2013. augusztus 31., szombat

Wass Albert - Táltosok Hagyatéka

"Vendég vagy a világban, és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virágja, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz többet törődni azzal, ami még a világ szépségeiből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is."  W. A.

Szentegyedi és czegei gróf Wass Albert (Válaszút, 1908. január 8. – Astor, Florida, 1998. február 17.) erdélyi magyar író és költő. A Wass család eredete az Árpád-korig vezethető vissza, és egyike Erdély legrégibb nemesi családjainak. A család 1744-ben, Mária Teréziától kapott grófi címet. Nagyapja, Wass Béla országgyűlési képviselő majd Szolnok-Doboka vármegye főispánja volt. Apja Wass Endre (1886–1975), anyja losonczi báró Bánffy Ilona (1883–1960) unokatestvérek voltak.
        Magyarországon csak halála után fedezték fel Wass Albertet, mint az erdélyi magyar irodalom nagy alakját. Ő a magyar irodalom ellentmondásos figurája, a hivatalos irodalomtörténet mintha tudomást sem venne róla, miközben vannak, akik a legnagyobbak között emlegetik, és masszív, politikai felhangoktól sem mentes kultusz alakult ki körülötte mind Erdélyben, mind Magyarországon. Egyik leghíresebb könyve a Kard és kasza, amelyben több generáción keresztül tekinti át a magyar történelmet, 1050-től egészen a jelenkorig, a saját, ősi nemzetségének történetén keresztül. Wass Albert 1944-től Németországban, majd 1952-től haláláig az Amerikai Egyesült Államokban élt. Nicolae Ceaușescu elnökségének éveiben Romániában betiltották a könyveit, 1985 őszén pedig értesítést kapott az Interpoltól, hogy Nicolae Ceaușescu Securitate-ügynököket küldött át az Amerikai Egyesült Államokba diplomataként a washingtoni nagykövetség és a clevelandi konzulátus mellé. Az értesítés szerint „Ezeknek egyik feladata az, hogy engem eltegyenek láb alól" – írta Wass Albert.
        Népszerűsége az 1990-es évek végétől az erdélyi olvasók mellett a magyarországi olvasóközönség körében is folyamatosan növekszik. 2005-ben A Nagy Könyv című magyarországi felmérésben az egyik legkedveltebb magyar írónak bizonyult: A funtineli boszorkány című művét az olvasók a legnépszerűbb 12 magyar regény közé választották, az 50 legnépszerűbb magyar regény között pedig további két műve is szerepel: az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Kard és kasza. /forrás: wikipedia - W. A.
A Hagyaték

"A Hagyaték azonban a magyar irodalomban páratlanul álló, egyedi alkotás. Az erdélyi történelmet beszéli el benne Wass Albert egyetlen szempontból, az istenkeresés, az ősi hagyományok fennmaradása szempontjából. A mű szimbolikus sugárzását, szépségét, elsősorban az adja, ahogy az őskori hit, a táltosok, sámánok hagyatékának továbbélését fel tudja mutatni a legkülönbözőbb korokon keresztül, az első királyok idejétől a tatárjáráson, a törökvészen, az önálló Erdély korszakán át, a szabadságharcig, a Romániához csatolásig, napjainkig. Nem erőlteti az olvasóra motívumait, az ősi hit, az ősi bölcsesség misztifikálásától visszatartja biztos írói ízlése. Inkább csak jelzi, hogy a legkülönbözőbb korszakokban is volt valami - igen fontos - kontinuitásteremtő "hagyaték", hagyomány. Hol üldözöttek, hol egyszerű pásztoremberek, hol deákok, hol tudósok, hol megint mindennapi emberek őrizték, de kiirthatatlannak bizonyult. A Hagyaték ősi hitünkről a legszebb, legfelemelőbb alkotás. 
/Legeza Ilona ismertetője"

A Hagyaték rendkívül kritikus történelmi korszakokon keresztül vezet minket. Láthatjuk, ahogy a Magyarságnak az utóbbi századokban milyen honvédő háborúkat kellett megvívnia. A könyv azonban nem csak háborúk és kínzások rideg jegyzettára. Száraz történelem ismertetés helyett az olvasók az egykor élő emberek  küzdelmei közepében érezheti magát. A Hagyaték eszünkbe juttatja, hogy az előttünk élő emberek, őseink igenis hús-vér emberek voltak. 
        Mind hallhattunk már Tibeti bujdosókról, akik kínai katonáktól menekültek és az utolsó pillanatban tűntette el nyomaikat hó, eső, vagy semmiből mögéjük kerülő csodás köd fátylak. Japánt, pedig a 13. században többször is mongol támadások érték volna, de valami csuda folytán az országnak induló hadak törekvéseit egy kamikadzé ("isteni szél") mindig lehetetlenné tette. 
        Ezen két példához hasonló események pediglen megtörténtek már Magyar földön számtalan alkalommal is. A Hagyaték, ez az élő jegyzettára a múltnak közelebb hozza hozzánk a magyar táltosokat, sámánokat, gyógyítókat. Bemutatja, hogy az (IGAZI, megtapasztaláson nyugvó) hit nem mesebeszéd. Mustármagnyi hittel, mi olvasók is hegyeket volnánk képesek megmozgatni. Mi viszont hagyjuk, hogy figyelmünket az emberi csatározások lekössék és ha lehetőségünk van a szabadságra, akkor inkább választjuk a rabláncot és börtön kosztot. 
        Javaslom azonban, hogy mi, most élő olvasók minden körülmények közt a tudást, fényt és a szabadságot válasszuk. Adjuk hálát annak, ha van tető fejünk felett, étel az asztalon és ne sajnáljuk az időt Wass Albert csodás könyvére.

Egyszerű bevezetés - egy különös könyvhöz

Cserkészgyerek koromban, 1921 nyarán, megmart a kurta kígyó. Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert, nem tudtam kikecmeregni a tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül aláfittyentem a meredek vízmosás pereméről. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgy fájt már a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan. Sztána felett táboroztunk, a „Lügetes” szélén, Kalotaszeg csücskében. Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra, ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortűz helye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszem vissza, hogy tűz égette a lábamat, torkomat félelem szorította és
nagy messzeségben feltűnt cserkészvezetőnk megdöbbent arca. Hogy mi történt ezután, azt csak másoktól tudtam meg rendre.
            Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztánára, Kós Károlyhoz, aki a házán dolgozott volt éppen akkor.
            – Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! – mondta a cserkészvezetőnk, de Kós Károly rám nézett s megrázta a fejét.
            – Arra már nincs idő – mondotta, s odakiáltott a szolgalegényéhez –, nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám!
            Aztán felkötöztek engem a kis hegyilóra, s már vittek is, kantáron vezetve a lovat, nem le a völgybe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek. Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanem azért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatevőnek nevezett volt a nép.
            Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindössze arra emlékszem – de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából –, hogy egy öregember fölém hajolt és megkérdezte: – Mit tudsz Istenről, gyerek?
S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel: – Ő teremté a világot…!
            – Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad –, felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel: – Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget?
            Azt mondják akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva s szemem is lezárult. De úgy rémlik még ma is, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:
            – Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten nem teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted, ’sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj…
            Hogy szólott-e hármat vagy nem, azt nem tudhatom. De mikor fölnyitottam a szememet, ott feküdtem egy csergepokrócon, bükkerdő mélyén, szénégetők félfödele alatt s a bükkök lombja közül úgy csillogott alá az égbolt friss kékje, mintha angyalok sikálták volna fényesre.
            Így valahogy történt. Egy ideig még beszéltünk erről odahaza is, a kolozsvári református kollégium diákszobáiban is, aztán rendre megfeledkeztünk róla, én is, mások is. Annyi minden történt körülöttünk akkoriban.

