatatlannak tűnő világ benyomását kelti, mint egy „természetes” határoktól körülkerített birodalom „teste”, amely az emberi testhez hasonlóan szintén az örökkévalóságra próbál berendezkedni.

            A határnak két oldala van; s amint az ember tudomást szerez erről, nyugtalanná is válik: hol megpróbál ágaskodva átnézni a túloldalra, hol pedig arra vágyik, hogy – önkéntes száműzöttként – odaátról leshesse meg, milyen is az, amikor itt, ezen az oldalon otthon érzi magát. Ilyenkor kezdi gyanítani, hogy az ismeretlen túlsó oldalhoz éppoly erős szálak fűzik, mint az ismert innensőhöz – hiszen különben nem érezve honvágyat odaátra; de kénytelen azt tapasztalni, hogy egyidejűleg mégsem rendezkedhet be mindkét parton. Mintha maga a természet gondoskodott volna arról, hogy megakadályozza az ilyesfajta maradéktalan otthonteremtést. A hódítókat, akik seregek élén útrakelnek, hogy az ismeretlennek a világát a sajátjukéhoz csatolják, előbb vagy utóbb nem az ellenség, hanem egy, még az időnél is rejtélyesebb erő töri meg ; akik pedig saját életük határait kezdik feszegetni, azokat, még mielőtt visszakényszerülnének oda, ahonnan megpróbáltak kilépni, Gorgó-fő módjára bénítja meg valami, aminek se alakja, se formája nincsen, de ami mégis idegenszerű és elrettentő. Maga a lehetelten fogadja őket, amelyben, mint egy varázstükörben, önmagukra ismernek rá. Ilyenkor joggal érzik úgy, hogy a mértéktelenség lett úrrá rajtuk; de annak ellenére, hogy az ismeretlen kezd terjeszkedni bennünk, mégis az „összeszedettség” kivételes állapotában érzik magukat. Mintha maguk váltak volna Gorgókká. 

             A határátlépésnek ez a pillanata mindennél riasztóbb. A robbanást megelőző baljós csend burkolja be. Mégis csábító: a létezésnek eredendő korlátozottságára ráébredő ember az ilyen pillanatoktól reméli, hogy hátha mégis teljessé válhat töredékszerű léte s nem kell többé mérlegelnie a határok és a korlátok grammatikai vagy egzisztenciális különbségét. Nem egyszerűen a kíváncsiság jele, ha valaki át akarja hágni a határokat;és nem is csupán a dölyfé és a tehetetlenségé, ha meg akarja sérteni a mérték világát. Mélységes és egyetemes kielégületlenség bírja rá az embert arra, hogy megpróbálja átlépni a határokat; ez készteti arra, hogy feszegetni kezdje saját határait, hogy az ismeretlenben, a tökéletesen másban ismerjen rá magára, hogy még életében megtapasztalja, milyen is az, ha cserben hagyja őt az élet, hogy a mértéktelentől átitatódva többé semmihez se lehessen mérhető, hanem maga legyen mindennek a méretéke – egyszóval hogy letépje a tiltott gyümölcsöt.

            Miért riasztó ez mégis? Azért, mert korlátainak és határainak a termétől csak úgy tud megszabadulni, ha egy újabb terhet vesz magára: a korlátlannak, a határtalannak a terhét. De mert a határtalannak nincsenek határai, azaz meghatározhatatlan, ezért a terhe is mérhetetlen. A határátlépés élményében részesülve az ember maga válik határtalanná; lényének a végtelen súlya nyomasztja ilyenkor.

            Vajon a rettenet csak egy újabb rettenet révén győzhető le? Önnön határait és korlátait érzékelve az ember elviselhetetlennek tapasztalja az életét és kibírhatatlannak tartja a sorsát; áh ha elindul, hogy e rettenetnek a végére járjon, akkor előbb vagy utóbb – határokat és korlátokat immár maga mögött tudva – önmagában fedezi fel a határtalanságot, amelyre vágyott, de ezzel együtt a lehetetlent is, amely megakadályozza, hogy bármiben is bizalommal megtudjon kapaszkodni. (…)