Részletek:



"Nos, így szól a rege. Legtöbben akik hallják, valahol egy pásztortűz mellett elhasalva éjnek idején, mesének vélik. Hegyi népek babonás meséjének.
            De ha gondos ügyelettel vizsgáljuk történelmünket, észre kell vegyük, hogy az emberileg megmagyarázhatatlan csodák vannak abba beleszőve, mint szőttes terítőbe az aranyfonál, mely elrejtőzik a színes fonalak között, majd váratlanul előbúvik megint.
            Alig néhány évtizeddel a mezőségi csoda után, az Úrnak 1082-ik esztendejében, csatangoló kunok zaklatták Erdély akkor még gyéren települt magyarjait, jószágot rabolva, falvakat égetve, s fogságba hurcolva asszonyt, gyermeket. Nyár derekán ereszkedtek alá a radnai hegyekből s megdúlták a Sajó völgyét, a Mezőséget, s Kolozs várát megkerülve délnek fordultak, amerre a gyéresi mezők gulyáit tudták. De ekkor már Árpád-házi László király vezérlete alatt útban volt Nagyvárad felől a magyar sereg is, hogy megtisztítsa az ország keleti gyepűit a garázdálkodóktól.
            Tova a Gyérestól nyugatra eső hegyvidék mentén leltek reájok, s míg a magyar sereg a kunok zömét bekerítve az egyik völgykatlanban kaszabolta a rablókat, addig egy maréknyi kun a szomszédos völgy házaira vetett tüzet. László király, ki kíséretével a dombgerincről irányította a csatát, megpillantotta háta megett a tüzet, s kíséretét otthagyván előre vágtatott a gerincen, hogy megnézze, mi történik odaát. Az első, amit megpillantott maga alatt a legelő oldalban, egy nyargaló kun volt, ki nyergében egy kapálódzó, sikoltozó leányzóval a domboldal mentében igyekezett keletnek. Nyomban üldözőbe vette a király a kunt, s jó lova lévén hamarosan utol is érte. Levágta nyergéből a rablót, s maga mellé emelve a meggyötört leányt, lefele fordította lovát a völgynek, amerre az égő házakat látta. Alig haladt azonban valamicskét, amikor szembe találkozott a fosztogatókkal. Azok is meglátták a magányos magyar lovast nyergében a leánnyal, s nyomban űzőbe is vették, elvágva a visszavonulás útját a dombtető felé, ahol a király kísérete várakozott. A király tehát nem tehetett egyebet, mint hogy keletnek fordulva igyekezett menteni életét, lova sebességében bízva. A kettős súly alatt azonban meglassult a derék állat és a vadul kurjongó kunok egyre közelebb kerültek mögötte.
            Egy kicsike vízmosás mentén, kökénybokor árnyékában öregember ült, és intett kezével a királynak: erre! Erre, király úr! A király meg is fogadta a tanácsot arra gondolván, hogy talán a vízmosáson túl magyar csapatokról tud az öreg, s ahogy elnyargalt mellette, még oda is kiáltott neki: „bújj el, öreg, eltaposnak a gonoszok!”
            Átugratva lovával a kis vízmosáson, a király a túlsó völgynek fordult, hogy visszajusson valamiképpen a seregéhez, amikor egyszerre csak valami félelmetes morajlás ütötte meg hátulról a fülét. Hátra pillantva kiesett szájából a szó: „Isten segíts!” Mert mögötte bizony, ahol a kis vízmosás volt azelőtt, mintha csak megindult volna a hegy: kettőbe hasadt a föld, omlott a göröngy, por emelkedett, s az üldöző kunok előtt feneketlen szakadék támadt, mely elnyelte az első nehány lovast, s a többi csak éppen hogy meg tudta fékezni lovát a rettentő szakadék peremén.
            A király nyergében kapaszkodó leány is hátranézett, s szeme nagyra nyílt: „Isten meghallá vitéz úr szavát…!” hebegte ámultan.
            Így menekedett meg üldözői elől László király, kit csodái miatt később szentté avattak volt a Pápa parancsára, s így keletkezett a híres Tordai Hasadék. A király visszatért később kíséretével, hogy megtekintse a helyet, s megkeresse a kökénybokornál üldögélő vénembert is, ki a vízmosás felé irányította volt. A kökénybokrot meg is találta, ott volt a ménkő nagy hegyszakadás peremén. De csak kun lovak patáinak nyoma volt a bokor körül, más semmi. Kerülő úton leküldött a király néhány legényt, hogy megkeressék odalent a szakadás alját, hátha alázuhant a szerencsétlen, s ott hever valahol törött csontokkal. De dolguk végezetlen tértek vissza a legények. Nyoma se volt odalent embernek, sehol.
            – Ejszen kötél végén vonszolták el magukkal a pogányok – csóválta fejét
elszomorodva a király –, vegyétek űzőbe a gazokat, s aki ide hozza elém a derék öreget: száz arany üti a markát!
            Nosza, nyargalt is egy jókora csapat alá a völgybe, a kunok nyomán s két nap múltával vissza is tértek a királyi sereghez nehány kengyelhez szíjjazott kunnal. A többit lekaszabolták mind egy szálig, jelentették a legények, de rab nem volt velök, s öregembert se láttak sehol, se élve, se halva. Tolmácsot rendelt elő a király, hogy megtudja a fogságba esett kunoktól, mi lett az öreggel. De esküdtek azok, hogy a menekülő lovason s a nyergében lévő leányzón kívül más élő embert nem láttak sehol, sem a dombon, sem a kökénybokornál, se egyebütt.
            – Csodát tett az Isten – mondogatták egymásnak a király hívei –, megmenté
urunkat…!
            De amikor híre kelt a csodának odalent a völgyek magyarjai között, s a különös vénembernek, kinek nyoma veszett, voltak, akik összedugták a fejüket, mint akik titkot tudnak.
            – Lám csak – sugdosták egymásnak, de csak ügyelve, hogy királyi ember ne legyen a közelben –, lám csak, vén Torda mégis visszatért, hiába űzték el király törvényével…! Áldott legyen az Úr…
            Rákövetkező tavaszon járvány tizedelte a népet a ludasi völgyben. Kolozs várából két tudós embert is küldött oda a királyi várnagy, de segíteni nem tudtak, bár szekérderéknyi orvosságot hoztak magukkal és itatták a néppel, míg csak ki nem fogytak belőle.
            Alig távoztak el, egy vénember ereszkedett alá a kecskelegelőn és sorra járta a házakat, a völgy egyik végitől a másikig. Keveset időzött mindegyikben, s ahogy kifele haladt, mintha csak magával vitte volna a nyavalyát is. Attól a naptól kezdve nem halt meg többé senki, még egy csecsszopó se, s úgy elillant a betegség, mintha szél fújta volna el. De nyoma veszett a vénembernek is." /11. -13. old.
 
„…Tán megelégszenek a törökök a jószággal, s nem indulnak szét embert keresni.
            A fiatal pap ott állt a tó partján, ahol hagyták volt a népek, összekulcsolt kézzel, ég felé fordult ábrázattal, lehunyt szemmel imádkozva.
            – Tisztelendő Ecsém, minek zárja le a szemét – szólalt meg megette egy mély dörmögő hang –, fél talán, hogy megvakul, ha megpillantja Istent?
            A kopaszra nyírt, sápadt ábrázatú pap fölnyitotta szemeit és megbotránkozva nézett az ősz hajú, zömök, egyszerű öltözetű hegyi emberre, aki egymagában állt ott mellette a napsütötte tóparton.
            – Micsoda megátalkodott beszéd ez veszedelem idején – mordult rá az idegenre. – Istent nem láthatja senki! De amikor végső menedékében Hozzá fordul a gyarló ember, illő, hogy alázattal s lehunyt szemmel járuljon elébe!
            – Istent nem láthatja senki, he? – csóválta meg fejét az idegen. – Hát a magasságos égbolt ragyogó kékje odafönt micsoda? Az erdők imádságos zöldje odalent, he? Ki alkotta mindezt, ha nem az Úristen?
            – Persze, hogy az Úristen alkotta – mérgelődött a fiatal pap –, minden gyerek tudja, hogy Ő alkotott mindent! – S aki alkot valamit, nem önmagát teszi bele az alkotásba?
            – Megátalkodott beszéd – haragoskodott Isten embere –, hogyan is lenne kelmednek ideje, s kedve bárgyú szót pazarolni, mikor pogány hadak gyilkos veszedelme zúdulhat reánk minden pillanatban, s azt se tudjuk, mi tévők legyünk!? Imádkozzék kegyelmed is, hogy legalább lelkét mentse meg az Úr!
            De az idegen ember nem hagyta magát. – Tán nem gondolja azt tanolt pap létire, hogy az Úristen okozza a bajt, meg a veszedelmet?
            A pap rámeredt. Hallgatott egy pillanatig, aztán kibökte, rekedten.
            – Az Úr akarata nélkül nem történik semmi.
            – Na lássa – kapott a szón a másik –, s nem azt tanítja-é az Írás, hogy az Úristen teremtett mindent ezen a világon? S hogy minden, amit az Úristen teremtett, az más nem lehet, csak jó? Nahát akkor honnan a búbánatból jön elő a baj meg a veszedelem?
            – A sátán – felelte a pap. – S ki teremé a sátánt?
            A fiatal pap elfordult, s a tó vizére nézett, melyen békésen csillogott a napfény aranypora.
            – Nem érünk rá vitázni, jó ember – motyogta a fogai között –, minden pillanatban ránk zúdulhat a pogány odalentről.
            – S miként véli megmenteni ezt a sok elrémült népet? – szögezte neki az öregember a kérdést.  A pap ránézett. Könnyes volt a szeme.
            – Istennél a mentség – sóhajtotta esetten –, én csak imádkozni tudok… Csönd volt néhány pillanatig, csak a megriadt nép nyüzsgése hallatszott a legelőrét két széle felől, ahogy asszonyostul, gyermekestül igyekeztek búvóhelyet lelni a sűrűségben. Pásztorkutyák csaholtak. A jószág riadtan bújt össze a meredek sziklafal tövében, mintha érezte volna a veszedelmet. Fölöttük, a sziklafal tetején fekete felleg kúszott elő a hegy mögül, s nyelni kezdte az égbolt kékjét.
            – Hiszel-é Istenben? – kérdezte halkan a különös idegen. A pap megbotránkozva fordult feléje.
            – Hogyne hinnék! ’Sze pap vagyok! – Ha csak akkora hited van, mint egy mustármagocska, hegyeket mozdíthatsz vele. Nem így mondja az Írás? Nohát, vedd elé a hitedet, Isten embere, bárhol is őrzöd azt, mert ideje, hogy tegyünk valamit! Te csak szólj az Úrhoz, s mozdítsd a hegyet, én ügyelek arra, hogy útban ne legyen senki! Azzal hátat fordított a papnak, két markából tölcsért formált a szája elé s aláordított a tisztásra, ahol az emberek nyüzsögtek, mint pásztortalan nyáj, ki farkasszagot érez.
            – Héj, emberek! Föl a tó mögé, a meredek sziklafal tövébe, ahol a jószág van! Mozogjanak sebesen!...”/18 - 20

"Csak évek múltán derült ki, hogy a Tudó Ember vitte el magával. Ő nevelte s aztán esztendők múltával reá hagyta a titkos hagyatékot, ami még Krisztus Urunk első magyar tanítványától maradt vissza. A szent tanítást, amit immár mindenki elfeledett régen… Így biza. Az Úr küldte volt ide, szabadítással –, s már mennie kellett mások mentésére. Szép és szent mesterség az Úr hagyatékának hordozása, de nagy súlyt visel a vállán az, kit Isten kijelöl erre…" /25. old
 
"– Istentől jő az eső, Istentől való a vihar is. Kik Isten oldalán vannak, aggodalomra nem lehet okuk.
Gergő bá megcsóválta a fejét s visszacammogott a családjához. Tépett, veres felhőket terelt a szél odafönt, mintha csak tisztára akarta volna söpörni az utat a kelő nap előtt. Itt-ott fel is ragyogott az ég kékje olykor a fellegrongyok között néhány percre, s a nap sugarai vörösen hulltak alá a hullámzó nádasra, aztán kialudt a fény megint, s csak a szél suhogott meg a felhődarabok szaladtak. Egyéb azonban nem történt. Telt az idő. Nappallá vénült a pirkadat. Az asszonynép kendőt terített a gyepre itt is, amott is. Rozskenyeret, szalonnát szeltek.
            – Jöjjenek, na, faljanak valamit, mielőtt esni kezd – mondták. Az eső azonban még mindég nem jött. Meggyérültek a futó felhők is s az ég kékje egyre növekedett. Izzott a nap odafönt, sugarai szúrtak, mint a tű. Árnyékba húzódtak a népek előle. Ültek szótlanul, s hallgatták a szelet, ahogy megborzolta időnként a nádast, s megzúgatta a füzeket.
            – Ha nyár derekán lennénk, azt mondanám, hogy vihar készül – mondta Gergő bá, a csősz –, de hányja már selymét a törökbúza, s mióta eszemet tudom, nem járt erre vihar ilyen későn.
            A nap már félúton volt az ég teteje felé, amikor Ferkó odafönt elrikkantotta magát:
            – Ott gyünnek a beste cikudiak, nicsak! Egyik részö Tóhátnak tart a nagy
legelő mentén, másik részö meg a domb hátán át Záhnak! Sokan vannak ám mindkét oldalon!
            Szavától megfagyott a csönd a fülledt mocsár fölött. Az emberek egymásra néztek. – Ejszen tüzet vetnek a falura a gazok – mordult valaki. – Semmink nem marad, csak a csóré életünk – tette hozzá egy másik. – Áldjátok az Istent, ha életben maradunk – sóhajtotta egy asszony. Aztán egyszerre csak végigzengett a mocsár felett a Titok Tudó ember mély hangja: – Imádkozzatok! Valamennyien!
            Meghajoltak a fejek. Mély volt a csönd, akár a feneketlen kút. Aztán egyszerre csak mély dördülés rázta föl a csöndet s Tóhát felől haragos fekete felleg emelkedett az ég aljában. Gyorsan emelkedett s éhesen nyelte el az ég vakító kékjét. Egyik dörgést a másik követte. A levegő megforrósodott. Szélroham kapott a füzekbe. Ágak recsegtek. Földig hajolt a nád, s megriadt madarak keltek szárnyra a mocsárból, kócsagok, gémek, szélkiáltók, vadkacsák, bíbicek. Mint könnyű tolllabdát, úgy dobálta őket a szél. Perc alatt elsötétedett minden. Morajlott az ég körös-körül.
            – Apó! Apó! Odanézzen! – rikkantotta el magát Ferkó odafönt a hajladozó fűzfán. – Az Úristen tölcsére! Az Úr tölcsére járja a mocsarat.
            Az emberek meresztették a szemüket odalent, de nem láttak semmit, csak
zúgó, recsegő, hajladozó fűzfákat. – Gyere le onnan tüstént! – szólt föl hozzá az öreg –, ne töltsd idődet a
csomóval, vágd el a kötelet! – Aztán a megrettent emberekhez fordult:  – Gyűjtsétek ponyva alá az apróságot meg az asszonynépet, szaporán! Húzódjatok a nagy fák tövibe, szorosan! S dicsérjétek hálaadással az Urat, ki mindnyájatoknak gondját viseli!
            Perc se telt bele, alig huppant le Ferkó a nagy fáról, s a vihar rászakadt a világra, mintha el akarta volna nyelni.
            A többit aztán már nemcsak a dédapáméktól hallottam kisgyerekkoromban, de esztendőkkel későbben a mezőzáhi Ugronok és a tóháti Csontosok leszármazottaitól is.
            A cikudi oláhok alig voltak már kőhajításnyira a záhi szérűskertektől – dédanyám már látta is őket a tornácról, ahol két töltött puskával várt reájok –, meg a tóháti istállóktól, amikor egyszerre csak iszonyatos vihar támadt. Roppant forgószelek tölcsérei jelentek meg a nagy mocsár felett, majd onnan kétfelé szakadva szörnyű sebességgel forogtak tova, egyik részük délnek, a tóháti rét mentében, másik részük föl a Záh feletti dombra, s amikor elérték a rablásra készülődő cikudiakat itt is meg amott is: a víztölcsérek fölemelkedtek, elpattantak a rohanó fekete fellegek alatt, s olyan esőt zúdítottak a megriadt oláhokra, amilyent még nem látott a világ. Kígyók, békák, vérszopó piócák szakadtak alá az emberek nyakába, beléjök akaszkodtak, marták őket, ahol érték, a cikudiak meg elordították magukat: „váj gye minye! Váj gye minye!” S szaladtak hazafele, ahogy tudtak, Isten verésével a fejükön.
            Se Mezőzáhnak, se Tóhátnak nem jutott egyéb, csupán egy jóravaló záporeső. S ami a  legcsodálatosabb: Szúnyogvár szigetét nem csak a forgószelek, de még a záporeső is elkerülte volt." 
/30. old