A HATÁRTALAN

Aki ráébred önnön határoltságára, azt megkísérti a határtalanság, amely lassan mindenbe beleeszi magát. Repedések és örvények tarkítják ekkor a rend világát. Aki a közelükbe lép, annak a hiány csap az arcába. És mégis: mintha a sors üzenne neki ilyenkor, szirénhangon. Különös, hogy éppen a határokat átlépve, a határtalanságba beleszédülve tapasztalja azt az ember, hogy közeledik önmagához; paradox módon a szétesés veszélyétől ilyenkor, ahelyett, hogy elgyengülne, egyre összeszedettebbé válik. Ennek az összeszedettségnek semmi köze a mértékletességhez és az ehhez tapadó erőfeszítésekhez; mintha az élet körei ezekben a pillanatokban felfoghatatlan ponttá sűrűsödnének, amely, Ixión kerekéhez hasonlóan, tűzbe burkolózva, villámokat szórva kering mérhetetlenségben. Ehhez nem kell feltétlenül hátat fordítani a világnak. Hiszen mindabban, ami az ember körülveszi, a mértéktelen dermedt egy időre mérhetővé; és attól válhat bármely pillanat szédítővé, bármely esemény kivételessé, bármilyen látvány hihetetlenné és bármilyen cselekedet megrendítővé, hogy ott lappang benne a határtalan. Ez tör elő a legváratlanabb pillanatokban, ez kezd tombolni és terjeszkedni, és amit csak elér, arra ez nyomja rá a lehetetlen pecsétjét. (…)

A NYOMASZTÓ HIÁNY

„A határokat átlépve, a megrendülésnek e pillanataiban, kiderült, hogy ő maga éppoly utolérhetetlen és határtalan, mint bármelyik feltételezett isten; hogy ez az állítólagos isten, örökös száműzöttként, csakis benne tud életre kelni; hogy mint mindenre, őrá is az a sors vár, hogy a létezés által múlja felül önmagát, anélkül, hogy ez bármiféle beteljesüléshez vezetne; és hogy alapvetően a viszály, a paradoxitás élteti, az, amit Hérakleitosz háborúnak nevez, Jakob Böhme pedig mindenütt jelenlévő pokolnak. Igaz, hogy a határt átlépve a halál szenvedélye kezdi kitölteni a lényét; de ő mégsem a halálra mond igent, hanem arra a megfoghatatlanra és határtalansága miatt elviselhetetlenre, ami egyformán felülmúlja az életet és a halált; a tagadásból táplálkozó létre, amely, mint mértéktelen állítás, mindenben feltűnik, anélkül, hogy valaha is tetten érhető lenne. (…)

A TÁTONGÓ MÉLYSÉG

„A lélek határait – mehetsz és meg nem találod, bejárj bár minden utat, (logoszának) mélysége akkora”, mondja Hérakleitosz. A lappangó logosztól kifürkészhetetlen a lélek; ez készteti őt arra, hogy önmagát újra meg újra meghaladja, hogy a határokat, amelyekhez elér, bekebelezze s az ismeretlenben való továbbtapogatózásra kényszerüljön. A lélek nem keríthető be; de nem a végtelen nagysága vagy végtelen mélysége, hanem a végtelen paradoxitása miatt: egyszerre van ugyanis önmagán kívül és belül is. „A lélek tulajdonosa az értelem (a logosz), amely önmagát szaporítja”, mondja Hérakleitosz egy másik töredékében: a logosz a lélek „tulajdona”, s azon belül van; ám ugyanez a logosz mégis oly tág és határtalan, hogy a lelket, mint a végtelen, kívülről fogja körbe. (…)

            Amint az ember számára élményszerűvé válik a léleknek az a paradoxitása, amelyről Hérakleitosz szól, nem szenved többé önnön utolérhetetlenségétől; az örvényben alámerülve saját határtalanságát kezdi élvezni. Ami addig valamitől való kifosztottságnak tűnt, beteljesüléssé válik. Amikor a paradoxitás, a megoldhatatlan viszály magával ragadja, akkor végre azonos lesz önmagával. A meghatározhatatlan, mindenből kivonuló lét pusztító, bár korántsem halálos élményében részesülve joggal érzi magát mindennek fölött álló, kivételes lénynek. A logosznak megfelelően minden egy, mondja Hérakleitosz; a határokat átlépve nem szétesik az ember, hanem ellenkezőleg, összeszedetté válik, s az addig szétfelé tartó, a legkülönbözőbb irányokba mutató és összeegyeztethetetlennek vélt vágyai, szándékai, gondolatai és ösztönei egybesűrűsödnek. Az Egy nem nagyságát, hanem erejét és dinamikáját tekintve határtalan és végtelen, mondja Plótinosz; attól érezheti magát egynek és a létezés csúcsán állónak az ember, hogy egy-egy rejtélyes és eltervezhetetlen pillanatban váratlanul elenyészővé válik a felmérhetetlenül sokféle létező különbsége, s fontosabb lesz az egységük belátása – annak érzékelése, hogy azonosak abban, hogy vannak. Ilyenkor nyílik meg a lét felé vezető „út”. A határátlépés elindulás a felfoghatatlanba. (…) a határátlépés pillanatában az ember képtelen eldönteni, hogy ő lép-e még, vagy őt nyeli el valami.