"Széles karimájú fekete kalapot viselt a fején, arcát hosszú fehér szakáll borította, gúnyájától szénégető ember is lehetett volna. Odajött, s leült a fatönk másik végire.          – Hát elgyüttél, ugye? – szólalt meg, s a hangja mély volt, mintha pince mélyéből hangzott volna. – Jól tetted bizony. Ideje, hogy rábízzuk az Úrra, amit ember már nem képes végezni.
            Hetek óta imádkozom – sóhajtott a fiatal pap –, mindhiába…
            Hiába, he? – mordult föl a különös vénember rosszallólag. – Honnan tudod azt, hogy hiába?
            A pap tehetetlen mozdulattal emelte meg a két kezét.
            – Nem tehetünk semmit – motyogta esetten –, elveszik a templomunkat…
            – Még nem vették el – figyelmeztette az öreg.
            – Holnap esik sora… – sóhajtott a pap –, azt mondták a rományok…
       – S te papnak nevezed magad? – dörrent rá a nagykalapos – Isten szolgájának? Azt mondták a rományok – utánozta a pap szavait –, az Úr törvényét megkérdezted-é? Melyik törvényt hiszed: az Úristenét vagy a rományokét? He? Az Úristenét hirdetem a népnek – dadogta a pap, akár a megszeppent gyerek –, de a rományokét fegyver támasztja alá…
            Szerencsétlen megtévedt emberfia te – mordult rá haragosan a különös vénember –, ki Isten papjának nevezed magad, de annyit se tudsz Istenről, mint egy csipogó madárfióka! Hiszel-e az Úrban, vagy csak szajkózod a nevét?  – Hát hogyne hinnék! – rándult meg a papban az önérzet – az Úr szolgája vagyok!
            – Hiszed-é, hogy az Úr mindenütt jelenvaló; mindenek fölött uralkodó, akinek
minden lehetséges?   – Hiszem, hát!…
            – S hiszed-é – dördült a vénember szava a hegyek és erdők csöndjében, mint a
távoli mennydörgés –, hiszed-é, hogy az Úr szereti és védelmezi azokat, akik Őbenne bíznak? Hogy az Úr megvédelmezi az igazat a gonoszak fegyvereitől, s megőrzi az Ő népét, és az Ő népének templomát minden időben, és minden ellenséggel szemben? Hiszed-é mindezt?
            – Akarom hinni… – hebegte a fiatal pap, s kicsordult a könnye –, úgy akarom hinni…
            – Hát akkor hidd, s ne csak akard hinni – szelídült le a hang –, papnak mondod magad, tudnod kell hát az igaz valóságot. Hogy az Úr az egyetlen hatalom és az egyetlen erő. S akik Őbenne bíznak, erős szívvel és erős lélekkel, azokat nem hagyja cserben az Úr soha. Ha csak annyi hited van, mint a mustármag – folytatta lassan, minden szót megnyomva –, hegyeket mozdítasz vele! Eredj vissza ahonnan jöttél, és ne csak szavaiddal, de lelkeddel, szíveddel és minden erőddel hidd és tudd az igazat. S nem a te gondod többé, hogy miképpen segít meg benneteket az Úr. Neked csak annyit kell tudnod, hogy megsegít.
            – Napkelte után gyűjtsd össze a népet a templomotok elé és imádkozz velök. Nem könyörögve, mint a koldusok teszik, kik alamizsnát kérnek. Hanem mint aki tudja, hogy járandósága van az Úrtól, s az Úr nem hagy el, mindegy hogy mi történik körülötted. Hálával és bizalommal imádkozz, mint akit már megváltott az Úr és légy szemtanúja az Úr bölcs szeretetének!
            Zúgtak szavai az éjszaka csöndjében, s a pap lehajtott fejjel itta magába a szavak értelmét.
            – Lám, emelkedik a hold – mondotta végül is a csodálatos vénember –, a gyerek elvezet a szálas aljáig, onnan megleled az utat magad is. Eredj. Vidd magaddal a mustármag erejét, s ismerd meg végre az Urat!
            A hold valóban emelkedni kezdett a sziklák mögül. A sötétből zajtalanul lépett elő a harisnyás legényke, s megérintette a pap karját. – Jöjjön…
            Lábra kelt, s félszegen fordult a fatönk másik vége felé, ahol a különös öreget tudta.
            – Köszönöm – habogta –, fizesse meg az Úristen… Elakadt benne a szó. A hold sápadt fénye megvilágította a barlang száját, de a fatönk másik végén nem ült senki. Döbbenve nézett körül, mint aki álomból ébred. A különös vénember nem volt sehol. Hátulról valaki megérintette a karját. A gyerek volt.
            – Gyüjjön már, igyekeznünk kell…
Igaza is volt ebben, mert alig értek alá a bükkösig, valahol a sziklák megett morajlani kezdett az ég. Szél zúgatta meg a fenyőket odafönt, haragos szél. Fekete fellegeket hajtott maga előtt, s mire kiértek a legelő szélire, már elsötétült mögöttük a hold. Mennydörgés rázta a hegyet, s villámok fénye hasogatta a sötétséget.
            – Gyere le velem, meghálhatsz éjszakára – javasolta a pap –, vihar készül.
            – Maga csak igyekezzék födél alá – felelte a gyerek –, nekem az Úristen gondomat viseli.
            Azzal már ott se volt. Fent a bükkösön hallani lehetett már a közeledő záport.
            Ázottan érkezett haza aznap éjjel a pap. Zápor verte a falut, zápor verte a hegyeket egész éjszaka. Napkeltével azonban kitisztult az ég. Reggelinél ült még a pap, amikor lélekszakadva rontott be hozzá a harangozó.
            – Tiszteletes úr! Gyünnek az olájok! A legelő tetejiből kiabálják a csordapásztorok, hogy gyünnek fölfele a völgyön! Sokan vannak! Mit tegyünk, tiszteletes úr? Verjük félre a harangot?
            – Dicsérjük az Urat – felelte a fiatal pap akkora méltósággal, hogy a harangozónak torkában akadt a szó –, gyűjtse csak össze a népet a templom elé. Mindenki legyen ott. Az Úr a mi védelmünk. Menjen már, na! Fél óra se telt bele, s a falu népe együtt volt a templom előtt. Ragyogva tűzött alá a tavaszi nap a frissen mosott világra. A pap magára öltötte a palástot s kilépett a templom ajtajába.
            – Énekeljünk, emberek – mondta tiszta, messze csengő hangon –, az Úr minékünk őriző pásztorunk…!
Fölzengett a nép ajkán az ősi zsoltár. Elébb csak halkan, szinte félve, majd egyre erősebben, míg végül betöltötte az egész völgykatlant. Szemközt a templommal az oláhok őrmestere kiállt csendőreivel az őrs elé. Mitru, a bíró, meg az írnoka előbújtak a községházáról, odaálltak a csendőrök mellé, s onnan nézték nevetve, gúnyolódva a magyarok igyekezetét.
            Aztán egyszerre csak abban a szent pillanatban, amikor a zsoltár utolsó verse is elhangzott, morajlás támadt a beálló csöndben, különös, félelmetes morajlás. A völgy felől jött, egyre erősödött, s egyszerre csak elkiáltotta magát valaki: – Oda nézzetek!
A fejek a völgy felé fordultak. S bár jó kilométernyi távolságra volt, látni lehetett tisztán, ahogy a gerinc fái mindkét oldalon megindultak lefelé, mintha csak csúsztatón lettek volna, sziklák mozdultak és szörnyűséges zúgással aláomlott kétoldalt a hegy, s betemette a völgyet.
            A pap ott a templom előtt összetette a kezeit és fölnézett a csillogó kék égre.
            – Imádkozzunk…
Így történt azon az emlékezetes napon. A Kunpatakhoz vezető szűk völgyet hegycsuszamlás temette be. Valami harminc ember veszett oda. Egy félszakasznyi csendőrkatona Hévízről, két oláh pap, az új főszolgabíró, s még nehány hivatalos személy.
            Tudós szakértők szerint a sok hólé, az esős tavasz készítette elő a hegycsuszamlást, s az éjszakai felhőszakadás mindössze csak elindította. Mélyvizű tóvá nőtt a patak vize a falu alatt, míg új medret vájt magának a Maroshoz, s két esztendőbe került, míg szekérnek való út épülhetett újra az új patakmeder mentén. De addigra már Mitru is elköltözött onnan a családjával és nem jött helyébe más oláh. Így aztán nem volt már szükség oláh templomra sem." / 36. old
 
"...Voltak ezekhez hasonló történetek nem csak Vargyason, de másutt is. Csíkban, Udvarhelyen, Háromszék falvaiban, tova fent a gyergyói hegyekben, meg Marosfőn, Ratosnyán, Beresztelkén, Nyárádtőn, mindenfelé, ahol csak időm volt leülni pásztorok, szénégetők tüze mellé, kérdezgetve ezt-azt, de főként csak hallgatva a tűz pattogását, alvó juhok neszét, s a hajlott vállú emberek lassú beszédét a tűz körül, a csillagporos éjszaka alatt. Idegen előtt nem szívesen beszéltek az ilyesmiről, mert megesett többször, hogy kinevették őket babonás meséikért a nem odavalók, kiknek tündérlátó, s csodát kereső szemét elrontotta már a város világa. De a csodák emléke azért ott volt valahol mélyen a lelkükbe rejtve, a csodákat termő szép ősi hittel együtt.
            Aztán eljött az idő, amikor rettentő próbára tette hitüket újra a történelem. De én akkor már nem voltam ott, hogy akár szemtanúja, akár csak íródeákja legyek az új magyar  csodának. A bujdosókkal mentem bujdosónak, messze idegen földre, mint ahogy hontalanná vált magyarok már annyiszor tették évszázadokon át, valahányszor szabadságot vesztettek, kik szabadság védelmében emeltek fegyvert zsarnok ellen.
            Mindazt, ami ezután következik ebben a könyvben, másoktól hallottam. Úgy gyűjtöttem össze darabonként, alázatos áhítattal, s úgy tettem össze az egybeillő részeket, mint aki ereklyét ment, s fegyvert kovácsol ugyanegy időben. Mert az ősi hagyaték ereklyéje ma fegyver is, mely jövendőt biztosít a nemzetnek, ha magára talál általa, és él a hatalmával." /40. old