A KEZDET HATÁRTALANSÁGA

A határt átlépve önmagához közeledik az ember; úgy érzi, mintha mindennek a kezdete és végső célja világosodna meg előtte. E kezdet értelemszerűen határtalan, hiszen ha véges lenne, akkor rajta túl is kezdődne valami. Mivel határtalansága nem nagyságot, hanem erőt jelent, ezért a kezdet attól kezdet, hogy minden felülmúl és bekebelezi azt, ami őt követi: a határolt és véges létezők is benne és általa léteznek. A határtalan ezért nemcsak a kezdete, hanem ura is a mindenségnek;az arkhé görögül éppúgy jelent kezdetet, mint urat, parancsolót. (…)

AMI KIMERÍTHETETLEN

A határátlépés élménye felforgató, a határtalanság megtapasztalása tragikus. Érthető, hogy a legtöbb közösség megpróbálja kiszorítani a látómezejéből. A közösségek egyik előfeltétele, hogy elkötelezzék magukat a mértéknek, tiszteletben tartsák a határokat és megpróbáljanak ellenállni mindennek, ami felforgató, szubverzív. A határátlépés élménye ezért minden szempontból „közösségellenes”: sehová sem vezet (legfeljebb a „semmibe”), hiszen a határtalannak és megfoghatatlannak szolgáltatja ki az embert; saját egyszeriségével és kivételességével (megismételhetetlenségével) szembesíti őt, s ily módon illuzórikusként leplez le minden olyan elképzelést, amely az egyes ember „célját” rajta kívül akarja felmutatni; és mert a határt átlépve az ember már életében is az örök halál zálogának érzi magát, elvész a közösség számára, amely nem létezhetne, ha – hallgatólagosan – nem az örökkévalóságra (de az örök élet, s nem az örök halál valóságára) rendkezne be. A tragikus élmény semmilyen „hasznos tanulságot” sem nyújt és nem kerekíthető ki semmiféle rendszerré; márpedig az emberi együttélés elképzelhetetlen valamiféle rendszeresség nélkül. (…)

AZ ISTENÉLMÉNY

Nem a határokon túl van a határtalan, hanem fordítva: a határokon belül rejtőzik, és még arra is ő nyújt lehetőséget, hogy az ember megkísérelje átlépni ezeket. Nem büszkeségből, nem kíváncsiságból, nem is kalandvágyból, hanem hogy közelebb kerüljön ahhoz, aminek minden más létezővel együtt maga is köszönheti a létét, hogy maradéktalanul belemerüljön abba, ami őt magát is át- meg áthatja. A határt átlépve sejti csak meg, hogy nem önszántából cselekedett így. Egy hívásnak engedelmeskedett, amit a lépés pillanatában hallott csak meg; nem volt hát ideje felkészülni. A határt átlépve önmagához kezd közeledni; s bár egyre riasztóbb lesz a felismert határtalanság, ez mégsem a tökéletlenség érzetét kelti benne, mint Arisztotelész feltételezte, hanem a csodáét: azt, hogy a mindenséggel együtt őt is olyasmi élteti, ami láthatatlan, felfoghatatlan, de mai a létezőkkel ellentétben mégis – mint Anaximandrosz írja az apeironról – korlátlan, halhatatlan és soha nem romló. (…)

A LEHETETLEN

            A beteljesüléstől ennek ellenére nincs megfosztva az ember; csupán ez mást jelent, mint amit tőle remél. Miközben egyre erősebben érzékelhetővé válik az, ami a maga tisztaságában soha nem érzékelhető, az ember mintha élete alapjára bukkant volna rá: eljutott ahhoz, ami születéséről gondoskodik és ami halálának is biztosítéka lesz. Ekkor sejti meg, hogy élete olyasmibe ágyazódik, ami kizárólag azáltal tud megnyilvánulni, hogy mindent kivetkőztet önmagából. A szó eredeti értelmében vett eksztázisnak köszönheti az életét: a lét kivetette őt magából, s ezzel a világra segítette. Nem csoda, hogy az eksztatikus pillanatokban kerül vissza élete alapjához*, amiben azonban, mivel az maga is örökösen túlcsordul önmagán, képtelen megkapaszkodni.

* „Kizárólag az eksztázisban valósul meg – még ha csak részlegesen is – a (földi lét) korlátoltságának a megszűnése… Ezért oly nélkülözhetetlen és fontos az eksztázis, még ha soi-disant racionalistáink tiltakoznak is ellene, mivelhogy korlátolt fogalmaikat ez bolonddá teszi (szószerint: kibillenti – F. F. L.)

… s ezért inkább azt tartják bolondnak, ami őket magukat megbolondítja.” Baader, 9. 112. o.)

A beteljesülés ennek a képtelenségnek az átélése. A határt átlépve saját utolérhetetlenségének riasztó tapasztalatában részesül az ember: annak felismerésében, hogy soha nem lesz képes valaha is úrrá lenni önmagán. A paradoxitás a beteljesülést is átszínezi: ez annál átfogóbb, minél inkább elveszti magát az ember. A mértéktelenség áldozata továbbra is; ám ha eddig „szenvedő” alanya volt csupán ennek, akkor a határátlépés pillanatában „cselekvő” részese lesz az egyetemes paradoxitásnak. Képletesen szólva: önmagától elpártolva a lét oldaára áll, a határtalanból néz vissza önnön határok közé kényszerített énjére. Kilép önmagából, s az egyetemes eksztázist kezdi gyakorolni, még ha ennek jelei nem is mindig szembetűnőek. Hiszen a határtalan megnyilvánulása nem köthető feltételekhez.

            Hová vezet az út a határokat átlépve? Feltehetően a határtalanba. De vajon határtalan–e még az, ami mértéktelen? Nevezhető-e akár paradoxitásnak is? Ahová átlép az ember, az nem vetkőztet-e ki önmagából mindent, beleértve az elnevezéseket is? Nem a LEHETETLEN sejlik-e föl abban, ami az emberre vár? A határtalan nem ügyetlen nyelvi érzékeltetése csupán annak, ami még csak határtalannak sem nevezhető? És egyáltalán: használható-e az „ami” névmás, ha feldereng az, ami nemcsak lehetővé teszi a nyelv használatát, de határokat is szab neki? Nem olyasmiről van-e szó, amiről még az sem mondható, hogy „ami”, hanem csupán hogy AZ, AMI NEM AZ, AMI? Ezt megsejtve nem kell-e elnémulnia a beszédnek?

Földényi F. László

Földényi F. László (Debrecen, 1952. április 19. -) magyar esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. A Csernus Ákos-díj kuratóriumának tagja.1970-1975 között az ELTE BTK magyar–angol szakos hallgatója volt. 1977-1986 között a Magyar Színházi Intézet munkatársa volt. 1987-1991 között szabadfoglalkozású volt. 1988-1989 között illetve 1990-1991 között a DAAD Berliner Künstlerprogramm meghívására Nyugat-Berlinben dolgozott. 1989-1991 között egyetemi adjunktus az ELTE BTK Összehasonlító és Világirodalmi Tanszéken, 1991-2006 között docense volt. 2002-2003 között a Magyar Iparművészeti Egyetem oktatója volt. 2004 óta egyetemi docens a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2005-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem Művészetelméleti Tanszékének tanszékvezető-helyettese, 2006-tól tanszékvezetője. 2006 óta egyetemi tanár.

...

Minden idézet Földényi F. László - A MEDÚZA PILLANTÁSA c. könyvéből származik (1990, Lánchíd kiadó), 119 - 146 oldal. A könyv régebbi kiadásait antikváriumok és könyvtárak polcain kell keresni, de létezik egy egy friss verzió is a Kalligramm kiadótól.

Ajánlható azon spirituális keresőknek is, akik fogékonyak a nagyobb hangvitelű esszékre, de főképp azoknak akik szeretnének az európai létértelmezések és útvesztők dzsungelén jobban átlátni. A Medúza pillantásában beletekinthetünk a legmélyebb alapfogalmak, mint például megvilágosodás, középpont, katarzis, Isten stb. természetébe és azok közötti összefüggéseken is keresztül vezet minket a szerző. Földényi részletesen kitér a görög kultúra és hitvilág emblematikus alakjaira, héroszaira, filozófusaira és a későbbi korok gondolkodóira, akiket ugyanannak a "Határtalanak" a megismerése, megértése foglakoztatott.