"Az öregember ott ült a barlang szájában, a pihenő padkán és csontos kezét odatartotta a roskadó tűz zsarátnoka fölé. Odébb, az aprító tönkön, ott ült a gyerek. Tizennégy éves ha lehetett, de ember módjára ült ott, ázott ködmönében, szakadozott harisnyában, ócska katonabakanccsal a lábán, s mellette a balta. Szeme kerekre nyílva, szomjasan csüngött a vénember minden szaván. Odakint szünet nélkül esett, esett a hideg, szürke, aprószemű november végi eső.
            A jó, ha útjára engeded, mindég legyőzi a rosszat – mondta mély, dörmögő hangon az öreg –, mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a napfényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég, továbbsugárzásra… Nehéz ezt fölfogni, tudom – tette hozzá kis szünet után –, pedig ebben rejlik a titok…
            Hangja tovaveszett a nyirkos csöndben. Csak az eső percegett a sziklán, s a fellegek úgy tapadtak a radnai hegyekre, mint ember lelkére a gyász.
            – Micsoda titok? – szakadt föl a gyermekből a kíváncsiság.
Az öreg ránézett. Bozontos fehér szakállától látni se lehetett az arcát, de a szeme úgy izzott elő a nagy karimájú fekete kalap alól, mint lába előtt a parázs.
            Micsoda titok? Hát a teremtés titka! Isten s ember titka, gyerek! Meg vagyon írva a Szent Könyvben is, minden pap olvassa, s mégse érti. Pedig ott van a szeme előtt: Teremté Isten az embert tulajdon képére, s adott néki uralmat mindenek fölött! Uralmat, érted? – mordult a gyerekre szinte haragosan. – Uralmat s nem szolgaságot! Erről szólt Krisztus Urunk is, amikor azt mondta volt, hogy: „ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag, azt mondhatnátok ennek a  hegynek: eridj odébb! S bizony mondom, odébb mozdulna nyomban!” Márpedig a mustármag a minden egyéb magvak között is a legkisebb, érted! De még ennyi hit sincs senkiben manapság, ez a baj…
            A gyerek csillogó szemei rávilágítottak.
            – De magában van, ugye, Öregapó? Az öreg ránézett, s nézte hosz-szasan.
            – Benned is van, gyerek – felelte csöndesen –, érzem és tudom, hogy ott van
tebenned is az erő, amit Isten adott azoknak, kik ismerik a jó titkát. Emlékszel, mit tanítottam neked a minap azzal a kis üveggel, amit ott leltünk az ösvény szélén? A nap ránézett a kicsi üvegre, s a kicsi üveg alávetette a fényt a szakadék aljára, ahova a nap sugara másként el nem jutna soha. Emlékszel? Nahát. Mondtam volt azt is, és ezt soha el ne feledd, hogy olyanok vagyunk mi is, mint az a kicsike törött üveg. Isten fényét kell beletükrözzük az emberi világ sötétségébe, s ha ezt megtesszük, eleget tettünk a parancsnak, ami világra hozott, s a parancsadó Úristen megvédelmez minden veszedelemtől. De ha nem tesszük meg, amit az Úr parancsolt, akkor semmirevaló szemét vagyunk mi is, akárcsak az a törött üveg az út szélén, amit sárba tapos a jószág…
            Csönd volt néhány percig, csak a vékony eső percegett odakint. Sötét volt mögöttük a barlang. Az öregember ágat vetett a parázsra, s a tűz ott a barlang szájában föllángolt újra.
            – Bizony, erre teremtette volt Isten az embert s nem egyébre – szólalt meg újra. – Hogy Isten képében járva eleget tegyen a parancsnak, s végezze a jót ezen a földön. Csakhogy az ember elméje elborult, akár a rozsdás balta éle, s lelke is megvakult, mint az ócska tükör, mely nem tud fényt tükrözni többé. Vergődik vakságában, egymást pusztítja. Ijedelmében kitalálta a gonoszságot, s egymásra szabadította saját kitalálását. Mert Isten nem teremtett rosszat, s amit Isten nem teremtett, az nincs. Érted? Nincs. Emberi elképzelés mindössze, mint a köd, ami nincs, és mégis elrejti szemed elől az erdőt. De amíg az ember maga meg nem tagadja a rosszat, amit kitalált, addig hiába várja, hogy elmenjen, mert nem mehet el, ami nincs, igaz? He? De mindez sok tenéked, gyerek, így egyszerre. Majd rendre, apránként megtanulsz mindent. Most elég, ha észben tartod, amit az üvegről mondtam. Tükrözd az Istent, s ne félj semmitől…
            A gyerek szeppenve húzta be nyakát a vállai közé. Aztán a beálló csöndben beszélni kezdett. Lassan, akadozva, mint aki lábujjhegyen járva keresi a szót.
            – Ha ránézek az őzre… s akarom, hogy megálljon… megáll. A hal is kijön hozzám a patak szélibe. A mogyoróstyúk a vállamra száll. De amikor a muszka katonák jöttek… elszaladtam. Kívántam, hogy forduljanak vissza, s menjenek haza a maguk országába… kívántam erősen, ahogy maga tanított kívánni, öregapó. Mondtam magamban: Isten jó… Isten hatalom… Isten élet… menjetek el, katonák, menjetek! De nem mentek… Rátörtek  édesanyámra… édesapámba tízszer is belelőttek… kicsi húgomról is letépték a ruhát… én meg elszaladtam… futottam, futottam… – Háta meggörbült, feje aláhajlott, s felszakadt belőle a sírás. Az öregember karja kinyúlt, s keze ránehezedett a gyerek vállára.
            – Nocsak – dörmögte halkan –, nocsak, gyerek… – Percegve hullott odakint a hideg, aprószemű eső. Szürke volt a világ. Keserű füstszagot lehelt a csönd.
            Egy idő múlva az öregember lábra kelt, odacammogott a barlang falánál fölhalmozott hasított fához, s néhány hasábot rávetett a parázsra. A láng sárga nyelve pattogva kapott bele a bükkfába. A gyerek fölnézett. Kétségbeesés ült a szemében. – Miért szaladtam el, Öregapó? Miért? Vasvillát se ragadtam. Baltát se… csak szaladtam…
            – Megijedtél – felelte lassú szóval a vénember –, se vasvilla, se balta nem segített volna ezen. Elhomályosult a tükröd s nem vetítette a fényt. A félelem nem Istentől való. Aki legyőzi, az legyőzte magát a gonoszat. A félelem az ember legnagyobb ellensége…
            A gyerek hallgatott, s bámulta az éledő tüzet. Az öreg lábra kelt megint, kilépett a barlang szájába, körülnézett, motyogott is valamit, majd kinyújtotta kezét a völgy felé.
            – Odalent félelem uralkodik, gyerek. Félelem és sötétség.
Sóhajtott. – Nem válthatjuk meg a világot, mert minden ember önmagában hordozza a
maga megváltását, és senki más nem végezheti el helyette. De azért megtehetjük
mi is a magunkét. Gyere.
            – Hova? – nézett föl a tönkről döbbenten a gyerek.
            – Ne törődj te azzal, csak gyere.
            Odakint mintha elállt volna az eső. Csöpögtek a sziklák, meg a fák, s fellegek
borították az eget, súlyos fellegek. De az eső elállt.
            Az öreg lassú, nehézkes léptekkel haladt lefelé a sziklacsapáson, hosszú botjára támaszkodva, s mögötte a gyerek, hosszú nyelű baltával a vállán. A csöpögő szálerdőben félhomály volt, alig lehetett látni a keskeny, kanyargó ösvényt. Csöndben mentek keresztül a szálason. Aztán egy kis lefutó gerincnél véget ért az erdő. Irtás volt előttük, széles, kopasz irtás, le egészen a zúgó patakig. A patak mentén az út kanyargott, s az úton emberek hosszú sora mozgott, lassan, fáradtan, fölfelé a távoli gerincnek. Rab magyarok ezreit terelték azon az úton, muszka katonák, orosz föld felé. Terelték őket, mint birkanyájat, kurjongatva,káromkodva, pihenés nélkül. Puska tusával verve azokat, kik lemaradtak.
            Az öregember kiállt egy előrehajló sziklakőre s alámutatott.
            – Félelem és gonoszság uralkodik odalent – mondta lassú szóval –, lássuk, gyerek, mit tud az Úr jósága kezdeni velök…" /46. old
"Honnét menekültek maguk ide? – tette föl hirtelen a tanító a kérdést, mihelyt magukra maradtak.
            Az öreg megütközve nézett reá.
            Csak azok menekülnek, akik félnek valamitől – mondta egyszerűen –, mi nincs mitől féljünk, hiszen az Úr titkát őrizzük. Nemzedékről nemzedékre, míg csak gyökeret nem ver újra a magyarok lelkében. Mert amíg ez meg nem történik, addig bizony nem lesz békessége ennek a népnek, s maga Úristen se segíthet rajtok. Gyógyíthatunk itt-ott, példát is mutathatunk, de a megváltást, azt maga a nép kell elvégezze…
            Derecskei Péter nagyot harapott a zsíros kenyérből és megcsóválta a fejét.
            – Ilyen beszédet se hallottam, még hittanórán se – mondta –, pedig ott papi ember tanított bennünket Isten dolgaira. Maga hol tanulta mindezt?
            – Hol? Hát egy másik öregtől. Jó ideje annak. Az előttem valótól. Mint ahogy ez a gyerek tanolja tőlem. Mint ahogy az a másik öreg, aki előttem járt itt, tanolta volt egy őelőtte valótól. Így megyen ez már jó sok ideje. Őrizzük a tudást, egyiktől a másikig, hogy ki ne vesszen valamiképpen, s kéznél legyen, mikor nemzetté érik majd újra a nép…
            Hallgatta a tanító a különös beszédet, csóválta a fejét, még a szalonnás kenyérről is megfeledkezett egy percre. – Aztán miféle tudás ez? – kérdezte meg végül is.
            Hát az igazság tudása, ami a Szent Könyv szerint szabadokká tesz bennünket, ha élünk vele – felelte az öreg fölemelt hangon –, amit Krisztus Jézus egyik tanítványa hozott volt magával hunok és magyarok földjére, régi időkben, s ami erőssé és dicsőségessé tette volt őket, míg hűséggel voltak hozzá. De elgyöngültek, s pusztulásba estek, mihelyt elfordultak tőle. Krisztus tanításának, kereszténységnek nevezik ezt a tudást ma azok, akik a szavakat majmolják értelem nélkül. Mi csak az igazság tudásának mondjuk.
            Derecskei Péter csak majszolta a rozskenyeret meg a szalonnát s csóválta hozzá a fejét. Végül is mély lélegzetet vett s nekifohászkodott a kérdésnek:
            – Aztán mit ér az a tudás, amiről beszél, ha barlangnál jobb szállást nem tud
biztosítani, azt mondja meg?
            Az öregnek elsötétült a tekintete. – Az ember szállása az Istennél vagyon, s nem másutt – felelte keményen, dorgálóan –, barlang vagy palota: az Úr titkának ismerete nélkül nincs békesség egyikben sem! Se békesség, se élet, se jövendő! Aki hisz énbennem, mondá az Úr Jézus, az megtehet mindent, amit én megtettem; s még annál is többet!
            – S mit tett Jézus, he? – csattant fel a sovány tanító keserűen. – Jó, na, gyógyított! De fél tucat római katona s egy maréknyi gonosz zsidó keresztre szögezte mégis! Nem volt képes megmentődni tőlük! Mit ért a tudás?
            Hangja rikácsolt, nyál csordult a szája szögletéből, haragos kétségbeesés torzította az arcát, s még ki tudja mi mindent mondott volna, ha torkán nem akad a szó. Valahol valami megkondult odakint, mint egy roppant harang, s kongását továbbadták egymásnak a hegyek. Bong… bong… bong – verték vissza a mély, kongó hangot a sziklák. Mintha a fellegcafatok is megiramodtak volna tőle odafönt, egyszerre csak kicsillant tovafutó uszályuk mögül itt is, amott is az égbolt csillogó kékje.
            – Mi ez? – szakadt föl Derecskeiből a meghökkenés. De már akkorra oda is
bökött állával a gyerek felé az öreg. – Eridj, Dani…
            A gyerek már talpon volt. Fejibe nyomta a báránybőr kucsmát, magára rántotta a ködmönt és sirült is kifelé a barlangból. Pillanat alatt eltűnt a szikla megett.
            – Mi ez? – ismételte meg a vendég a kérdést.
            – Valaki döngeti a bajfát – felelte az öreg –, valaki azt véli, hogy bajban van, és segítséget keres.
            – Ha mindenki fát döngetne ma, aki bajban van – sóhajtott Derecskei –, egymás szavát se hallanánk a döngéstől, s nem lenne elég fa se, döngetni való…
            – Bárcsak úgy lenne végre-valahára – válaszolt az öreg és szakállas arca komoly volt, mint a fából faragott szenteké.
            – A legnagyobb baj ott van, hogy mindenki máshol keresi a segítséget, csak ott nem, ahol van… de most üljön veszteg egy kicsikét – tette hozzá –, hadd szálljak magamba…" /55. old


"– Ha nem bántom meg a kérdéssel – szólalt meg Gergely egy idő múlva –, azt mondta tegnap, hogy tanítványa ez a gyerek. Miféle mesterséget tanít néki?
            – Az igaz valóság tudásának a mesterségét – felelte az öreg és keze kinyúlt a vizeskorsóért –, amit én is így tanoltam volt valaki mástól, süvölvény koromban.
            – S miféle valóság az? – tette föl a kérdést a sovány kis gyéresi pap, felhúzott
szemöldökkel. Az öreg elébb ivott a korsóból, letette, kezefejével megtörölte bozontos bajszát s csak akkor felelt a kérdésre.
            – Hogy miféle? Hát az egyetlen igaz valóság. Isten valósága.
A két pap összenézett egy szempillantásra. – Nem szándékom megbántani – mondta halkan Gergely, a ferences –, de elmagyarázná kissé, hogy mit ért Isten valósága alatt? Mert hogy… Isten dolga valamennyire az én dolgom is…
            – Én is szívesen hallanám – toldotta meg Nagy János –, hiszen teológiát végeztem, de ezt a kifejezést, hogy „Isten valósága” még nem hallottam eddig. Nem gúnyolódom, a világért sem – tette hozzá sietve –, valóban érdekel. Megfigyeltem tegnap… valami különös, megmagyarázhatatlan erőt érzek magából kisugározni… nevét se tudom… és mindez csak érzés… de…
            Elvörösödött, elakadt a szava. Aztán lehajtotta a fejét és vállat vont.
            – Nem tudom, mit mondjak egyebet – motyogta zavartan.
            Nem kell mondanod semmit, Nagy János – felelte az öreg, halk, dörmögő hangon –, megértem én. Arra tanítottak, hogy Isten szolgája légy és mégis elakad a szavad, mintha restelkednél, amikor Isten nevét hallod. Tudod, miért van ez így? Mert csak a szolgaság mesterségét tanították meg neked, az Úristen mesterségét nem. Tudom, tudom – emelte föl a kezét, amikor a pap ajka megmozdult, mintha szólni kívánt volna –, fejedbe kalapáltak  minden szót, amit az apostolok leírtak s azt is, amit őelőttük vén zsidók tettek és mondottak. Mindent megtanítottak neked, csak Istent nem. Elhitették veled, hogy Jézus Urunk meg a tanítványai csodákat míveltek, amikor feltámasztották a holtakat, meggyógyították a betegeket és kenyérrel látták el az éhezőket. Meg amikor a zsidó próféták néhai időkben túlélték a katlanok tüzét, oroszlánok barlangját s kettéválasztották a vizeket. Csodákat míveltek! Pedig mindez nem volt csoda, dehogy is volt az. Mindössze az Úr valóságának ismeretéből fakadó cselekedet volt. Isten mestersége. Nem tanította-e Jézus, hogy mindnyájan az Atya Úr gyermekei vagyunk? S hogy amit az Atya Úr mível, azt mívelhetik a gyermekei is, mert hogy az Atya megtanítja gyermekeit a maga mesterségére? Erről nem esett szó ott az oskolában, ugye? Pedig Isten valóságának ismeretéhez nem kell ám ész. Szív kell csupán, meg lélek. Hogy is mondja az Írás? Ismerjétek meg az igaz valóságot s az igaz valóság szabadokká tészen! Mitől szabadít meg? Hát a tudatlanságból eredő bajoktól meg nyomorúságoktól…
            Szellő kúszott alá a napfényben ragyogó erdő-oldalból s magával hozta a reggel illatát. A két rongyos, vert pap maga elé meredve hallgatta a különös vénember beszédét, aki mély lélegzetet vett s úgy folytatta:
            – Nahát. Hadd mondjak még valamit néktek most mindjárt, az elején. Nem véletlenségből tévedtem én oda tegnap éccaka a csűr közelibe, ahol a rományok őriztek benneteket. Az Úr küldött oda. No, nem úgy, ahogy a régi zsidó könyvek mondják, hogy az Úr odakurjantott volt Mózesnek vagy Ézsaiásnak hogy „hé! tedd ezt vagy amazt” s utána megbeszélték a dolgot ügyesen, az Úristen meg a vén zsidó. Nem úgy történik ez, ahogy a könyvben van. A könyv azoknak való, akik másképpen nem értenék meg. Mert az Úr nem a hegyek tetején ül s nem is valamelyik bokorban bujkál, mint ahogy a könyv mondja, hanem bennünk él és bennünk dolgozik. Isten a mi életünk, és érzéseinken, gondolatainkon keresztül szól hozzánk.
            – Mint most is… itt ültem ennél a kis tűznél, három éjszakával ezelőtt és egyszerre csak tudtam, hogy mennem kell valahova. Megvártam a reggelt s azt mondtam Ferkőnek: „maradj itt, s várd meg, míg visszatérek.” Mondtam neki egyebet is, emlékszem. Hogy menjen le a faluba egy bizonyos házhoz s vigyen gyógyulást annak, aki beteg. Mondtam azt is, hogy gondoskodjék ennivalóról, mert nem magamban térek majd vissza. Aztán csak tettem valami falnivalót a tarisznyámba s mentem. Csúnya idő volt, de östére odaértem, ahova mennem kellett.
            – Maga gyújtotta föl a csendőrök házát? – kérdezte Nagy János.
            – Egy veres hajú csendőrlegény tette azt – felelte az öreg –, Besszarábiából való. Pincébe küldték le borért s kicsúszott markából a mécses. Az Úr csodásan dolgozik – tette hozzá – s lám, így kerültetek tik ide.
            – Mért nem mentette ki a többit is? – kérdezte újra a gyéresi lelkész. – Derék magyarok mind. Megérdemelték volna.
            Az öreg nagyokat sóhajtott.
            – Magyaroknak magyarok – felelte csöndesen –, s alighanem derék emberek.
De hogy megérdemelték-e? Hányan mozdultak meg a szavamra, amikor kifeszítettem azt a két deckát? He? Tük ketten. Más senki. Aki nem mer cselekedni, mert fél attól, hogy mi lesz, ha elfogják újra, az olyan ember nem bízik sem az Úristenben, sem önmagában. S az ilyen számára nincs szabadság. Elfogják újra. Még jobban meggyötrik. Meg is ölik talán. A vékony hitű ember számára vékonyan jut hely Isten világában. Ti ketten? Tibennetek ott él a jövendő magja, csak elő kell hámozni a sok helytelen tudás alól, amit reátok rakott az a hamis emberi világ, ami olyan, mint a köd: ma itt van, holnap nincs. De amíg itt van, bétakar mindent, amit Isten teremtett, hogy ne lássatok tisztán.
            – Isten teremtette a ködöt is – szólt bele Nagy János –, Ő teremtett mindent,
ami van. Rosszat is, jót is… mindent!
            – Na látod! – emelte föl ujját az öreg. – Itt van veletek a baj! Mert az igaz, hogy Isten teremtett mindent és egy percre abba nem hagyja a teremtés munkáját. De csak azt teremt, ami van. Sohasem azt, ami nincs. Rossz pedig nincs, mert az Isten jó s a jó nem teremthet rosszat. Csak jó van. Minden, ami van, Isten gondolata. Ami nem Isten gondolata, az nincs. Tik Isten gondolatai vagytok. A fák is Isten gondolatai. A hegyek. A csillagok. A harmat meg a fűszál. De a gonoszság nem Isten gondolata. A betegség nem Isten gondolata. A beteg ember, a gonosz ember, a bűnt cselekvő ember nem egyéb, mint egy elrontott gondolat. Nem Isten gondolata romlott el, értsük meg, mert Isten gondolata nem romlandó. Bennünk, emberekben romlott meg a látás, amivel Isten gondolatait nézzük. Ha sikerül megtisztítanunk azt a belső pápaszemet, amin keresztül Isten világát nézzük: eltűnik a rossz, a betegség, a gonoszság, a bűn… Eltűnik, mert valójában ott se volt soha. Csak az ember szeme látta, Isten szeme nem." /103. old


"– Tanultál-é valamit, mióta itt vagy?
            A pap megvonta a vállát.
            – Nem tudom, mit feleljek erre. Megtanultam fát dönteni, fát aprítani… tüzet szítani…   
 – Ha csak ennyit tanultál, akkor bizony sokat kell még tanulnod, János. Ez lesz veled. – Itt? – rettent meg Nagy János a gondolattól.
            – Mehetsz máshova is. – Hova?
            – Tőlem hiába kérded – vonta meg a vállát az öreg –, fordulj Istenhez. Ő tudtodra adja, ha figyelsz.
            Gergely, aki mindeddig szótlanul gubbasztott a kemence megetti padon, mély lélegzetet vett és megszólalt. – Megtanulhatjuk a szénégetés mesterségét.
            Az öreg odafordult és megnézte jól.
            – Kedvemre vagy, Gergely. Kedvemre voltál, mióta megösmertelek. Te nem panaszkodsz. Nyitott szemmel nézed a világot. Hát igen, megtanulhatod a szénégetést. Megtanulhatod a kerékgyártást is. Szerszámkészítést. Sok mindent, ami szükséges ahhoz, hogy életet kaparjon magának az ember. Lehetsz fazekas is. Téglaégető. Ezermester, ki kóberes szekérrel járja az országutakat és falusi népek edényeit foltozza, késeit, baltáit élezi, tetőt javít, kerítést fon, s rendbe tud hozni mindent, ami elromlott. Becsületes munka mindez és rendes időkben, rendes világban életet biztosít annak, aki nem restelli a munkát. Csak egy a baj, Gergely fiam! Nem élünk se rendes világban, se rendes időkben. Rendetlen világban és megbokrosodott időkben élünk. S bárhova mégy is, bármibe kezdesz is, ha szenet fuvarozol le a malmoknak, vagy szerszámot, edény javítasz: ott kell legyen a zsebedben télen-nyáron, nappal és éjszaka egy kis, pecsétes papiros, ami azt mondja, hogy azok, akik uralkodnak fölötted, tudják, hogy ki vagy, mi vagy, s engedélyt adtak neked, nevedre szóló engedélyt, hogy végezd, amit végzel. Ha nincs ilyen pecsétes írás a zsebedben, az első csendőrőrsnél tovább aligha jutsz. Ez a baj, Gergely fiam.
Csönd nehezedett a kunyhóra.
            – S magának van pecsétes írása? – kérdezte Nagy János gúnyosan, szinte ellenségesen.
            Az öreg megrázta a fejét békésen. – Akik a jövendőt dolgozzák, azoknak nem ad pecsétes írást a világ. De ez is eljöhet egyszer. Megadja azt is az Úr, mihelyt eljutunk oda, hogy nem csak egynéhányan, de jó sokan, kik magyarok vagyunk, kiérdemeljük azt, hogy ne csak múltunk, de jövendőnk is legyen. A jövendőt pedig, Gergely és János, azt meg kell szolgálni. Nem terem magától, mint mezőn a virág. Először is tudni kell az igazat. Aztán meg gyakorolni kell az igazat, mert az Úr csak azon segít, aki az Ő útját járja, aki az Ő erejének irányába halad. Akárcsak a vitorlás csolnak, olyan az ember is. Szél mentébe fordul, siklik előre. Szél ellen fölborul, s elsüllyed. Az emberi lélek vitorláját az Úr ereje duzzasztja erővel. De mint minden egyébnek, ennek is tudni kell a titkát.
            – Ezért vagytok itt, ti ketten. Ezért választott ki benneteket az Úr. Azt hiszitek, hogy az Úr akarata nélkül ki tudtalak volna menteni a románok kezéből? He! Ki vagyok én? Vénember. Isten nélkül senki se vagyok. De Istennel, Isten oldalán? Világot hódíthatok, ha Ő úgy rendeli. Az Ő rendelése pedig az – emelte föl a hangját, hogy megtelt vele a kunyhó –, hogy emberelje meg magát végre a magyar! Térjen vissza Urához, ki ide hozta az ígéretek földjére, hazát adott neki, szépséges országot, hatalmat és dicsőséget, népek élére emelte, népek és nemzetek védelmezőjévé tette, pajzsán tartotta, magosan mindaddig, míg önzés és kapzsi hiúság egymás ellen nem fordított magyart a magyarral és idegen tanácsadók sima nyelvére hallgatva meg nem szegték az Úr törvényét, mely kimondja: szeresd a te magyar testvéredet, mint önmagadat, s fegyvert ellene ne emelj, rosszat ellene ne cselekedj, se tettben, se szóban. Aki e törvény ellen vét, annak nyelve kivágassék, karja megbénuljon s utak árka legyen szálláshelye, mondá az Úr. De aki megtartja törvényeimet, annak szerető édesatyja vagyok, az meghallja lelkében az én szavamat s minden tettével gondolataimat végzi. Annak hatalmat adok a világ felett, amit az ő számára teremtettem volt… Na. Ez az Úr törvénye – fejezte be az öreg –, s akinek esze van, él vele…
            S hol van mindez megírva? – kérdezte Nagy János, gunyoros mosollyal felhúzott szemöldökkel. – Mert a Szentírásban nem leltem nyomát!
            Pedig abban van a gyökere – mordult rá az öregember –, nem a zsidókéban hát, hanem abban, amit Jézus Krisztus tanítványai tettek írásba, emlékezet után. Meg amit az Úr táltosai róttak föl régi időkben a törvényoszlopokra… egyszer talán még meglássátok azt is – tette hozzá mogorván –, de most nem erről van szó. Rajtatok múlik, hogy velem maradtok-é és beálltok-é az Úr maroknyi táborába magyarok kovászának, melyből egy csipetnyi elég, hogy Isten kenyerével töltse meg a teknőt, avagy magatok útját kívánjátok járni emberi gyöngeségetek szerint, s magyar jövendő dolgában haszontalanul? Ez most a kérdés!" /117. old
"– Az ajtó nyitva van, a kapu nyitva van – szólt hozzájok Jankó –, odakint havazik erősen, s eltakar minden nyomot. Aki menni akar, most az alkalom. Aki megy, az kövesse az első kis utcát jobb kéz felől, s ne térjen le róla se jobbra, se balra, mindég csak előre. Az felvezet a Hója nevezetű erdőbe. Azon túl a gödörben van egy elhagyott istálló. Abban meg lehet bújni egy-két éccakára. Holnap östére én is ott leszek, s akit ott lelek, gondomba veszem. Megértett mindenki?
            Az emberek néztek rá, gondterhelten.
            – S azután mi lesz? – kérdezte az egyik. – Elébb-utóbb elfognak újra. Ha itt maradok, ki kell eresszenek, hiszen nem követtem el semmi bűnt…
            Egy sovány, csontos öregember megindult lassan, sántikálva az ajtó felé. Szót se szólt, csak ment. Két másik követte. Egy harmadik. A többi csak állt és bámult. Volt, aki visszaheveredett a szennyes kőpadlóra.
            – Ha elfognak odakint, agyonvernek… – morogta valaki.
            Kivitték az utolsó kettőt is a rácsos ketrecből. Megtelt velük a kocsi hátulja.
            – Maguk csak bújjanak oda be velök – mondta Jankó –, én majd a vezető mellett maradok, hogy baj ne legyen…
            Előrement. Szót se szólt, csak kinyitotta az ajtót és beült. A motor fölzúgott. Kigyúltak a lámpák. A teherkocsi megmozdult és döcögve indult lefelé a dombról. Ferkő, Gergely és János a teherkocsi hátuljában szorongtak. János kilesett hátra a ponyva szárnyai alól.
            – Ötöt láttam csak kijönni a kapun… – mondta sóhajtva –, mi lesz azokkal is?
            – Az Úristen ügyel mindannyiunkra – mondta erős, kemény hangon az öreg –, ahelyett, hogy kételkednél benne, inkább adj hálát az Úrnak, hogy segítségünkre volt, s menthettünk néhány magyar életet. Használjuk az időt arra, hogy Isten végtelen erejéből valamit átcsöpögtessünk ezekbe a megkínzott testvéreinkbe itt…
            A teherkocsi baj nélkül átdöcögött a városon, s mire kiért az országútra, a havazás is megszűnt. Erős szél fújta tova a fellegeket és söpörte el a havat az úttestről. Átdöcögtek Szamosújváron s Désen is. Mikor nekifordultak a láposi hegyeknek, az útkereszteződésnél megcsúszott a kerék s a teherkocsi fara becsúszott a hóval telt árokba. A gépkocsivezető káromkodva zúgatta a motorját, de nem tudott kievickélni az árokból.
            – Megrekedtünk – szólt oda románul Jankóhoz, aki mellette ült elöl. Ez volt az első szó, amit kimondott azon az éjszakán. Sötét volt még, csak a csillagok sziporkáztak odafönt, s a fagyott hó fehérje világított valamelyest. A hold alászállt már, s a hajnal se volt messze.
            – Innen gyalog kell menjetek – folytatta rosszkedvűen –, engem csak egy pár ökör húz ki innen, más semmi.
            – Hadd próbáljuk meg – javasolta Jankó és kinyitva az ajtót kiszállt a teherkocsiból –, maga csak dolgoztassa a motorját, s a többit bízza reánk.
            Hátrament és beszólt a ponyva csücske alá.  – Szükség van ejszen az Úr erejére…
            Azzal nekivetette vállát a teherkocsi hátuljának.
            Tudod, hogy az Úr ereje veled vagyon mindég – felelte bentről az öreg –, ti csak maradjatok itt – szólt rá a tanítványaira, akik készültek már kiugrani, hogy segítsenek Jankónak odakint –, egy ember válla vagy húsz emberé: nem tesz különbséget, amikor az Úr ereje dolgozik.
            A következő pillanatban nekilendült a teherkocsi, s már kint is volt az árokból. Jankó előreszaladt s visszaugrott a vezető mellé.
            – Most már mehetünk – mondta. Gördültek tova a keskeny, kanyargó úton. Egy idő múlva megszólalt újra a vezető: – Nagy erejű ember lehetsz – mondta elismeréssel.
            – Az Úristen nélkül senki se vagyok – felelte Jankó. Az ember hümmögött, s
nem szólt többet. Jankó szólalt meg egy idő múlva.
            – Mi a neved? – kérdezte románul. – Ciordasiu. Juon Ciordasiu.
            – Magyar vagy? – kérdezte Jankó magyarul.
            – Apa nekem volt magyar. Én román. Juon Ciordasiu.
– Csordás János – javította ki Jankó. -Az ma nem jó – morogta a teherkocsi vezetője –, Ciordasiu jó.
            – A baj csak az, János – mondta Jankó –, hogy ha az Úristen magyarnak teremtett, akkor mindegy, hogy micsoda nevet veszel magadra, bent a lelkedben magyar maradsz. S nem lesz nyugtod addig belül, a lelkedben nem lesz nyugtod addig, míg vissza nem térsz arra az útra, amit Isten kijelölt számodra. Isten előtt magyar vagy te, János. Csakhogy rossz magyar, s Isten nem kedveli az ilyent…
            – Én rossz ember? – csattant fel ingerülten Ciordasiu. – Én segít neked szöktetni magyar és én rossz ember?  – Jó ember, de rossz magyar – javította ki Jankó –, s éppen mert jó ember
vagy, nehéz lesz rajtad a román név, János. Apád s nagyapád emléke marja a lelkedet, tudom." /129. old

Búcsúszó az olvasóhoz
"Ennél a pontnál a krónikás búcsúzik. Eltelt fölötte az idő. Mielőtt azonban útjára indítaná ezt a könyvet, még mondani kíván valamit.
            Az isteni lábnyom, amit a krónikás – ha hiányosan is, de igaz hűséggel – idáig követett, nem vész el ezután sem. A hagyaték megmarad, mert Istentől való, s ezáltal elpusztíthatatlan. Eljő az idő – s alighanem már itt is van –, amikor fiatal, erős izmú és tisztára mosott lelkű krónikások fölkapják az elejtett szálat, s viszik tovább a beteljesedés felé, míg csak be nem következik a krisztusi ígéret: „… és az
igazság szabadokká tészen!”
            Örvendezzetek hát, magyarok, bármit is lát szemetek a ma sötétjében: a szabadulás perce közeledik! Ne várjátok azonban, s ne keressétek se ágyúk dörgésében, se hangzatos politikai jelszavakban: az Úr igazsága halkan jár, és békesség kíséri. Az Ő akarata rendelkezett már minden dolgotokban, s az Ő rendelkezését nem az idő méri, hanem tudás, lelki tudás. Gondozzátok csak a
mustármagvakat s egyébbel ne törődjetek.
            Nem sokaság, de lélek végez csoda dolgokat!” Ősi tanítás ez, amit a Kárpátmedence nagy horvát-magyar költője és hadvezére vetett papírra számotokra, évszázadokkal ezelőtt. Tartsátok észbe, magyarok. S ti is, Kárpát-medence testvér népei. Nem nyelv teszi az embert. Az ember lelke emeli rangra a nyelvet, vagy taszítja az útszéli árokba, a használat erkölcsi mércéje szerint. Ne féljetek. A magyar lélek él. Teremtő Istenünk működik benne és általa. Ne csüggedjetek. Gondozzátok csak hűséggel a mustármagvakat.
            Ha részeg magyarok káromkodásától sajdul fületek, ha szemetek a hitványak győzelmét véli látni úton-útfélen: ne döbbenjetek meg. Az Úr nem számokban méri az igazság győzelmét, hanem az igazak cselekedeteiben. Ne keserítsen el a gyöngék hűtlensége se. Sajnáljátok a nyelvét vesztett magyart, mert önmagát rövidíti csupán, nem nemzetét. A nemzet nem számokban él, de lélekben. Egy az Úr oldalán százezreknél is többet számít a jövendő mérlegén. A gyöngeségében románná változott magyar nem a magyar jövendőt gyöngíti, hanem a románt. Akárcsak a számtanban a pozitív és negatív előjelek: a lélek isteni pozitívumában működő ember előbbre viszi a világot meg a nemzetet, melyhez tartozik, míg a
negatív selejt mélységbe húzza alá, amihez rátapad. Az igazak jövendőjét lélek és szellem ereje formálja, s az Úr ereje emeli magosba.
            Bízzatok, magyarok! A rabg és szenvedés napjai megszámláltattak. A szabadság hajnala dereng. Vigyázzátok a mustármagvakat!"

Nincsenek megjegyzések: